Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

France, Anatole: Nagy Szent Miklós csodája (Le miracle du Grand Saint Nicolas Magyar nyelven)

France, Anatole portréja

Le miracle du Grand Saint Nicolas (Francia)

Saint Nicolas, évêque de Myre en Lycie, vivait à l’époque de Constantin le Grand. Les plus anciens et les plus graves auteurs qui aient parlé de lui célèbrent ses vertus, ses travaux, ses mérites ; ils donnent de sa sainteté des preuves abondantes ; mais aucun d’eux ne rapporte le miracle du saloir. Il n’en est pas fait mention non plus dans La Légende dorée. Ce silence est considérable : pourtant on ne se résout pas volontiers à mettre en doute un fait si célèbre, attesté par la complainte universellement connue :

Il était trois petits enfants qui

s’en allaient glaner aux champs…

Ce texte fameux dit expressément qu’un charcutier cruel mit les innocents « au saloir comme pourceaux » . C’est-à-dire apparemment qu’il les conserva, coupés par morceaux, dans un bain de saumure. En effet, c’est ainsi que s’opère la salaison du porc : mais on est surpris de lire ensuite que les trois petits enfants restèrent sept ans dans la saumure, tandis qu’à l’ordinaire on commence au bout de six semaines environ à retirer du baquet, avec une fourchette de bois, les morceaux de chair. Le texte est formel : ce fut sept années après le crime que, selon la complainte, le grand saint Nicolas entra dans l’auberge maudite. Il demanda à souper. L’hôte lui offrit un morceau de jambon. 

— Je n’en veux pas ; il n’est pas bon.

— Voulez-vous un morceau de veau ?

— Je n’en veux pas ; il n’est pas beau.

— Du p’tit salé je veux avoir

— Qu’y a sept ans qu’est dans le saloir.

Quand le boucher entendit c’la,

Hors de la porte il s’enfuya

Aussitôt, par l’imposition des mains sur la saloir, l’homme de Dieu ressuscita les tendres victimes.

Tel est, en substance, le récit du vieil anonyme ; il porte en lui les caractères inimitables de la candeur et de la bonne foi. Le scepticisme semble mal inspiré quand il s’attaque aux souvenirs les plus vivants de la conscience populaire. Aussi n’est-ce pas sans une vive satisfaction que j’ai trouvé moyen de concilier l’autorité de la complainte avec le silence des anciens biographes du pontife lycien. Je suis heureux de proclamer le résultat de mes longues méditations et de mes savantes recherches. Le miracle du saloir est vrai, du moins en ce qu’il a d’essentiel ; mais ce n’est pas le bienheureux évêque de Myre qui l’a opéré ; c’est un autre saint Nicolas, car il y en a deux : l’un, comme nous l’avons dit, évêque de Myre en Lycie ; l’autre, moins ancien, évêque de Trinque balle en Vervignole. Il m’était réservé d’en faire la distinction. C’est l’évêque de Trinqueballe qui a tiré les trois petits garçons du saloir ; je l’établi rai sur des documents authentiques et l’on n’aura pas à déplorer la fin d’une légende.

J’ai été assez heureux pour retrouver toute l’histoire de l’évêque Nicolas et des enfants ressuscites par lui. J’en ai fait un récit qu’on lira, j’espère, avec plaisir et profit. 

I

Nicolas, issu d’une illustre famille de Vervignole, donna dès l’enfance des marques de sainteté et fit vœu, à l’âge de quatorze ans, de se consacrer au Seigneur. Ayant embrassé l’état ecclésiastique, il fut élevé, jeune encore, par l’acclamation populaire et le vœu du chapitre, sur le siège de saint Cromadaire, apôtre de Vervignole et premier évêque de Trinqueballe. Il exerçait pieusement son ministère pastoral, gouvernait ses clercs avec sagesse, enseignait le peuple et ne craignait pas de rappeler les grands à la justice et à la modération. Il se montrait libéral, abondant en aumônes, et réservait aux pauvres la plus grande partie de ses richesses.

Son château dressait fièrement, sur une colline dominant la ville, ses murs crénelés et ses toits en poivrière. Il en faisait un refuge ou tous ceux que poursuivait la justice séculière trouvaient un asile. Dans la salle du bas, la plus vaste qu’on pût voir en toute la Vervignole, la table dressée pour les repas était si longue que ceux qui se tenaient à l’un des bouts la voyaient se perdre au loin en une pointe indistincte, et, quand on y allumait des flambeaux, elle rappelait la queue de la comète apparue en Vervignole pour annoncer la mort du roi Comus. Le saint évêque Nicolas se tenait au haut bout. Il y traitait les principaux de la ville et du royaume et une multitude de clercs et de laïques. Mais un siège était réservé à sa droite pour le pauvre qui viendrait à la porte mendier son pain. Les enfants surtout éveillaient la sollicitude du bon saint Nicolas. Il se délectait de leur innocence et se sentait pour eux un cœur de père et des entrailles de mère. Il avait les vertus et les mœurs d’un apôtre. Chaque année, sous l’habit d’un simple religieux, un bâton blanc à la main, il visitait ses ouailles, jaloux de tout voir par ses yeux ; et pour qu’aucune infortune, aucun désordre ne pût lui échapper, il parcourait, accompagné d’un seul clerc, les parties les plus sauvages de son diocèse, traversant, durant l’hiver, les fleuves débordés, gravissant les montagnes de glace et s’enfonçant dans les forêts épaisses.

Or, une fois qu’il avait chevauché sur sa mule, depuis l’aube, en compagnie du diacre Modernus, à travers les bois sombres, hantés du lynx et du loup, et les sapins antiques qui hérissent les sommets des monts Marmouse, l’homme de Dieu pénétra, au tomber du jour, dans des halliers épineux où sa monture se frayait difficilement un chemin sinueux et lent. Le diacre Modernus le suivait à grand’peine sur sa mule, qui portait le bagage.

Accablé de fatigue et de faim, l’homme de Dieu dit à Modernus :

— Arrêtons-nous, mon fils, et, s’il te reste un peu de pain et de Vin, nous souperons ici, car je ne me sens guère la force d’aller plus avant, et tu dois, bien que plus jeune, être presque aussi las que moi.

--Monseigneur, répondit Modernus, il ne me reste ni une goutte de vin ni une miette de pain, car j’ai tout donné, par votre ordre, sur la route, a des gens qui en avaient moins besoin que nous.

--Sans doute, répliqua l’évêque, s’il était resté encore dans ton bissac quelques rogatons, nous les eussions pris avec plaisir, car il convient que ceux qui gouvernent l’Église se nourrissent du rebut des pauvres. Mais puisque tu n’as plus rien, c’est que Dieu l’a voulu, et sûrement il l’a voulu pour notre bien et profit. Il est possible qu’il nous cache à jamais les raisons de ce bienfait ; peut-être, au contraire, nous les fera-t-il bientôt paraitre. En attendant, ce qui nous reste a faire est, je crois, de pousser devant nous jusqu’à ce que nous trouvions des arbouses et des mûres pour notre nourriture et de l’herbe pour nos mules et, ainsi réconfortés, de nous étendre sur un lit de feuilles.

— Comme il vous plaira, seigneur, répondit Modernus en piquant sa monture.

Ils cheminèrent toute la nuit et une partie de la matinée, puis, ayant gravi une côte assez roide, ils se trouvèrent soudain à l’orée du bois et virent à leurs pieds une plaine recouverte d’un ciel fauve et traversée de quatre routes pâles, qui s’allaient perdre dans la brume. Ils prirent celle de gauche, vieille voie romaine, autrefois fréquentée des marchands et des pèlerins, mais déserte depuis que la guerre désolait cette partie de la Vervignole.

Des nuées épaisses s’amassaient dans le ciel, où fuyaient les oiseaux ; un air étouffant pesait sur la terre livide et muette ; des lueurs tremblaient à l’horizon. Ils excitèrent leurs mules fatiguées. Soudain un grand vent courba les cimes des arbres, fit crier les branches et gémir le feuillage battu. Le tonnerre gronda et de grosses gouttes de pluie commencèrent à tomber.

Comme ils cheminaient dans la tempête, aux éclats de la foudre, sur la route changée en torrent, ils aperçurent dans un éclair une maison où pendait une branche de houx, signe d’hospitalité. Ils arrêtèrent leurs montures.

L’auberge paraissait abandonnée ; pourtant l’hôte s’avança vers eux, à la fois humble et farouche, un grand couteau à la ceinture, et leur demanda ce qu’ils voulaient.

— Un gîte et un morceau de pain, avec un doigt de vin, répondit l’évêque, car nous sommes las et transis.

Tandis que l’hôte prenait du vin au cellier et que Modernus conduisait les mules à l’écurie, saint Nicolas, assis devant l’âtre, près d’un feu mourant, promena ses regards sur la salle enfumée. La poussière et la crasse couvraient les bancs et les bahuts ; les araignées tissaient leur toile entre les solives vermoulues, où pendaient de maigres bottes d’oignons. Dans un coin sombre, le saloir étalait son ventre cerclé de fer.

En ce temps-là, les démons se mêlaient bien plus intimement qu’aujourd’hui à la vie domestique. Ils hantaient les maisons ; blottis dans la boîte au sel, dans le pot au beurre ou dans quelque autre retraite, ils épiaient les gens et guettaient l’occasion de les tenter et de les induire en mal. Les anges aussi faisaient alors parmi les chrétiens des apparitions plus fréquentes.

Or, un diable gros comme une noisette, caché dans les tisons, prit la parole et dit au saint évêque :

Regardez ce saloir, mon père : il en vaut la peine. C’est le meilleur saloir de toute la Vervignole. C’est le modèle et le parangon des saloirs. Le maître de céans, le seigneur Garum, quand il le reçut des mains d’un habile tonnelier, le par fuma de genièvre, de thym et de romarin. Le seigneur Garum n’a pas son pareil pour saigner la chair, la désosser, la découper curieusement, studieusement, amoureusement, et l’imprégner des esprits salins qui la conservent et l’embaument. Il est sans rival pour assaisonner, concentrer, réduire, écumer, tamiser, décanter la saumure. Goûtez de son petit salé, mon père, et vous vous en lècherez les doigts : goûtez de son petit salé, Nicolas, et vous m’en direz des nouvelles.

