Aragon, Louis: Je suis venu vers toi…

Je suis venu vers toi comme va le fleuve à la mer

J’ai sacrifié d’un coup mon cours et mes montagnes

J’ai quitté tout pour toi mes amis mon enfance

Chaque goutte d’eau de ma vie a pris le sel de ton immensité

Ton soleil a dissipé mon folklore

Tu règnes sur mon sang mon rêves mes démences

Je t’ai donné ma mémoire comme une boucle de cheveux

Je ne dors plus que dans tes neiges

J’ai débordé mon lit chassé mes fées marraines

J’ai renoncé depuis longtemps à mes légendes

Où sont Rimbaud Cros et Ducasse

Valmore qui pleure à minuit

La corde Nerval a cassé

Et la balle qui traverse Lermontov a passé par mon coeur

Divisé par tes pas

Dispersé par ton geste

Comme un grand vent amoureux d’une forêt

Je suis la poussière qu’on chasse au matin de la maison

Et qui revient patiente invisiblement tout le long du jour

Le lierre qui croit sans qu’on le remarque

Jusqu’à ce qu’on le mutile dans sa fidélité

Je suis la pierre usée à force que tu passes

La chaise qui t’attend à l’endroit familier

La vitre où ton front brûle à regarder le vide

Le roman de deux sous qui ne parle qu’à toi

Une lettre ouverte publiée avant d’être lue

La phrase interrompue à qui revenir est sans importance

Le frémissement des chambres traversées

Le parfum derrière toi que tu laisses

Et quand tu sors je suis malheureux comme ton miroir

Tengerbe a folyam feléd úgy igyekeztem

Egyszerre dobtam oda medreimet hegyeimet

Érted hagytam oda barátaimat gyermekkoromat

Életem minden csöppje végtelenségedből kapott sót

Napvilágodtól oszlott őseim babonája belőlem

Vérem és álmom s tébolyodásom a te kezedben

Neked adtam oda emlékeim kincsét könnyedén mint egy tincset

Már csak hómezeidben alhatom el

Ágyamat szétroppantom véd-tündéreimet elűzöm

Nem kell már semmi legenda mióta

Hova lett Rimbaud Cros és Ducasse

Valmore ki végigsírta az éjt

Nervallal leszakadt a kötél

Szívemen át sivított a golyó mely Lermontovba fúródott

Lépteid széjjelvisznek

Szétszór kézmozdulatod

Rengeteg erdő szerelemszagu szélvihara

S vagyok a por mit reggel kisöpörnek a házból

De mi a nap folyamán visszalopódzik rejtőzve türelemmel

És a rejtetten terjedő repkény amelyet

Nyesnek azért épp vissza mert oly hű

S vagyok a lépted koptatta küszöb-kő

A szék ami meghitten vár

Az ablaküveg hol homlokod ég míg nézed a semmit

Filléres ponyvaregény ami csak teneked szól

Fölszakított de elolvasta előtt ottfeledett levél

Félbehagyott mondat amit újra kezdeni kár

Átsietésed után a szobában úszó remegés

Lebegő illat utánad

És ha kimégysz oly boldogságtalanul maradok üresen mint falitükröd