Visnapuu, Henrik: Karácsony éjszakája (Jõuluöö Magyar nyelven)

Taevan särasid tähed. Polnud kuud.
Lumihärmätisen olid puud.
Oli külm, oli vaikne, oli õhtu.

Sõitsid kiriku vaikiden reed.
Tõusin kõrvalist tähtesse teed.
Olid jõulud, oli laupäev, oli õhtu.

Tõusten mäkke, nägin paistman tuld.
Suland lumest paistis havvana muld.
Oli külm, oli tuli, oli õhtu.

Tuli praksuden põles. Olin mäel.
Magas sündinu näitsiku käel.
Oli vaikne, olid jõulud, oli õhtu.

Olin imestet, tulbastin, olin tumm.
Mis näen, mõtlin olevat lumm.
Oli õudne, oli külm, oli õhtu.

Ütles kurblikul häälel ema suu:
"Magab. Poeg. Pole paika. Puudub muu!"
Säras täht ülepää, oli õhtu.

Ja ma kummardin käele, annin suud.
Hõbehärmätisen olid puud.
Oli neitsi, olid jõulud, oli õhtu.

Csillagokkal volt megrakva a mennybolt.
Havas dérben fák álltak. Hold nem volt.
Hideg volt, csend volt, este volt.

Fürge szánok siklottak a templomba.
Én csillagnézni felmentem a dombra -
karácsony volt, szombat volt, este volt.

Felfelé a dombon, ragyogó fényt láttam.
Hol a hó elolvadt, föld feketéllett -
hideg volt, tűz volt, este volt.

Fölkapaszkodtam. Ott máglyatűz égett.
Az újszülött anyja kebelén aludt.
Csend volt, karácsony volt, este volt.

Ámultam, megdermedtem, elnémultam.
Amit ott láttam, álomnak gondoltam:
félelmetes és hideg este volt.

Panaszos szóra nyílt az anya szája:
"Alszik. Fiú. Nincs hely, de hát megjárja..."
És csillag ragyogott fenn. Este volt.

S lehajoltam, megcsókoltam kezét még.
A fák ezüstös dérben néztek ott szét.
Szűz volt, karácsony volt és este volt.