Mais, à ce langage, et surtout à la voix qui le tenait (elle grinçait comme une scie), le saint évêque reconnut le malin esprit. Il fit le signe de la croix et aussitôt le petit diable, comme une châtaigne qu’on a jetée au feu sans la fendre, éclata avec un bruit horrible et une grande puanteur.

Et un ange du ciel apparut, resplendissant de lumière, à Nicolas, et lui dit :

— Nicolas, cher au Seigneur, il faut que tu saches que trois petits enfants sont dans ce saloir depuis sept ans. Le cabaretier Garum a coupé ces tendres enfants par morceaux et les a mis dans le sel et la saumure. Lève-toi, Nicolas, et prie afin qu’ils ressuscitent. Car si tu intercèdes pour eux, ô pontife, le Seigneur, qui t’aime, les rendra à la vie…

Pendant ce discours, Modernus entra dans la salle, mais il ne vit pas l’ange, et il ne l’entendit pas, parce qu’il n’était pas assez saint pour communiquer avec les esprits célestes.

L’ange dit encore :

— Nicolas, fils de Dieu, tu imposeras les mains sur le saloir et les trois petits enfants seront ressuscités.

Le bienheureux Nicolas, rempli d’horreur, de pitié, de zèle et d’espérance, rendit grâces Dieu, et, quand l’hôtelier reparut, un broc à chaque bras, le saint lui dit d’une voix terrible :

— Garum, ouvre le saloir !

A cette parole, Garum, épouvanté, laissa tomber ses deux brocs.

Et le saint évêque Nicolas étendit les mains et dit :

— Enfants, levez-vous !

A ces mots, le saloir souleva son couvercle et trois jeunes garçons en sortirent.

Enfants, leur dit l’évêque, louez Dieu qui, par mes mains, vous a tirés du saloir.

Et, se tournant vers l’hôtelier, qui tremblait de tous ses membres :

— Homme cruel, lui dit-il, reconnais les trois enfants que tu as vilainement mis à mort. Puisses-tu détester ton crime et t’en repentir pour que Dieu te pardonne !

L’hôtelier, rempli d’effroi, s’enfuit dans la tempête, sous le tonnerre et les éclairs. 

II

Saint Nicolas embrassa les trois enfants et les interrogea avec douceur sur la mort qu’ils avaient misérablement soufferte. Ils contèrent que Garum, s’étant approché d’eux tandis qu’ils glanaient aux champs, les avait attirés dans son auberge, leur avait fait boire du vin et les avait égorgés pendant leur sommeil.

Ils portaient encore les haillons dont ils étaient vêtus au jour de leur mort et gardaient en leur résurrection un air craintif et sauvage. Le plus robuste des trois, Maxime, é tait le fils d’une folle femme, qui suivait sur un âne les gens d’armes à la guerre. Il tomba une nuit du panier dans lequel elle le portait, et resta abandonné sur la route. Depuis lors, il avait vécu seul de maraude. Le plus malingre, Robin, se rappelait à peine ses parents, paysans des hautes terres, qui, trop pauvres ou trop avares pour le nourrir, l’avaient exposé dans la forêt. Sulpice, le troisième, ne connaissait rien de sa naissance, mais un prêtre lui avait appris sa croix-de-Dieu.

L’orage avait cessé. Dans l’air limpide et léger les oiseaux s’entr’appelaient à grands cris. La terre verdoyait et riait. Modernus ayant amené les mules, l’évêque Nicolas monta la sienne et tint Maxime enveloppé dans son manteau ; le diacre prit en croupe Sulpice et Robin, et ils s’acheminèrent vers la ville de Trinqueballe.

La route se déroulait entre des champs de blé, des vignes et des prairies. Chemin faisant, le grand saint Nicolas, qui aimait déjà ces enfants de tout son cœur, les interrogeait sur des sujets proportionnés à leur âge et leur posait des questions faciles, comme, par exemple : « Combien font cinq fois cinq ? » ou « Qu’est-ce que Dieu ? » Il n’en obtenait pas de réponses satisfaisantes. Mais, loin de leur faire honte de leur ignorance, il ne songeait qu’à la dissiper graduellement par l’application des meilleures règles pédagogiques.

Modernus, dit-il, nous leur enseignerons premièrement les vérités nécessaires au salut, secondement les arts libéraux, et, en particulier, la musique, afin qu’ils puissent chanter les louanges du Seigneur. Il conviendra aussi de leur enseigner la rhétorique, la philosophie et l’histoire des hommes, des animaux et des plantes. Je veux qu’ils étudient, dans leurs mœurs et leur structure, les animaux dont tous les organes, par leur inconcevable perfection, attestent la gloire du Créateur. Le vénérable pontife avait à peine achevé ce discours qu’une paysanne passa sur la route, tirant par lu licol une vieille jument si chargée de ramée que ses jarrets en tremblaient et qu’elle bronchait à chaque pas.

— Hélas ! soupira le grand saint Nicolas, voici un pauvre cheval qui porte plus que son faix. Il échut, pour son malheur, à des maîtres injustes et durs. On ne doit surcharger nulles créatures, pas même les bêtes de somme.

A ces paroles les trois garçons éclatèrent de rire. L’évèque leur ayant demandé pourquoi ils riaient si fort : Parce que…, dit Robin.

— A cause…, dit Sulpice.

Nous rions, dit Maxime, de ce que vous prenez une jument pour un cheval. Vous n’en voyez pas la différence : elle est pourtant bien visible. vous vous connaissez donc pas en animaux ?

— Je crois, dit Modernus, qu’il faut d’abord apprendre à ces enfants la civilité.

A chaque ville, bourg, village, hameau, château, où il passait, saint Nicolas montrait aux habitants les enfants tirés du saloir et contait le grand miracle que Dieu avait fait par son intercession, et chacun, tout joyeux, l’en bénissait. Instruit par des courriers et des voyageurs d’un événement si prodigieux, le peuple de Trinqueballe se porta tout entier au-devant de son pasteur, déroula des tapis précieux et sema des fleurs sur son chemin. Les citoyens contemplaient avec des yeux mouillés de larmes les trois victimes échappées du saloir et criaient : « Noël ! » Mais ces pauvres enfants ne savaient que rire et tirer la langue ; et cela les faisait plaindre et admirer davantage comme une preuve sensible de leur innocence et de leur misère.

Le saint évêque Nicolas avait une nièce orpheline, nommée Mirande, qui venait d’atteindre sa septième année, et qui lui était plus chère que la lumière de ses yeux. Une honnête veuve, nommée Basine, l’élevait dans la piété, la bienséance et l’ignorance du mal. C’est a cette dame qu’il confia les trois enfants miraculeusement sauvés. Elle ne manquait pas de jugement. Très vite elle s’aperçut que Maxime avait du courage, Robin de la prudence et Sulpice de la réflexion, et s’efforça d’affermir ces bonnes qualités qui, par suite de la corruption commune à tout le genre humain, tendaient sans cesse à se pervertir et à se dénaturer ; car la cautèle de Robin tournait volontiers en dissimulation et cachait, le plus souvent, d’âpres convoitises ; Maxime était sujet à des accès de fureur et Sulpice exprimait fréquemment avec obstination, sur les matières les plus importantes, des idées fausses. Au demeurant, c’étaient de simples enfants qui dénichaient les couvées, volaient des fruits dans les jardins, attachaient des casseroles à la queue des chiens, mettaient de l’encre dans les bénitiers et du poil à gratter dans le lit de Modernus. La nuit, enveloppés de draps et montés sur des échasses, ils allaient dans les jardins et faisaient évanouir de peur les servantes attardées aux bras de leurs amoureux. Ils hérissaient de pointes le siège sur lequel madame Basine avait coutume de se mettre, et, quand elle s’asseyait, ils jouissaient de sa douleur, observant l’embarras où elle se trouvait de porter publiquement une main vigilante et secourable à l’endroit offensé, car elle n’eût pour rien au monde manqué à la modestie.

Cette dame, malgré son âge et ses vertus, ne leur inspirait ni amour ni crainte. Robin l’appelait vieille bique, Maxime, vieille bourrique, et Sulpice ânesse de Balaam. Ils tourmentaient de toutes les manières la petite Mirande, lui salissaient ses belles robes, la faisaient tomber le nez sur les pierres. Une fois, ils lui enfoncèrent la tête jusqu’au cou dans un tonneau de mélasse. Ils lui apprenaient à enfourcher les barrières et à grimper aux arbres, contrairement aux bienséances de son sexe ; ils lui enseignaient des façons et des termes qui sentaient l’hôtellerie et le saloir. Elle appelait, sur leur exemple, la respectable dame Basine vieille bique, et même, prenant la partie pour le tout, cul de bique. Mais elle restait parfaitement innocente. La pureté de son âme était inaltérable.

— Je suis heureux, disait le saint évêque Nicolas, d’avoir tiré ces enfants du saloir pour en faire de bons chrétiens. Ils deviendront de fidèles serviteurs de Dieu et leurs mérites me seront comptés.

Or, la troisième année après leur résurrection, déjà grands et bien formés, un jour de printemps, comme ils jouaient tous trois dans la prairie, au bord de la rivière, Maxime, dans un moment d’humeur et par fierté naturelle, jeta dans l’eau le diacre Modernus, qui, suspendu à une branche de saule, appela au secours. Robin s’approcha, fit mine de le tirer par la main, lui prit son anneau et s’en fut.

