Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Under, Marie: Vanemate piibel

Under, Marie portréja

Vanemate piibel (Észt)

Lehe järel rabedat lehte
pöörsin ja mõne sõna kui ehte
tõstsin silmile teiste seast.
Südame ligi siis selle peitsin,
ikka uusi ma juurde leidsin:
kiirtega kiirgas rida reast.

Nemad mõlemad, sõrmed kelle,
silmad kelle veerind neid halle
tähti – nemad on läinud siit.
Siiski ma läbi kirja selle
nihkusin neile lähemalle:
kätes raamat kui uksepiit.

Siia küll nende pisaraid tardus,
siia immitses südamehardus,
siia kanti valu ja rõõm.
Murede annus on olnud rohke.
vastu kui hoovas sii mõne ohke,
sõnastamatu, summutet lõõm.

Avanes päev ja sulgus siis neile,
tänase külge punuti eile:
sünnikoiudu ja surtmaöö
verevat valgust ja musta varju,
eluea sügavikke ning harju
köidab ühte see veergude vöö.

Leian siit haarava märgi mõne:
suust suhu hõõguva kahekõne
Tollega, kes nii kauge ja suur.
Alla siin astus ta ometigi,
omane oli ja hinge ligi:
inimeses ju jumala juur.

Siin oli kõik nii põliselt kindel,
tähed kui terasest, sõnad kui rauast:
julgemana siit tõusis laup.
Lootus tõstis, kui tiivalöök lindel,
soov-ulmad ürgsed ülegi hauast –
igavikuga sõlmiti kaup.

Usku nii kanget, usku kui kivist,
päritud esihõimude rivist,
voogab: ma sirgun kui puhastusveest.
Kes on käristand vaheriide?
Olen kui astunud püha hiide,
kus ka ohverdet minu eest.

Nemad mõlemad, sõrmed kelle,
silmad kelle veerind neid halle
tähti- nemad on läinud siit.
Siiski ma läbi Kirja selle
nihkusin neile lähemalle:
raamat see siin kui uksepiit.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.genealoogia.ee

A szülők bibliája (Magyar)

Zizegő lapjait forgattam elégszer,
közben egy-egy szó felizzott, mint ékszer,
ha szomorú voltam vagy ha vidám.
Szemembe ivódtak, szívemre simultak
s mindig találtam hozzájuk újat:
sugárként fénylett sor sor után.

Kinek szeme és ujja e szürke
sorokat bogozgatta, betűzte,
mindketten túlléptek e földi körön.
Mégis, mégis az Irásra hajolva
lelkem mintha mellettük volna:
nekem nyitott ajtó ez a könyv.

Ide száradt könnyük - szívük mire vágyott:
ide, e sárgult lapokba szivárgott,
ide hordtak fájdalmat, örömet.
De több volt a gond, a felkavaró baj:
ideleng a lapokról egy-egy suta sóhaj,
fojtott láng - kimondott szó sose lett!

Itt forrt egybe a mával a holnap,
a felkelő s a leáldozó nap,
születés s a halál, hajnal meg az éj.
A vöröslő fényt és fekete árnyat,
szakadék mélyét, csúcsok magasát csak
e sorok kötik össze, mint csatt meg a szíj.

Jeleket látok, cseng a kopár szó,
párbeszéd, szájból szájba parázsló,
azzal, ki oly nagy s titokkal tele.
Ide szállt le a megnyílt egekből,
jelenléte meg innen dereng föl -
az emberben ott van az Isten gyökere.

Itt minden oly ősi mód bizonyos volt,
a betűk acélból, a szavak vasból,
bátrabban kelt fel innen a homlok.
Emelte a lelket, mint madarat szárnya
még a sír fölé is eleven vágya -
az alku örök időkre szólott.

Kemény hit, kősziklából való hit,
az ősökből árad s hullámaiból mint
választóvízből lépek elő.
A kárpitot ki hasította szét fenn?
Szent berekben járok, hol áldoztak értem:
megszáll nagy, törhetetlen erő.

Kiknek szeme és ujja e szürke
sorokat bogozgatta, betűzte,
mindketten túlléptek e földi körön.
Mégis, mégis az Irásra hajolva
lelkem mintha mellettük volna:
tárt ajtó, hozzájuk visz e könyv.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaK. G.

minimap