Koskenniemi, V. A.: Síkság (részletek) (Lakeus (poiminto) Magyar nyelven)
|
Lakeus (poiminto) (Finn)1 Mun sieluni sun ylläs väräjää kuin tuulenhenki yli ketoin, niittyin ja sisässäni soinnut helähtää sun oudon yksinäiseen kuoroos liittyin.
Ma tahdon nöyrin mielin omistaa, oi lakeus, sun unes kuolonkovat, jotk' kylmään korkeutehen kohoaa, miss' suru, riemu ammoin laanneet ovat.
2 Sun rauhaas lemmin kuin en muuta mitään ja tahdon tyyneyttä otsallasi, kun kätes ojentaen länteen, itään sa tyynnä odottelet onneasi:
kun syksyöin sun kylvös kypsäks saapi ja nuori voimas kohoo tähkäin teriin ja ensi tähdet ylles kohoaapi ja kuu kuin sirppi kastettuna veriin.
3 Yön ihmeelliseen valoon peittyin pihamaa ja kaikki tutut aitat sadun hohteen saavat. Nyt tuskin vapisevat tunnon-herkät haavat, vain vanhan kaivon vintti joskus narahtaa.
On päivän tuskat, riemut loppuun soinehet ja elämä on lepoon käynyt pitkään laihoon. Yön suureen, sanattomaan, kirkkahasen kaihoon, mun sieluni kuin lapsi kehtoon raukenet.
Mun sieluni, sa oma itses ootko nyt, vai onko suuri kirkkautes vain kesän laina, ja onko kahlehesi, joka nyt ei paina, yön hartauteen vain hetkiseksi hellinnyt?
6 Päivän viime säteet lankee yli tutun pihamaan. Mieleni on ahdas, ankee kuin ei ennen konsanaan.
Katon vanhan räystään alla viime säteet viivähtää. Maassa, puissa, kaikkialla vaikeroi ja nyyhkyttää.
Viime säteet hellävaroin kattoja jo kultailee. Sisässäni ääni aroin itkee, heltyy, hiljenee.
8 (Kesäyö kirkkomaalla.)
Omaa kirkkauttansa kummeksuin kesäyöhyt maille laskeuupi. Syviin aatoksiinsa unehtuin puiset ristit yössä uneksuupi.
Elon onni, lempi, ystävyys tänne soi kuin kaiku laulun lauhan. Kaartuu ikihyvä iäisyys yli sydämeni suuren rauhan.
Täällä jossain lähelläni liet -- tunnen ohitse sun kulkeneesi -- sa ken kerran uneksijan viet rauhan kotiin, pyhään kirkkauteesi.
|
Síkság (részletek) (Magyar)1. Lelkem mindegyre fölötted remeg, réten-mezőn miként a szél fuvalma, bennem különös dalok csengenek és összeállnak benned furcsa karba.
Béklyózni vágyom büszke szívemet, ó, síkság, a te álmod kemény, halott, metsző hideg magaslatig vezet, bánattalan s örömtelen világ van ott.
2. Kedvesebb minden másnál a nyugalmad, vágyom, hogy csend honoljon homlokodon, míg karod int északnak és nyugatnak, várván, hogy a szerencse ölébe von:
ősz-éjeken míg beérik vetésed, és ifjú erőd kalászba szökkenik, s az első csillag érkezik fölébed, s a hold sarlóját vércseppek fröcskölik.
3. Éji csodálatos fények fürösztik az udvart, és csűröket, kamrákat mese-tűzbe vonnak. Nincs mostan lüktetése lélek-sebnek, gondnak, csak a vénhedt kútgém bólong, habár alig tart.
A nappalok öröme, kínja elpereg s az élet is megpihen, míg új vetés éled. Fényességes és szótalan vágyába az éjnek úgy hull a lelkem, mint erőtlen kisgyerek.
Én lelkem, a fény belőled dől, mely átitat, vagy talán a nyár ragyogása csak, kölcsön- fény ez, és bilincs talán, mely mostan mégse fékez, s mit csak meglazít az éjszakai áhitat?
6. Kihúny a nap szárnyszegetten, sötétek az udvarok. Szorongás fojt, rossz a kedvem, mint még soha, úgy vagyok.
Régi tető-eresz alatt a búcsúzó fény megül. Bevon fákat, földet, falat, jajgat, sír, nem csendesül.
Aranyát a fény átadja, lágyan a tetőre dül. Bennem a puszták hangja szepegésre szelidül.
8. (Nyári éj a temetőkertben)
Önnön ragyogását csodálva a világra nyári éj ereszkedik. Mély gondolatokon mélázva álmodnak a korhadt keresztek itt.
Életöröm, csók és barátság visszhangjaként szól egy szelíd dalnak. Ível az ős örökkévalóság, béke nyer szívemen nagy hatalmat.
Itt lehetsz ma, tán valahol közel érzem, más nincsen, ki erre járna – egyszer majd egy ábrándozót viszel szent sugár közt béke hajlékába.
|