Cependant, Sulpice immobile sur la berge et les bras croisés, disait :

— Modernus fait une mauvaise fin. Je vois six diables en forme de chauves-souris prêts à lui cueillir l’âme sur la bouche.

Au rapport que la dame Basine et Modernus lui firent de cette grave affaire, le saint évêque s’affligea et poussa des soupirs.

— Ces enfants, dit-il, ont été nourris dans la souffrance par des parents indignes. L’excès de leurs maux a causé la difformité de leur caractère. Il convient de redresser leurs torts avec une longue patience et une obstinée douceur.

— Seigneur évêque, répliqua Modernus, qui dans sa robe de chambre grelottait la fièvre et éternuait sous son bonnet de nuit, car sa baignade l’avait enrhumé, il se peut que leur méchanceté leur vienne de la méchanceté de leurs parents. Mais comment expliquez— vous, mon père, que les mauvais soins aient produit en chacun d’eux des vices différents, et pour ainsi dire contraires, et que l’abandon et le dénuement où ils ont été jetés avant d’être mis au saloir aient rendu l’un cupide, l’autre violent, le troisième visionnaire ? Et c’est ce dernier qui, a votre place, seigneur, m’inquiéterait le plus.

— Chacun de ces enfants, répondit l’évêque, a fléchi par son endroit faible. Les mauvais traitements ont déformé leur âme dans les parties qui présentaient le moins de résistance. Redressons-les avec mille précautions, de peur d’augmenter le mal au lieu de le diminuer. La mansuétude, la clémence et la longanimité sont les seuls moyens qu’on doive jamais employer pour l’amendement des hommes, les hérétiques exceptés, bien entendu. 

— Sans doute, mon seigneur, sans doute, répliqua Modernus, en éternuant trois fois. Mais il n’y a pas de bonne éducation sans castoiement, ni discipline sans discipline. Je m’entends. Et, si vous ne punissez pas ces trois mauvais garnements, ils deviendront pires qu’Hérode. C’est moi qui vous le dis.

— Modernus pourrait n’avoir pas tort, dit la dame Basine.

L’évêque ne répondit point. Il cheminait avec le diacre et la veuve, le long d’une haie d’aubépine, qui exhalait une agréable odeur de miel et d’amande amère. A un endroit un peu creux, où la terre recueillait l’eau d’une source voisine, il s’arrêta devant un arbuste, dont les rameaux serrés et tordus sa couvraient abondamment de feuilles découpées et luisantes et de blancs corymbes de fleurs.

— Regardez, dit-il, ce buisson touffu et parfumé, ce beau bois-de-mai, cette noble épine si vive et si forte ; voyez qu’elle est plus copieuse en feuilles et plus glorieuse en fleurs, que toutes les autres épines de la haie. Mais observez aussi que l’écorce pâle de ses branches porte des épines en petit nombre, faibles, molles, épointées. D’où vient cela ? C’est que, nourrie dans un sol humide et gras, tranquille et sûre des richesses qui soutiennent sa vie, elle a employé les sucs de la terre à croître sa puissance et sa gloire, et, trop robuste pour songer à s’armer contre ses faibles ennemis, elle est toute aux joies de sa fécondité magnifique et délicieuse. Faites maintenant quelques pas sur le sentier qui monte et tournez vos regards sur cet autre pied d’aubépine, qui, laborieusement sorti d’un sol pierreux et sec, languit, pauvre en bois, en feuilles, et n’a pensé, dans sa rude vie, qu’à s’armer et à se défendre contre les ennemis innombrables qui menacent les êtres débiles. Aussi n’est-il qu’un fagot d’épines. Le peu qui lui montait de sève, il l’a dépensé à construire des dards innombrables, larges à la base, durs, aigus, qui rassurent mal sa faiblesse craintive. Il ne lui est rien resté pour la fleur odorante et féconde. Mes amis, il en est de nous comme de l’aubépine. Les soins donnés à notre enfance nous font meilleurs. Une éducation trop dure nous durcit. 

III

Quand il toucha à sa dix-septième année, Maxime remplit le saint évêque Nicolas de tribulation et le diocèse de scandale en formant et instruisant une compagnie de vauriens de son âge, en vue d’enlever les filles d’un village nommé les Grosses-Nattes, situé à quatre lieues au nord de Trinqueballe. L’expédition réussit merveilleusement. Les ravisseurs rentrèrent la nuit dans la ville, serrant contre leurs poitrines les vierges échevelées, qui levaient en vain au ciel des yeux ardents et des mains suppliantes. Mais quand les pères, frères et fiancés de ces filles ravies vinrent les chercher, elles refusèrent de retourner au pays natal, alléguant qu’elles y sentiraient trop de honte, et préférant cacher leur déshonneur dans les bras qui l’avaient causé. Maxime qui, pour sa part, avait pris les trois plus belles, vivait en leur compagnie dans un petit manoir dépendant de la mense épiscopale. Sur l’ordre de l’évêque, le diacre Modernus vint, en l’absence de leur ravisseur, frapper a leur porte, annonçant qu’il les venait délivrer. Elles refusèrent d’ouvrir, et comme il leur représentait l’abomination de leur vie, elles lui lâchèrent sur la tête une potée d’eau de vais selle avec le pot, dont il eut le crâne fêlé.

Armé d’une douce sévérité, le saint évêque Nicolas reprocha cette violence et ce désordre à Maxime :

— Hélas ! lui dit-il, vous ai-je tiré du saloir pour la perte des vierges de Vervignole ? 

Et il lui remontra la grandeur de sa faute. Mais Maxime haussa les épaules et lui tourna le dos sans faire de réponse.

En ce moment-là, le roi Berlu, dans la quatorzième année de son règne, assemblait une puissante armée pour combattre les Mambourniens, obstinés ennemis de son royaume, et qui, débarqués en Vervignole, ravageaient et dépeuplaient les plus riches provinces de ce grand pays.

Maxime sortit de Trinqueballe sans dire adieu à personne. Quand il fut à quelques lieues de la ville, avisant dans un pâturage une jument assez bonne, à cela près qu’elle était borgne et boiteuse, il sauta dessus et lui fit prendre le galop. Le lendemain matin, rencontrant d’aventure un garçon de ferme, qui menait boire un grand cheval de labour, il mit aussitôt pied à terre, enfourcha le grand cheval, ordonna au garçon de monter la jument borgne et de le suivre, lui promettant de le prendre pour écuyer s’il était content de lui. Dans cet équipage Maxime se présenta au roi Berlu, qui agréa ses services. Il devint en peu de jours un des plus grands capitaines de Vervignole.

Cependant Sulpice donnait au saint évêque des sujets d’inquiétude plus cruels peut-être et certainement plus graves ; car si Maxime péchait grièvement, il péchait sans malice et offensait Dieu sans y prendre garde et, pour ainsi dire, sans le savoir. Sulpice mettait à mal faire une plus grande et plus étrange malice. Se destinant dès l’enfance à l’état ecclésiastique, il étudiait assidûment les lettres sacrées et profanes ; mais son âme était un vase corrompu où la vérité se tournait en erreur. Il péchait en esprit ; il errait en matière de foi avec une précocité surprenante ; à l’âge où l’on n’a pas encore d’idées, il abondait en idées fausses. Une pensée lui vint, suggérée sans doute par le diable. Il réunit dans une prairie appartenant à l’évêque une multitude de jeunes garçons et de jeunes filles de son âge et, monté sur un arbre, les exhorta à quitter leurs père et mère pour suivre Jésus-Christ et à s’en aller par bandes dans les campagnes, brûlant prieurés et presbytères afin de ramener l’Église à la pauvreté évangélique. Cette jeunesse, émue et séduite, suivit le pécheur sur les routes de Vervignole, chantant des cantiques, incendiant les granges, pillant les chapelles, ravageant les terres ecclésiastiques. Plusieurs de ces insensés périrent de fatigue, de faim et de froid, ou assommés par les villageois. Le palais épiscopal retentissait des plaintes des religieux et des gémissements des mères. Le pieux évêque Nicolas manda le fauteur de ces désordres et, avec une mansuétude extrême et une infinie tristesse, lui reprocha d’avoir abusé de la parole pour séduire les esprits, et lui représenta que Dieu ne l’avait pas tiré du saloir pour attenter aux biens de notre sainte mère l’Église. 

— Considérez, mon fils, lui dit-il, la grandeur de votre faute. « Vous paraissez devant votre pasteur tout chargé de troubles, de séditions et de meurtres.

Mais le jeune Sulpice, gardant un calme épouvantable, répondit d’une voix assurée qu’il n’avait point péché ni offensé Dieu, mais au contraire agi sur le commandement du Ciel pour le bien de l’Église. Et il professa, devant le pontife consterné, les fausses doctrines des Manichéens, des Ariens, des Nestoriens, des Sabelliens, des Vaudois, des Albigeois et des Bégards, si ardent à embrasser ces monstrueuses erreurs, qu’il ne s’apercevait pas que, contraires les unes aux autres, elles s’entre dévoraient sur le sein qui les réchauffait.

Le pieux évêque s’efforça de ramener Sulpice dans la bonne voie ; mais il ne put vaincre l’obstination de ce malheureux.

Et, l’ayant congédié, il s’agenouilla et dit :

— Je vous rends grâce, Seigneur, de m’avoir donné ce jeune homme comme une meule où s’aiguisent ma patience et ma charité.

