Talvik, Heiti: Éj (Öö Magyar nyelven)

Öö tallas päikse jäätund rabahauda.
Surm raskel käel taob süsimusta rauda.

Kes nüüd veel jätkama jäi päevareisi,
peab kaua käima, kohtamata teisi.

Ja kes kord öösse otsima jäi venda,
see kergelt kaotab käest veel iseenda.

Oo, kes te lambi ümber peate vahti,
nüüd kandke hoolt, et leek ei söestaks tahti.

Ja kellel hõõguv halg veel ahjus praksatab,
see säästku puid niikauaks kui ta jaksab.

Nii paljud väsivad ja vaovad unne.
Kes nüüd on maas, neid enam koit ei tunne.

Kes nüüd end unustavad kas või hetkeks,
neid enam päev ei vaja rõõmsaks retkeks.

Öö neisse poeb ja hangub mustaks malmiks.
Vaid kaarnakraaks neil kajab hauasalmiks

ja kui kord Hommik idas läidab leegi,
siis nende mälestust ei leina keegi.

Az éj a napot jeges láp-sírba taposta le már.
A halál súlyos keze szénfekete vasat kalapál.

Aki még most is nappali útján bolyongva jár,
sokáig kell bandukolnia, míg barátra talál.

S aki egyszer testvérét az éjszakában keresi,
bizony, saját magát is könnyen elveszítheti.

Ti, kik a lámpa körül virrasztotok, míg sűrved az éj,
ügyeljetek, hogy a lángtól meg ne kormosodjon a bél.

És ti, kiknek agyában még izzó hasáb pattog,
csínján tüzeljetek, míg a fának bőviben vagytok.

Olyan sokan elfáradnak s álomba merülnek, mint a szinek.
Kik most a földön vannak, azokat a hajnal nem ismeri meg.

Akik most megfeledkeznek magukról, ha csak pillanatra is,
azokra nincs szüksége a napnak, amely vidám utakra visz.

Beléjük búvik az éjszaka, bennük fekete öntött vassá merevedik,
s csak a holló károg felettük, sírversük ez, felhat az egekig.

S ha egyszer a reggel felszítja merész lángját Keleten:
nincs aki gyászolja emléküket: úsznak a semmi vizén mereven.