Sang, August: Emlék (Mälestus Magyar nyelven)

Mul meelde tuleb kauge kevad.
Peal taevas on kui akvarell.
All orus toomed õilmitsevad.
Kolmveerand üheksa lööb kell.

Ma vaatan Inglisillalt linna.
Mind ootab auditoorium.
Ent kuidagi ei tahaks minna –
nii sinine on taevakumm.

Mul peas on kolossaalsed lokid
ja üldse – kogu inimkond,
ja jalas aukudega sokid.
Ma olen hästi noor ja blond.

Ja kõik on nagu laulus ladus.
Ma ootusrikkalt seisan seal…
Siis tõusis pilv ja päike kadus…
Aeg tuli maa ja mere peal…

Mu ellu elu sisse astus
ja käskis mind: nüüd valik tee!
Oh õnnis mees, kel valmis vastus!
Mul aga polnud valmis see.

Puud vinges tuules värisesid.
Ma seisin keset hangesid.
Mu ümber relvad tärisesid.
Mu ümber sõbrad langesid.

Kui kaua viibisin ses melus?
Ei tea… Vist terve igavik.
Näen imestades: olen elus.
Mis veel? Võin olla õnnelik.

Kõik on ju hea – on selgind taevad:
on möödas sõja killavoor
ja nähtud valimiste vaevad.
Kuid ma ei ole enam noor.

Ma möödun kõigi maade luudest
ja viibin jälle Toomemäel.
Käin, ümbritsetud põlispuudest.
Uus põlv on minu kahel käel.

Kui tibuparv, kes murdnud koored,
arg-rõõmsad silmad püsti peas,
kõik hirmus kenad, hirmus noored…
Mu oma laps on nende seas.

Käin nende keskel, veidi norus,
sest taevas on kui akvarell
ja toomed õilmitsevad orus.
Kolmveerand üheksa lööb kell.

Egy régi tavasz jár eszemben.
Égboltja mint az akvarell.
Zelnice nyit a völgyeken lenn.
A félkilencet üti el.

Angyal-hídról a várost nézem.
Vár az előadóterem.
Mégis nehéz indulni, érzem -
olyan kék az ég boltja fenn.

Fejemen óriási fürtök,
fejemben az emberiség,
lábamon zokni, ócska, gyűrött.
Ifjú vagyok és szőke még.

Mindenből mintha dal fakadna.
Állok s a reménység betölt.
Aztán felhő kúszott a napra...
Föld és tenger ideje jött...

Életembe betört az élet
s rámbízta: válasszak utat.
Boldog, ki e válaszra érett!
Én nem tudtam, habozni csak.

Fák reszkettek a kósza szélben.
Álltam a hóbuckák között.
Fegyver dörgött, amerre néztem.
Barátok hulltak, egyre több.

Meddig álltam e zivatarban?
Talán örökké... meglehet.
Csodálkozom, hogy megmaradtam.
Mi kell még, hogy boldog legyek?

Hisz minden jó már, kék az ég is,
elvonult a vérzivatar,
nem kell már választani - mégis...
nem vagyok többé fiatal.

Távol a világ dolga, gondja,
a Dómhegyet járom megint
az ősi fák között bolyongva,
s az új nemzedék itt kering.

Rám-rám pillognak víg zsivajjal,
mint tojásból most bútt csibék,
és mind oly szörnyen fiatal, jaj!
s gyermekem is köztük, nagy ég!

Köztük járok, kissé letörten,
mert az ég mint az akvarell,
s zelnicék nyitnak lenn a völgyben.
A félkilencet üti el.