Tandis que deux des enfants tirés du saloir lui causaient tant de peine, saint Nicolas recevait du troisième quelque consolation. Robin ne se montrait ni violent dans ses actes ni superbe en ses pensées. Il n’était pas de sa personne dru et rubicond ainsi que Maxime le capitaine ; il n’avait pas l’air audacieux et grave de Sulpice. De petite apparence, mince, jaune, plissé, recroquevillé, d’humble maintien, révérencieux et vérécondieux, s’appliquait à rendre de bons offices à l’évêque gens d’Église, aidant les clercs à tenir les comptes de la mense épiscopale, faisant, au moyen de boules enfilées dans des tringles, des calculs compliqués, et même il multipliait et divisait des nombres, sans ardoise ni crayon, de tête, avec une rapidité et une exactitude qu’on eût admirées chez un vieux maître des monnaies et des finances. C’était un plaisir pour lui de tenir les livres du diacre Modernus qui, se faisant vieux, brouillait les chiffres et dormait sur son pupitre. Pour obliger le seigneur évêque et lui procurer de l’argent, il n’était peine ni fatigue qui lui coûtât : il apprenait des Lombards à calculer les intérêts simples et composés d’une somme quelconque pour un jour, une semaine, un mois, une année ; il ne craignait pas de visiter, dans les ruelles noires du Ghetto, les juifs sordides, afin d’apprendre, en conversant avec eux, le titre des métaux, le prix des pierres précieuses et l’art de rogner les monnaies. Enfin, avec un petit pécule qu’il s’était fait par merveilleuse industrie, il suivait en Vervignole, en Mondousiane et jusqu’en Mambournie, les foires, les tournois, les pardons, les jubilés où affluaient de toutes les parties de la chrétienté des gens de toutes conditions, paysans, bourgeois, clercs et seigneurs ; il y faisait le change des monnaies et revenait chaque fois un peu plus riche qu’il n’était allé. Robin ne dépensait pas l’argent qu’il gagnait, mais l’apportait au seigneur évêque.

Saint Nicolas était très hospitalier et très aumônier ; il dépensait ses biens et ceux de l’Église en viatiques aux pèlerins et secours aux malheureux. Aussi se trouvait-il perpétuellement à court d’argent ; et il était très obligé à Robin de l’empressement et de l’adresse avec lesquels ce jeune argentier lui procurait les sommes dont il avait besoin. Or la pénurie ou, par sa magnificence et sa libéralité s’était mis le saint évêque, fut bien aggravée par le malheur des temps. La guerre qui désolait la Vervignole ruina l’église de Trinqueballe. Les gens d’armes battaient la campagne autour de la ville, pillaient les fermes, rançonnaient les paysans, dispersaient les religieux, brûlaient les châteaux et les abbayes. Le clergé, les fidèles ne pouvaient plus participer aux frais du culte, et, chaque jour, des milliers de paysans, qui fuyaient les coitreaux, venaient mendier leur pain a la porte du manoir épiscopal. Sa pauvreté, qu’il n’eût pas sentie pour lui même, le bon saint Nicolas la sentait pour eux. Par bonheur, Robin était toujours prêt à lui avancer des sommes d’argent que le saint pontife s’engageait, comme de raison, à rendre dans des temps plus prospères.

Hélas ! la guerre foulait maintenant tout le royaume du nord au midi, du couchant au levant, suivie de ses deux compagnes assidues, la peste et la famine. Les cultivateurs se faisaient brigands, les moines suivaient les armées. Les habitants de Trinqueballe, n’ayant ni bois pour se chauffer ni pain pour se nourrir, mouraient comme des mouches à l’approche des froids. Les loups venaient dans les faubourgs de la ville dévorer les petits enfants. En ces tristes conjonctures, Robin vint avertir l’évêque que non seulement il né pouvait plus verser aucune somme d’argent, si petite fût-elle, mais encore que, n’obtenant rien de ses débiteurs, harassé par ses créanciers, il avait dû céder à des juifs toutes ses créances.

Il apportait cette fâcheuse nouvelle à son bienfaiteur avec la politesse obséquieuse qui lui était ordinaire ; mais il se montrait bien moins affligé qu’il n’eût dû l’être en cette extrémité douloureuse. De fait, il avait grand’peine à dissimuler sous une mine allongée son humeur allègre et sa vive satisfaction. Le parchemin de ses jaunes, sèches et humbles paupières cachait mal la lueur de joie qui jaillissait de ses prunelles aiguës.

Douloureusement frappé, saint Nicolas demeura, sous le coup, tranquille et serein.

— Dieu, dit-il, saura bien rétablir nos affaires penchantes. Il ne laissera pas renverser la maison qu’il a bâtie.

— Sans doute, dit Modernus, mais soyez certain que ce Robin, que vous avez tiré du saloir, s’entend, pour vous dépouiller, avec les Lombards du Pont-Vieux et les juifs du Ghetto, et qu’il se réserve la plus grosse part du butin.

Modernus disait vrai. Robin n’avait point perdu d’argent ; il était plus riche que jamais et venait d’être nommé argentier du roi. 

IV

A cette époque, Mirande accomplissait sa dix-septième année. Elle était belle et bien formée. Un air de pureté, d’innocence et de candeur lui faisait comme un voile. La longueur de ses cils qui mettaient une grille sur ses prunelles bleues, la petitesse enfantine de sa bouche, donnaient l’idée que le mal ne trouverait guère d’issue pour entrer en elle. Ses oreilles étaient a ce point mignonnes, fines, soigneusement ourlées, délicates, que les hommes les moins retenus n’osaient y souffler que des paroles innocentes. Nulle vierge, en toute la Vervignole, n’inspirait tant de respect et nulle n’avait plus besoin d’en inspirer, car elle était merveilleusement simple, crédule et sans défense.

Le pieux évêque Nicolas, son oncle, la chérissait chaque jour davantage et s’attachait à elle plus qu’on ne doit s’attacher aux créatures. Sans doute il l’aimait en Dieu, mais distinctement ; il se plaisait en elle ; il aimait à l’aimer ; c’était sa seule faiblesse. Les saints eux-mêmes ne savent pas toujours trancher tous les liens de la chair. Nicolas aimait sa nièce avec pureté, mais non sans délectation. Le lendemain du jour où il avait appris la faillite de Robin, accablé de tristesse et d’inquiétude, il se rendit auprès de Mirande pour converser pieusement avec elle, comme il le devait, car il lui tenait lieu de père et avait charge de l’instruire.

Elle habitait, dans la ville haute, près de la cathédrale, une maison qu’on nommait la maison des Musiciens, parce qu’on y voyait sur la façade des hommes et des animaux jouant de divers instruments. Il s’y trouvait notamment un âne qui soufflait dans une flûte et un philosophe, reconnaissable à sa longue barbe et à son écritoire, qui agitait des cymbales. Et chacun expliquait ces figures à sa manière. C’était la plus belle demeure de la ville.

L’évêque y trouva sa nièce accroupie sur le plancher, échevelée, les yeux brillants de larmes, près d’un coffre ouvert et vide, dans la salle en désordre.

Il lui demanda la cause de cette douleur et de la confusion qui régnait autour d’elle. Alors, tournant vers lui ses regards désolés, elle lui conta avec mille soupirs que Robin, Robin échappé du saloir, Robin si mignon, lui ayant dit maintes fois que, si elle avait envie d’une robe, d’une parure, d’un joyau, il lui prêterait avec plaisir l’argent nécessaire pour l’acheter, elle avait eu recours assez souvent à son obligeance, qui semblait inépuisable, mais que, ce matin même, un juif nomme Séligmann était venu chez elle avec quatre sergents, lui avait présenté les billets signés par elle à Robin, et que, comme elle manquait d’argent pour les payer, il avait emporté toutes les robes, toutes les coiffures, tous les bijoux qu’elle possédait.

— Il a pris, dit-elle en gémissant, mes corps et mes jupes de velours, de brocart et de dentelle, mes diamants, mes émeraudes, mes saphirs, mes jacinthes, mes améthystes, mes rubis, mes grenats, mes turquoises ; il m’a pris ma grande croix de diamants à têtes d’anges en émail, mon grand carcan, composé de deux tables de diamants, de trois cabochons et de six nœuds de quatre perles chacun ; il m’a pris mon grand collier de treize tables de diamants avec vingt perles en poire sur ouvrage a canetille… !

Et, sans en dire davantage, elle sanglota dans son mouchoir. 

— Ma fille, répondit le saint évêque, une vierge chrétienne est assez parée quand elle a pour collier la modestie, et la chasteté pour ceinture. Toutefois il vous convenait, issue d’une très noble et très illustre famille, de porter des diamants et des perles. Vos joyaux étaient le trésor des pauvres, et je déplore qu’ils vous aient été ravis.

Il l’assura qu’elle les retrouverait sûrement en ce monde ou dans l’autre ; il lui dit tout ce qui pouvait adoucir ses regrets et calmer sa peine, et il la consola. Car elle avait une âme douce et qui voulait être consolée. Mais il la quitta lui-même très affligé.

Le lendemain, comme il se préparait à dire la messe en la cathédrale, le saint évêque vit venir à lui, dans la sacristie, les trois juifs Séligmann, Issachar et Meyer, qui, coiffés du chapeau vert et la rouelle à l’épaule, lui présentèrent très humblement les billets que Robin leur avait passés. Et le vénérable pontife ne pouvant les payer, ils appelèrent une vingtaine de portefaix, avec des paniers, des sacs, des crochets, des chariots, des cordes, des échelles, et commencèrent à crocheter les serrures des armoires, des coffres et des tabernacles. Le saint homme leur jeta un regard qui eût foudroyé trois chrétiens. Il les menaça des peines dues en ce monde et dans l’autre au sacrilège ; leur représenta que leur seule présence dans la demeure du Dieu qu’ils avaient crucifié appelait le feu du ciel sur leur tête. Ils l’écoutèrent avec le calme de gens pour qui l’anathème, la réprobation, la malédiction et l’exécration étaient le pain quotidien. Alors il les pria, les supplia, leur promit de payer sitôt qu’il le pourrait, au double, au triple, au décuple, au centuple, la dette dont ils étaient acquéreurs. Ils s’excusèrent poliment de ne pouvoir différer leur petite opération. L’évêque les menaça de faire sonner le tocsin, d’ameutercontre eux le peuple qui les tuerait comme des chiens en les voyant profaner, violer, dérober les images miraculeuses et les saintes reliques. Ils montrèrent en souriant les sergents qui les gardaient. Le roi Berlu les protégeait parce qu’ils lui prêtaient de l’argent.

