Smuul, Juhan: Kuidas joonistada kurbust?

Joonistan akna alla pihlaka, -
kurva ja raagus.
Ootab meresilmalist tüdrukut, -
see ei saabu, ei saabu.

Joonistan väikese punase padja,
mille küljes su juuste hõngu.
Padi nutab: miks kuldne põrssake
oma ninaga minus ei tõngu?
Kuhu jäid ta põsk ja pisikesed kõrvad,
kuhu jäi ta rahutu pea?
Kaks suuremat patja trööstivad väikest
 - ka meil pole temata hea!

Joonistan kerge ja kireva kitli.
Tühjalt ripub see kapis.
Olen kuulnud ja kuulan kitli nuttu, -
kittel kisendab appi:
"Andke tagasi tüdrik! Ma vajan ju teda,
kõik ma peidaksin maailma eest:
ta rinnad, ta jalad, kõik, mis naisest teeb naise,
räägib tuntud ja tundmatut keelt.
Tuleks tema, kes tüdrikut armastab
ja peab mind liigseks - ei heida ma meelt,
vaiksel sahinal põrandale ma poeks,
teades - kolmas peab kaduma teelt."

Ja endast joonistan ainult silma,
ja silma põhja su näo.
Ja suu, mis kordab ilmast ilma,
nagu kevadel kordavad käod:
tule,
tule,
tule,
mu armastus!
Ma ei oska joonistada.
Aga kurbust joonistaksin ma nii.

Rajzolok ablak alá berkenyét,
szomorúra-kopárra.
Tengerszemű lányra vár -
hiába, hiába.

Kis piros párnát rajzolok,
hajad illata rajta.
Sír a párna: miért nem túr
az Aranymalacka orra?
Arca, csöpp füle: hová lett?
hol van nyugtalan feje?
Két nagypárna kispárnát vigasztal:
Nekünk se jó nélküle!

Rajzolok könnyű tarka köpenyt,
szekrényben lóg üresen.
Hallom, sír és kiáltozik;
segítséget kér a köpeny:
„Adjátok vissza a lányt! kell nekem!
A világtól mindenét takarnám,
mellét, lábát, s amitől lány a lány,
és szól ismeretlen s ismert nyelven.
Eljönne ő is, aki szereti,
és ha feleslegesnek vél engem,
sebaj! máris hullnék, padlón kuporognék,
tudnám: harmadiknak helye soha sincsen."

Magamból csak szemem rajzolom le,
és a szemem mélyére az arcod.
Meg a szád, mely időről időre
ismétli, mint tavaszi kakukkok:
gyere,
gyere,
gyere
szerelmem.
Nem tudok rajzolni, mégis:
így rajzolnám a szomorúságot.