Jääskeläinen, Markus: [A kiadó karácsonyi ünnepségein ébredtem rá, hogy az irodalom] ([Kustantajan pikkujouluissa tajusin että kirjallisuus] Magyar nyelven)

Kustantajan pikkujouluissa tajusin että kirjallisuus –

se mitä olemme oppineet rakastamaan – on puhetta jota

harvat kuulevat. Se karkaa huomaamatta suusta kuin

valkoinen poutapilvi, kohoaa päiden yläpuolelle, jää

katonrajaan leijumaan. Kirjoituspöydät, kirjahyllyt,

paperit, kumilenkit, viattomat muovitaskut: pidättävät

henkeään, odottavat sadetta, hetken hiljaisuutta.

Mutta kukaan ei kilistä. Ihmiset seisovat tiiviissä

ryhmissä, pistelevät haarukkaa lihaviipaleisiin,

kietovat sormet lasisen jalan ympärille. He ovat tulleet

pitkältä matkalta – kuka minnekin – nähdäkseen toisensa,

talon joka pukee heidän sanattomuutensa

läpinäkymättömiin, lämpimiin vaatteisiin. He puhuvat

toisilleen kuin vanhoille, unohtuneille ystäville,

muistuttavat yhteisestä tehtävästä.

A kiadó karácsonyi ünnepségein ébredtem rá, hogy az irodalom –

amit megtanultunk szeretni – beszéd, melyet

kevesen hallanak. Észrevétlen szökik ki a szájból, akár

egy fehér bárányfelhő, felszáll a fejek fölé, s a plafonon

lebeg tovább. Íróasztalok, könyvespolcok,

papírlapok, ártatlan nájlondossziék: lélegzet-

visszafojtva várják az esőt, a pillanat csendjét.

De senki sem koccint. Kis csoportokban

állnak, villájukat szurkálják a hússzeletekbe,

egybefonódó ujjak a pohártalpak körül. Hosszú

útról érkeztek - ki hová - hogy lássák egymást,

a házat, mely szótlanságukat átláthatatlan,

meleg ruhákba öltözteti. Úgy beszélnek

egymással, ahogy régi, elfeledett barátok,

idézik fel közös dolgaikat.