A cette vue, le saint évêque, reconnaissant que la résistance devenait rébellion et se rappelant Celui qui recolla l’oreille de Malchus, resta inerte et muet, et des larmes amères roulèrent de ses yeux. Séligmann, Issachar et Meyer enlevèrent les chasses d’or ornées de pierreries, d’émaux et de cabochons, les reliquaires en forme de coupe, de lanterne, de nef, de tour, les autels portatifs en albâtre encadré d’or et d’argent, les coffrets émaillés par les habiles ouvriers de Limoges et du Rhin, les croix d’autel, les évangéliaires recouverts d’ivoire sculpté et de camées antiques, les peignes liturgiques ornés de festons de pampres, les diptyques consulaires, les pyxides, les chandeliers, les candélabres, les lampes, dont ils soufflaient la sainte lumière et versaient l’huile bénite sur les dalles ; les lustres semblables a de gigantesques couronnes, les chapelets aux grains d’ambre et de perles, les colombes eucharistiques, les ciboires, les calices, les patènes, les baisers de paix, les navettes a encens, les burettes, les ex-voto sans nombre, pieds, mains, bras, jambes, yeux, bouches, entrailles, cœurs en argent, et le nez du roi Sidoc et le sein de la reine Blandine, et le chef en or massif de monseigneur saint Cromadaire, premier apôtre de Vervignole et benoît patron de Trinqueballe. Ils emportèrent enfin l’image miraculeuse de madame sainte Gibbosine, que le peuple de Vervignole n’invoquait jamais en vain dans les pestes, les famines et les guerres. Cette image très antique et très vénérable était de feuilles d’or battu, clouées a une armature de cèdre et toutes couvertes de pierres précieuses, grosses comme des œufs de canard, qui jetaient des feux rouges, jaunes, bleus, violets, blancs. Depuis trois cents ans ses yeux d’émail, grands ouverts sur sa face d’or, frappaient d’un tel respect les habitants de Trinqueballe, qu’ils la voyaient, la nuit, en rêve, splendide et terrible, les menaçant de maux très cruels s’ils ne lui donnaient en quantité suffisante de la cire vierge et des écus de six livres. Sainte Gibbosine gémit, trembla, chancela sur son socle et se laissa emporter sans résistance hors de la basilique où elle attirait depuis un temps immémorial d’innombrables pèlerins.

Après le départ des larrons sacrilèges, le saint évêque Nicolas gravit les marches de l’autel dépouillé et consacra le sang de Notre-Seigneur dans un vieux calice d’argent allemand mince et tout cabossé. Et il pria pour les affligés et notamment pour Robin qu’il avait, par la volonté de Dieu, tiré du saloir. 

V

A peu de temps de là, le roi Berlu vainquit les Mambourniens dans une grande bataille. Il ne s’en aperçut pas d’abord, parce que les luttes armées présentent toujours une grande confusion et que les Vervignolais avaient perdu depuis deux siècles l’habitude de vaincre. Mais la fuite précipitée et désordonnée des Mambourniens l’avertit de son avantage. Au lieu de battre en retraite, il se lança à la poursuite de l’ennemi et recouvra la moitié de son royaume. L’armée victorieuse entra dans la ville de Trinqueballe, toute pavoisée et fleurie en son honneur, et dans cette illustre capitale de la Vervignole fit un grand nombre de viols, de pillages, de meurtres et d’autres cruautés, incendia plusieurs maisons, saccagea les églises et prit dans la cathédrale tout ce que les juifs y avaient laissé, ce qui, à vrai dire, était peu de chose. Maxime, qui, devenu chevalier et capitaine de quatre-vingts lances, avait beaucoup contribué à la victoire, pénétra des premiers dans la ville et se rendit tout droit à la maison des Musiciens, où demeurait la belle Mirande, qu’il n’avait pas vue depuis son départ pour la guerre. Il la trouva dans sa chambre qui filait sa quenouille et fondit sur elle avec une telle furie que cette jeune demoiselle perdit son innocence sans, autant dire, s’en apercevoir. Et, lorsque, revenue de sa surprise, elle s’écria : « Est-ce, vous, seigneur Maxime ? Que faites-vous la ? » et qu’elle se mit en devoir de repousser l’agresseur, il descendait tranquillement la rue, rajustant son harnais et lorgnant les filles.

Peut-être aurait-elle toujours ignoré cette offense, si, quelque temps après l’avoir essuyée, elle ne se fut sentie mère. Alors le capitaine Maxime combattait en Mambournie. Toute la ville connut sa honte ; elle la confia au grand saint Nicolas, qui, à cette étonnante nouvelle, leva les yeux au ciel et dit :

— Seigneur, n’avez-vous tiré celui-ci du saloir que comme un loup ravissant pour dévorer ma brebis ? Votre sagesse est adorable ; mais vos voies sont obscures et vos desseins mystérieux.

En cette même année, le dimanche de Laetare, Sulpice se jeta aux pieds du saint évêque.

— Des mon enfance, lui dit-il, mon vœu le plus cher fut de me consacrer au Seigneur. Permettez-moi, mon père, d’embrasser l’état monastique et de faire profession dans le couvent des frères mendiants de Trinqueballe.

— Mon fils, lui répondit le bon saint Nicolas, il n’est pas d’état meilleur que celui de religieux. Heureux qui, dans l’ombre du cloître, se tient a l’abri des tempêtes du siècle ! Mais que sert de fuir l’orage si l’on a l’orage en soi ? A quoi bon affecter les dehors de l’humilité si l’on porte dans la poitrine un cœur plein de superbe ? De quoi vous profitera de revêtir la livrée de l’obéissance, si votre âme est révoltée ? Je vous ai vu, mon fils, tomber dans plus d’erreurs que Sabellius, Arius, Nestorius, Eutychès, Manès, Pélage, et Pachose ensemble, et renouveler avant votre vingtième année douze siècles d’opinions singulières. A la vérité, vous ne vous êtes obstiné dans aucune, mais vos rétractations successives semblaient trahir moins de soumission à notre sainte mère l’Église, que d’empressement à courir d’une erreur à une autre, à bondir du manichéisme au sabellianisme, et du crime des Albigeois aux ignominies des Vaudois.

Sulpice entendit ce discours d’un cœur contrit, avec une simplicité d’esprit et une soumission qui touchèrent le grand saint Nicolas jusqu’aux larmes.

— Je déplore, je répudie, je condamne, je réprouve, je déteste, j’exècre, j’abomine mes erreurs passées, présentes et futures, dit-il ; je me soumets à l’Église pleinement et entièrement, totalement et généralement, purement et simplement, et n’ai de croyance que sa croyance, de foi que sa foi, de connaissance que sa connaissance ; je ne vois, n’entends ni ne sens que par elle. Elle me dirait que cette mouche qui vient de se poser sur le nez du diacre Modernus est un chameau, qu’incontinent, sans dispute, contestation ni murmure, sans résistance, hésitation ni doute, je croirais, je déclarerais, je proclamerais, je confesserais, dans les tortures et jusqu’à la mort, que c’est un chameau qui s’est posé sur le nez du diacre Modernus. Car l’Église est la Fontaine de vérité, et je ne suis par moi-même qu’un vil réceptacle d’erreurs.

— Prenez garde, mon père, dit Modernus : Sulpice est capable d’outrer jusqu’à l’hérésie la soumission à l’Église. Ne voyez-vous pas qu’il se soumet avec frénésie, transports et pâmoison ? Est-ce une bonne manière de se soumettre que de s’abîmer dans la soumission. Il s’y anéantit, il s’y suicide.

Mais l’évêque réprimanda son diacre de tenir de tels propos contraires à la charité et envoya le postulant au noviciat des frères mendiants de Trinqueballe.

Hélas ! au bout d’un an, ces religieux, jusqu’alors humbles et tranquilles, étaient déchirés par des schismes effroyables, plongés dans mille erreurs contre la vérité catholique, leurs jours remplis de trouble et leurs âmes de sédition. Sulpice soufflait ce poison aux bons frères. Il soutenait envers et contre ses supérieurs qu’il n’est plus de vrai pape depuis que les miracles n’accompagnent plus l’élection des souverains pontifes, ni propre ment d’Église depuis que les chrétiens ont cessé de mener la vie des apôtres et des premiers fidèles ; qu’il n’y a pas de purgatoire ; qu’il n’est pas nécessaire de se confesser à un prêtre si l’on se confesse à Dieu ; que les hommes font mal de se servir de monnaies d’or et d’argent, mais qu’ils doivent mettre en commun tous les biens de la terre. Et ces maximes abominables, qu’il soutenait avec force, combattues par les uns, adoptées par les autres, causaient d’horribles scandales. Bientôt Sulpice enseigna la doctrine de la pureté parfaite, que rien ne peut souiller, et le couvent des bons frères devint semblable à une cage de singes. Et cette pestilence ne demeura pas contenue dans les murs d’un monastère. Sulpice allait prêchant par la ville ; son éloquence, le feu intérieur dont il était embrasé, la simplicité de sa vie, son cou rage inébranlable, touchaient les cœurs. A la voix du réformateur, la vieille cité évangélisée par saint Cromadaire, édifiée par sainte Gibbosine, tomba dans le désordre et la dissolution ; il s’y commet tait, nuit et jour, toutes sortes d’extravagances et d’impiétés. En vain le grand saint Nicolas avertissait ses ouailles, exhortait, menaçait, fulminait Le mal augmentait sans cesse et l’on observait avec douleur que la contagion s’étendait sur les riches bourgeois, les seigneurs et les clercs autant et plus que sur les pauvres artisans et les gens de petits métiers.

