Kanteletar: Emon neuvo pojalle (poiminto)

Emo neuvoi poikoansa,
vanhin vaivansa näköä
kuin kuki sukimojansa,
itse ilmoin luomiansa.
Noin kuulin emon sanovan,
vaimon vanhan lausuvaksi:
"Poikueni, nuorempani,
lapseni, vakavampani,
jos tahot talohon naia,
tuoa miniän minulle,
ellös pyytäkö pyhänä,
tieltä kirkko kihlaelko.
Silloin porsaski punainen
ja sika'i silkki päässä.
Jalkavaimotki pahimmat
kirkkotiellä kiirehiksen,
sinisukkahan siroksen,
punapaulahan paneksen,
pää on silkkihin siottu,
hiukset pantu palmikolle.
Arkena parempi aika;
silloin naios, poikueni!
Ota olkihuonehesta,
riusanvarresta valitse,
kivenpuusta kihlaellos,
joll' on nurin nuttu päällä,
takki valmis tahtomatta,
jonk' on huntu huutehessa,
perä petkelen tomussa,
varsi jauhon valkiassa."

Egy anya fiának bölcs szülője
egyet akar, hogy felnőne
mint bárki, s az ápolja
ki maga a világra hozta.
Így hallottam, anyám mondta,
az öregasszony imígyen szóla:
„Legkisebb sarjacskám
csimotám, bubám
ha jól akarsz házasodni,
és egy menyet nékem hozni
vasárnap ne kérj kezet
a templomban el ne jegyezd:
akkor még a kismalac is fényes
és még az emse ruhája is selymes;
a legócskább kitartottak
a templom felé vágtatnak
minden kék harisnya feszül
mind kifestve csipkében vörösül
fejüket selyemmel födve be
hajukat szalaggal fonva be.
Hétköznap jobb idő erre:
az való fiam a nősülésre!
A szérűskertből végy el egyet
kik csépelnek azokból egyet
jegyezz el egyet őrölőkből
vagy kabátjuk gyürködőkből
vagy simítón nem szándékos
kinek kendője jégvirágos
feneke poros a préseléstől
teste fehér az őrletéstől!”