Un jour que l’homme de Dieu gémissait dans le cloître de la cathédrale sur le déplorable état de l’église de Vervignole, il fut distrait de ses méditations par des hurlements bizarres et vit une femme qui marchait toute nue, à quatre pattes, avec une plume de paon plantée en guise de queue. Elle s’approchait en aboyant, léchant la terre et reniflant. Ses cheveux blonds étaient couverts de boue et tout son corps souillé d’immondices. Et le saint évêque Nicolas reconnut en cette malheureuse créature sa nièce Mirande.

— Que faites-vous là, ma fille ? s’écria-t-il. Pour quoi vous êtes-vous mise nue et pourquoi marchez vous sur les genoux et sur les mains ? N’avez-vous pas honte ?

Non, mon oncle, je n’ai point honte, répondit Mirande avec douceur. J’aurais honte, au contraire, d’une autre contenance et d’une autre démarche. C’est ainsi qu’il faut se mettre et se tenir s’il l’on veut plaire à Dieu. Le saint frère Sulpice m’a enseigné à me gouverner de la sorte, afin de ressembler aux bêtes, qui sont plus près de Dieu que les hommes, car elles n’ont pas péché. Et tant que je serai dans la contenance où vous me voyez, il n’y aura pas de danger que je pèche. Je viens vous inviter, mon oncle, en tout amour et charité, à faire comme moi : car vous ne serez pas sauvé sans cela. Ôtez vos habits, je vous prie, et prenez l’attitude des animaux en qui Dieu regarde avec plaisir son image, que le péché n’a point déformée. Je vous fais cette recommandation sur l’ordre du saint frère Sulpice et conséquemment par l’ordre de Dieu lui même, car le saint frère est dans le secret du Seigneur. Mettez-vous nu, mon oncle, et venez avec moi, afin que nous nous présentions au peuple pour l’édifier.

— En puis-je croire mes yeux et mes oreilles ? soupira le saint évêque d’une voix que les sanglots étouffaient. J’avais une nièce florissante de beauté, de vertu, de piété, et les trois enfants que j’ai tirés du saloir l’ont réduite à l’état misérable où je la vois. L’un la dépouille de tous ses biens, source abondante d’aumônes, patrimoine des pauvres ; un autre lui ôte l’honneur ; le troisième la rend hérétique. 

Et il se jeta sur la dalle, embrassant sa nièce, la suppliant de renoncer à un genre de vie si condamnable, l’adjurant avec des larmes de se vêtir et de marcher sur ses pieds comme une créature humaine, rachetée par le sang de Jésus Christ.

Mais elle ne répondit que par des glapissements aigus et des hurlements lamentables.

Bientôt la ville de Trinqueballe fut remplie d’hommes et de femmes nus, qui marchaient à quatre pattes en aboyant ; ils se nommaient les Edéniques et voulaient ramener le monde aux temps de la parfaite innocence, avant la création malheureuse d’Adam et d’Ève. Le R. P. dominicain Gilles Caquerole, inquisiteur de la foi dans la cité, université et province ecclésiastique de Trinqueballe, s’inquiéta de cette nouveauté et commença à la poursuivre curieusement. Il invita de la façon la plus instante, par lettres scellées de son sceau, le seigneur évêque Nicolas à appréhender, incarcérer, interroger et juger, de concert avec lui, ces ennemis de Dieu et notamment leurs chefs principaux, le moine franciscain Sulpice et une femme dissolue nommée Mirande. Le grand saint Nicolas brûlait d’un zèle ardent pour l’unité de l’Église et la destruction de l’hérésie ; mais il aimait chèrement sa nièce. Il la cacha dans son palais épiscopal et refusa de la livrer à l’inquisiteur Caquerole, qui le dénonça au pape comme fauteur de troubles et propagateur d’une nouveauté très détestable. Le pape enjoignit a Nicolas de ne pas soustraire plus longtemps la coupable à ses juges légitimes. Nicolas éluda l’injonction, protesta de son obéissance et n’obéit pas. Le pape fulmina contre lui la bulle Maleficus pastor, dans laquelle le vénérable pontife était traité de désobéissant, d’hérétique ou fleurant l’hérésie, de concubinaire, d’incestueux, de corrupteur des peuples, de vieille femme et d’olibrius, et véhémentement admonesté. 

L’évêque se fit de la sorte un grand tort sans profit pour sa nièce bien-aimée. Le roi Berlu, menacé d’excommunication s’il ne prêtait pas son bras a l’Église pour la recherche des Edéniques, envoya à l’évêché de Trinqueballe des gens d’armes, qui arrachèrent Mirande à son asile ; elle fut traînée devant l’inquisiteur Caquerole, jetée dans un cul de basse fosse et nourrie du pain que refusaient les chiens des geôliers ; mais ce qui l’affligeait le plus, c’est qu’on lui avait mis de force une vieille cotte et un chaperon et qu’elle n’était plus sûre de ne pas pécher. Le moine Sulpice échappa aux recherches du Saint-Office, réussit à gagner la Mambournie et trouva asile dans un monastère de ce royaume, où il fonda de nouvelles sectes plus pernicieuses que les précédentes.

Cependant l’hérésie, fortifiée par la persécution et s’exaltant dans le péril, étendait maintenant ses ravages sur toute la Vervignole ; on voyait par le royaume, dans les champs, des milliers d’hommes et de femmes nus qui paissaient l’herbe, bêlaient, meuglaient, mugissaient, hennissaient et disputaient, le soir, aux moutons, aux bœufs et aux chevaux l’étable, la crèche et l’écurie. L’inquisiteur manda au Saint-Père ces scandales horribles et l’avertit que le mal ne ferait que croître, tant que le protecteur des Edéniques, l’odieux Nicolas, resterait assis sur le siège de saint Cromadaire. Conformément à cet avis, le pape fulmina contre l’évêque de Trinqueballe la bulle Deterrima quondam par laquelle il le destituait de ses fonctions épiscopales et le retranchait de la communion des fidèles. 

VI

Foudroyé par le vicaire de Jésus-Christ, abreuvé d’amertume, accablé de douleur, le saint homme Nicolas descendit sans regret de son siège illustre et quitta, pour n’y plus revenir, la ville de Trinqueballe, témoin, durant trente années, de ses vertus pontificales et de ses travaux apostoliques. Il est dans la Vervignole occidentale une haute montagne, aux cimes toujours couvertes de neige : de ses flancs descendent, au printemps, les cascades écumeuses et sonores qui remplissent d’une eau bleue comme le ciel les gaves de la vallée. La, dans la région où croit le mélèze, l’arbouse et le noisetier, des ermites vivaient de baies et de laitage. Ce mont se nomme le mont Sauveur. Saint Nicolas résolut de s’y réfugier et d’y pleurer, loin du siècle, ses péchés et les péchés des hommes.

Comme il gravissait la montagne, à la recherche d’un lieu sauvage où il établirait son habitation, parvenu au-dessus des nuages qui s’assemblent presque constamment aux flancs du roc, il vit au seuil d’une cabane un vieillard qui partageait son pain avec une biche apprivoisée. Sa cuculle retombait sur son front, et l’on n’apercevait de son visage que le bout du nez et une longue barbe blanche.

Le saint homme Nicolas le salua par ces mots :

— La paix soit avec vous, mon frère.

— Elle se plaît sur cette montagne, répondit le solitaire. 

— Aussi, répliqua le saint homme Nicolas, y suis-je venu terminer, dans le calme, des jours troublés par le tumulte du siècle et la malice des hommes.

Tandis qu’il parlait de la sorte, l’ermite le regardait attentivement :

— N’êtes-vous pas, lui dit-il enfin, l’évêque de Trinqueballe, ce Nicolas dont on vante les travaux et les vertus ?

Le saint pontife ayant fait signe qu’il était cet homme, l’ermite se jeta à ses pieds.

— Seigneur, je vous devrai le salut de mon âme, si comme je l’espère, mon âme est sauvée.

Nicolas le releva avec bonté et lui demanda : —— Mon frère, comment ai-je eu le bonheur de travailler à votre salut ?

— Il y a vingt ans, répondit le solitaire, étant aubergiste à l’orée d’un bois, sur une route abandonnée, je vis, un jour, dans un champ, trois petits enfants qui glanaient ; je les attirai dans ma maison, leur fis boire du vin, les égorgeai pendant leur sommeil, les coupai par morceaux et les salai. Le Seigneur, regardant vos mérites, les ressuscita par votre intervention. En les voyant sortir du saloir, je fus glacé de terreur : sur vos exhortations, mon cœur se fondit ; j’éprouvai un repentir salutaire, et, fuyant les hommes, me rendis sur cette montagne où je consacrai mes jours à Dieu. Il répandit sa paix sur moi.

— Quoi, s’écria le saint évêque, vous êtes ce cruel Garum, coupable d’un crime si atroce ! Je loue Dieu qui vous accorda la paix du cœur après le meurtre horrible de trois enfants que vous avez mis dans le saloir comme pourceaux ; mais moi, hélas ! pour les en avoir tirés, ma vie a été remplie de tribulations, mon âme abreuvée d’amertume, mon épiscopat entièrement désolé. J’ai été déposé, excommunié par le père commun des fidèles. Pourquoi suis-je puni si cruellement de ce que j’ai fait ?

Adorons Dieu, dit Garum, et ne lui demandons pas de comptes.

Le grand saint Nicolas bâtit de ses mains une cabane auprès de celle de Garum et il y finit ses jours dans la prière et dans la pénitence.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttps://fr.wikisource.org/wiki

Nagy Szent Miklós csodája (Magyar)

Szent Miklós, a lükiai Müra város püspöke, Nagy Costantinus korában élt. Több igen régi és igen tekintélyes szerző megemlékezik róla; valamennyien magasztalják erényeit, érdemeit, jó cselekedeteit, s hogy szentéletű volt, számtalan esettel bizonyítják, de egyikük sem említi a sózókáddal esett csodát. Még az Aranylegendában sincsen róla szó. Bár ez a hallgatás méltán figyelmet érdemel, mégis nehezen szánjuk rá magunkat, hogy kételkedjünk a csodákban, amikor ennek a híres esetnek a hitelességét a közismert gyászos ballada is bizonyítja:

Volt egyszer három kicsi gyermek,
Egy szép napon tallózni mentek...

Ez a nevezetes szöveg kifejezetten azt állítja, hogy egy kegyetlen mészáros az ártatlanokat "lesózta, mint a disznót szokták". Ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy feldarabolva és sós pácba rakva akarta őket eltenni. A sertés lesózása ugyanis így történik; de meglepődve olvashatjuk kissé odébb, hogy a három kicsi gyermek hét álló esztendeig a sós pácban maradt, holott rendesen már a hatodik hét elteltével ki kezdik szedegetni a húsdarabokat a kádból egy favilla segítségével. Pedig a szöveg egyértelmű; hét év telt már el a bűnös cselekedet óta, amikor - a ballada szerint - Nagy Szent Miklós belépett az átkozott fogadóba. Vacsorát kért. A fogadós sonkával kínálta.

"Nem kell a sonka, mert büdös"
"Jobb lesz talán a borjúhús?"
"Nem kell, a színe is gyanús.
Inkább a sózott húsból kérek,
Amely hét évig kádban érett!"
A hentes hallja, nagyot bámul,
Egyszerre kiszaladt a házbul.

Az Isten embere pedig azonnyomban kinyújtotta kezét a sózókád fölé, s feltámasztotta a fogadós zsenge áldozatait.

Ez volna hát dióhéjban a régi Névtelen elbeszélése; magán viseli az ártatlanság és jóhiszeműség utánozhatatlan jegyeit. A szkepticizmus rossz úton jár, amikor a nép gondolatvilágának ennyire eleven emlékeit próbálja kikezdeni. Ezért töltött el élénk megelégedéssel, hogy végre sikerült összeegyeztetnem a ballada tekintélyét a lükiai főpap életrajzíróinak hallgatásával. Örömömre szolgál, hogy most előadhatom hosszú töprengéseim és tudós kutatásaim eredményeit. A sózókád csodája valóban megtörtént, a lényege mindenesetre igaz. Csakhogy nem Müra szentéletű püspöke tette ezt a csodát, hanem egy másik Szent Miklós, mert kettő is van belőlük: az egyik, mint említettük, a lükiai Müra püspöke, a másik, a fiatalabb, a bergengóciai Dinomvásárhely főpásztora. Rám várt a megtisztelő feladat, hogy megkülönböztessem őket. A három kisfiút Dinomvásárhely püspöke mentette ki a sózókádból; hiteles dokumentumokkal fogom ezt bizonyítani, s így arra sincs szükség, hogy elsirassuk egy legenda halálát.

Kutatásom oly szerencsével járt, hogy megtaláltam Miklós püspök és a feltámasztott gyerekek történetének minden részletét. Elbeszélést írtam belőle; remélem, élvezettel és haszonnal olvassák.

 
1

Miklós előkelő bergengóciai családból származott. Már kicsiny gyermekkorában számos tanújelét adta szent jámborságának, s tizennégy éves korában fogadalmat tett, hogy az Úrnak szenteli életét. Egyházi pályára lépett, s egész fiatal volt még, midőn a nép nagy tetszésére s a káptalan kívánságára Bergengócia apostolának és Dinomvásárhely első püspökének, Szent Kromadáriusnak székébe emeltetett. Főpásztori hivatását ájtatosan gyakorolta, papjait bölcsességgel kormányozta, a népet tanította, és attól sem riadt vissza, hogy a hatalmasokat igazságosságra és mértékletességre intse. Bőkezű volt, alamizsnálkodó, s javainak túlnyomó részét a szegényekre fordította.

Kastélyát, amelynek csipkézett bástyái, tornyokba szökkenő tetői ott meredeztek a város mögött emelkedő dombon, menedékhellyé varázsolta, amely védelmet nyújtott bárkinek, akit a világi törvény üldözött. Az óriási alsó teremben, amelyhez fogható egész Bergengóciában nem akadt, olyan hosszú asztalt terítettek étkezéshez, hogy azok, akik az egyik végén ültek, csak bizonytalan, semmibe vesző pontnak látták a másik végét; ha pedig fáklyákat gyújtottak, az asztal annak az üstökösnek az uszályára emlékeztetett, amely Comus király halálát jött jelenteni Bergengócia egére. Az asztalfőn ült Miklós, a szent püspök. Körülötte vendégei, a város és a királyság vezető emberei, valamint egy sereg egyházi és világi férfiú. De jobbján egy helyet mindig üresen hagyatott: oda azt a szegényt ültette, aki az ő ajtaján kopogtatott kenyérért. A gyermekeket különösképpen féltő gondoskodással vette körül a jóságos Szent Miklós. Gyönyörködött ártatlanságukban, s úgy érezte, apai szívvel, anyai lélekkel van irántuk. Erényei, szokásai apostolra vallottak. Minden esztendőben egyszer közönséges barátcsuhát öltött, fehér botot vett a kezébe, s végiglátogatta nyáját, mert mindent a maga szemével akart látni; és hogy a legkisebb szerencsétlenség vagy rendellenesség se kerülhesse el a figyelmét, egyetlen pap társaságában bebarangolta megyéje legeldugottabb tájait, megáradt folyókon kelt át télvíz idején, jéggel borított hegyeket mászott meg, és erdők sűrűjébe hatolt. Hát egy ízben, napszálltakor, miután Modernus diakónus társaságában már hajnal óta lovagolt sűrű erdők mélyén, amerre csak a hiúz és a farkas jár, meg vén fenyvesek közepette, amelyek az Irgumburgum hegység csúcsait borítják, Isten embere tüskés bozótba jutott, ahol a derék jószág csak nagy nehezen jutott előre, lassan törve kanyargós útját a sűrűben. Modernus diakónus így is alig tudott vele lépést tartani öszvérén, amely a málhát is cipelte.

A fáradtságtól és az éhségtől elcsigázva, Isten embere így szólt Modernushoz:

- Álljunk meg fiam, s ha van még egy kevéske kenyered és borod, vacsorázzunk meg itt, mert alig érzek erőt a továbbhaladásra, s bár fiatalabb vagy nálam, bizonyára te is majdnem olyan fáradt lehetsz, mint én.

- Püspök uram - válaszolta Modernus -, nem maradt sem egy csepp borom, sem egy morzsányi kenyerem, mert parancsodra mindent odaadtam az úton olyanoknak, akiknek sokkal kevésbé volt rá szükségük, mint jómagunknak.

- Hát bizony - mondta a püspök - ha maradt volna az általvetőben egy kevéske maradék, örömmel elfogyasztottuk volna, hiszen úgy illik, hogy akik az egyházat kormányozzák, a szegények hulladékaival táplálkozzanak. De minthogy semmid sem maradt, nyilván Isten akarta így, és bizonyára javunkra és hasznunkra akarta. Lehet, hogy örökre elrejti előlünk jótéteménye okát; az is lehet, hogy hamarosan tudomásunkra hozza. Addig is, úgy vélem, nem tehetünk egyebet, mint hogy tovább megyünk előre, míg csak szamócára vagy szederre nem bukkanunk, hogy éhségünket csillapíthassuk, és fűre, hogy öszvéreinket is ellássuk, s így testben megerősödve pihenhessünk le lombból vetett ágyunkra.

- Ahogy parancsolod, uram - felelte Modernus, s megcsapkodta öszvérét.

Egész éjszaka lovagoltak, sőt még a hajnali órákban is, de aztán felkaptatva egy elég meredek lejtőn, hirtelen az erdő szélén találták magukat, alattuk pedig egy síkságot pillantottak meg; vörhenyes ég terült fölébe, s négy halvány, ködbevesző út szaladt rajta végig. A baloldalira tértek, egy régi római útra, amelyen valaha kereskedők és zarándokok jártak, de elhagyatottá vált, mióta háború dúlta fel Bergengóciának ezt a vidékét. Sűrű felhők gyülekeztek az égen, a madarak riadtan cikáztak, fojtó lég nehezedett az ólomszürke és néma földre. Villanó fények remegtek a látóhatár szélén, és sietésre ösztökélték a kimerült öszvéreket. Hirtelen heves szélroham kerekedett, meghajlította a fák csúcsát, megrecsegtette ágaikat, s megzúgatta összekuszált lombjuk. Megdördült az ég, s kövér cseppekben megeredt az eső.

Ahogy mentek tovább a viharban, a villámok fényénél, a rohanó árrá változott úton, az egyik felvillanásban megpillantottak egy házat, amelyre a vendéglátás jeleként magyalág volt tűzve. Megállították a jószágokat.

A fogadó elhagyottnak látszott, de csakhamar előkerült a fogadós - alázatos s egyszersmind félelmes alak, övében hatalmas kés - és megkérdezte, mit óhajtanak.

- Fekhelyet s egy karéj kenyeret ujjnyi borral - felelte a püspök -, mert tagjainkat meggyötörte a fáradtság és a hideg.

Mialatt a fogadós a kamrába ment borért, Modernus pedig az istállóba vezette az öszvéreket, Szent Miklós letelepedett a kemence elé, a halódó tűz közelébe, s tekintetét körüljáratta a füstös falú helyiségen. Por és mocsok borította a padokat és lócákat; pókok szőttek hálót a szúette gerendák közé, amelyekről fonnyadt hagymafüzérek csüngtek alá. S az egyik sötét sarokban a sózókád pöffeszkedett vaspántos hasával.

Abban az időben az ördögök sokkal bensőségesebb kapcsolatban álltak a mindennapi élettel, mint manapság. Bejártak a házakba, s meglapulva a sótartóban, a vajas cserépben vagy más efféle zugban, figyelték az embereket, s lesték az alkalmat, mikor kísérthetnék meg és vihetnék bűnbe őket. Akkoriban az angyalok is sokkal gyakrabban jelentek meg a keresztények között.

Így történhetett, hogy egyszer csak megszólalt egy mogyorónyi kis ördög - ott lapult a parázsban - s azt mondta a szent püspöknek:

- Vedd csak szemügyre atyám, ezt a kádat: megéri a fáradságot. Nincs ennél jobb sózókád egész Bergengóciában. Ez a sózókád a sózókádak példaképe és büszkesége. E ház ura, Garum mester, borókafenyő, kakukkfű és rozmaring illatával itatta át, amidőn átvette alkotója, egy ügyes kádár kezéből. Nincs még ember, aki olyan figyelmesen, gondosan, szerelmesen tudná a húst kivéreztetni, kicsontozni, feldarabolni és a só mindent megőrző, balzsamos levével átitatni, mint ő. Ahogy ő fűszerezi, töményíti, sűríti, fölözi, szűri, deríti a pácot, ahhoz nincsen fogható. Kóstold csak meg, atyám, az ő sózott húsát, mind a tíz ujjadat megnyalod utána! Kóstold csak meg, Miklós, a sózott húst, majd meglátod, milyen kitűnő.

De beszédmódjáról, különösen pedig hangjáról, mely csikorgott, mint a rossz fűrész, a szent püspök azonnal ráismert a gonoszra. Keresztet vetett, s abban a pillanatban a kis ördög - mint a gesztenye, ha megvágatlanul dobják a tűzbe - borzalmas pukkanással szétpattant, s fertelmes bűzt hagyott hátra.

Miklós előtt pedig égi fényben tündökölve, megjelent egy angyal, s így szólt hozzá:

- Miklós, te ki kedves vagy az Úrnak, tudd meg, hogy három kisgyermek fekszik hét év óta ebben a kádban. Garum, a fogadós darabokra vágta, aztán sóba és pácba rakta ezeket a zsenge teremtményeket. Kelj fel, Miklós, és imádkozz, hogy feltámadjanak. Mert ha te közbenjársz érettük, nemes főpap, az Úr, aki szeret téged, életre kelti őket...

E szózat közben Modernus visszajött a szobába, de nem látta az angyalt, és a hangját sem hallotta, mivel nem volt eléggé szentéletű ahhoz, hogy érintkezhetett volna a mennyei lelkekkel.

Az angyal még azt is mondta:

- Miklós, Isten kedves gyermeke, tedd kezed a sózókádra, s a három kisgyermek nyomban föltámad.

A szentéletű Miklós lelkét borzalom, szánakozás, buzgóság és remény töltötte el. Hálát adott az Úrnak, s amikor a fogadós újra megjelent, mindkét kezében egy-egy füles korsót cipelve, a szent rémséges hangon kiáltott rá:

- Garum, nyisd föl a sózókádat!

E szó hallatára Garum mindkét korsóját elejtette rémületében. Miklós pedig, a szent püspök felemelte karját és így szólt:

- Gyermekeim, keljetek fel!

Ezekre a szavakra felemelkedett a sózókád fedője, s három fiatal fiú lépett ki a kádból.

- Gyermekeim - mondta a püspök -, dicsérjétek Istent, ki kezem által kimentett benneteket a sózókádból.

Aztán a minden tagjában remegő fogadós felé fordulva, így szólt:

- Kegyetlen ember, ismerj rá e három gyermekre, akiket gyalázatos módon meggyilkoltál! Vajha meg tudnád utálni és bánni vétkedet, hogy elnyerhessed az Úr bocsánatát!

A fogadós rémülten menekült ki a viharba; mennydörgés és villámok kísérték útját.

 
2

Szent Miklós megcsókolta a három gyermeket, s nyájasan kikérdezte őket nyomorúságos haláluk felől. A fiúk elmesélték, hogy a mezőn tallóztak, amikor Garum odament hozzájuk, becsalogatta őket a fogadójába bort itatott velük, s álmukban meggyilkolta őket.

Még mindig azok a rongyok voltak rajtuk, amelyeket haláluk napján viseltek, s feltámadásuk után is félénk és vad maradt a tekintetük. Hármuk közül a legerősebb, Maximianus, egy őrült asszonynak volt a fia, aki szamárháton járt a háborúban a katonák nyomában. A fiú egy éjszaka kiesett a kosárból, amelyben az anyja hordozta, s ottmaradt elhagyatva az úton. Azóta csak abból élt, amit a mezőn lopott. A legsatnyább, Lopinus, alig emlékezett szüleire: hegyvidéki parasztok voltak, túl szegények, vagy túl zsugoriak ahhoz, hogy etessék - kitették hát az erdőbe. Sulpicius, a harmadik, semmit sem tudott származásáról, de egy pap megtanította az ábécére.

A vihar elült. A madarak hangos csiviteléssel szólongatták egymást a tiszta és könnyű légben. A föld kizöldült és kacagott. Miután Modernus elővezette az öszvéreket, Miklós püspök felült az övére, felvette Maximianust, betakargatta köpenyével; a diakónus maga mögé ültette Sulpiciust és Lopinust, aztán megindultak Dinomvásárhely városa felé.

Az út búzaföldek, szőlők és rétek között vezetett. Útközben Nagy Szent Miklós, aki máris szíve egész melegével szerette ezeket a gyermekeket, néhány életkoruknak megfelelő tárgykörből faggatta őket, könnyű kérdéseket intézvén hozzájuk, mint például: "Mennyi ötször öt?" vagy "Ki az Isten?" Nem kapott kielégítő válaszokat. De eszébe sem jutott, hogy megszégyenítse őket tudatlanságukért, hanem egyre azon töprengett, miként lehetne jobb pedagógiai módszerek alkalmazásával fokozatosan eloszlatni a lelküket borító homályt.

- Modernus - mondta -, először is megtanítjuk nekik az üdvösségre vezető igazságokat, másodszor a szabad művészeteket, különösen pedig a zenét, hogy az Úr dicséretét zenghessék. Illő megtanítanunk őket a retorikára, a filozófiára, az emberiség történetére, az állatok és a növények életére is. Azt szeretném, ha tanulmányoznák az állatok szokásait és testi felépítését, mert az állatok minden szerve csodás tökéletességével az Úr dicsőségét hirdeti.

Alig fejezte be szavait a tiszteletre méltó főpap, midőn egy parasztasszony bukkant fel előttük az úton; egy vén kancát vonszolt maga után kötőféken. Az állat úgy meg volt rakva rőzsével, hogy az ina is remegett tőle, s minden lépésnél megbotlott.

- Fájdalom! - sóhajtott Nagy Szent Miklós. - Nézzétek ezt a szegény csődört! Több terhet kell cipelnie, mint amennyit elbír. Igazságtalan és durva gazda kezébe került a szerencsétlen. Semmiféle teremtményt sem szabad túlterhelni, még a teherhordó jószágot sem.

E szavakra a három fiúból kitört a nevetés. A püspök megkérdezte tőlük, min nevetnek oly nagyon.

- Azon, hogy... - felelte Lopinus.

- Hát mert... - mondta Sulpicius.

- Azért nevetünk - szólt Maximianus -, mert csődörnek mondtad a kancát. Nem veszed észre a különbséget? Pedig elég jól látható. Talán nem értesz az állatokhoz?

- Azt hiszem - szólt Modernus -, mindenekelőtt az udvariasságra kellene megtanítanunk ezeket a kölyköket.

Ahány város, falu, tanya, kastély csak az útjukba került, Szent Miklós mindenütt megmutatta a lakosoknak a sózókádból kimentett gyermekeket, és elmesélte a nagy csodát, amelyet Isten az ő közvetítésével vitt véghez. Mindenki örvendezett és áldotta érte. Dinomvásárhely népe, amely hírnökök és utasok révén már értesült a csodás eseményről, egytől egyig főpásztora elé vonult; drága szőnyegeket terített lába alá, útjára pedig virágot hintett. A polgárok szeme könnybe lábadt, ahogy a kádból kimentett három áldozatra néztek, s azt kiáltották: "Hozsanna!" De azok a szegény gyerekek egyebet se tudtak, csak nevettek meg a nyelvüket öltögették; s a nézőket ez még nagyobb szánalomra és csodálatra késztette, mert benne ártatlanságuk és elesettségük eleven bizonyságát látták.

Miklósnak volt egy árva unokahúga. Mirandának hívták, nemrég múlt hétéves, s a szent püspök jobban féltette, mint a szeme világát. Miranda egy Bazina nevezetű tisztes özvegyasszonynál nevelkedett nagy ájtatosságban és illedelemben; a rosszat még hírből sem ismerte. Miklós erre a hölgyre bízta a három csodásan megmentett fiút is. Bazinából nem hiányzott az ítélőképesség: hamar észrevette, hogy Maximianus bátor, Lopinus körültekintő, Sulpicius pedig elmélkedő hajlamú, s arra törekedett, hogy megerősítse bennük ezeket a jó tulajdonságokat, amelyek, sajnos, az egész emberi nem bűnre hajló természete következtében minduntalan elfajzottak és visszájára fordultak: Lopinus óvatossága gyakran képmutatássá változott, s többnyire féktelen mohóságot takart; Maximianus hajlamos volt a dühös kitörésekre; Sulpicius pedig a legfontosabb kérdésekben is csökönyösen hajtogatta tévedéseit. Egyébiránt egyszerűen gyerekek voltak, akik kifosztogatták a madárfészkeket, gyümölcsöt loptak a kertekből, serpenyőket kötöztek a kutyák farkára, tintát öntöttek a szenteltvíztartókba, s lóvakaró kefét dugtak Modernus atya ágyába. Éjjelente lepedőkbe burkolózva, gólyalábakon sétálgattak a kertekben, s élvezték, ha a szeretőik karjában kissé elidőző szolgálók elájulnak a rémülettől. Szögekkel rakták ki Bazina asszony kedvenc székét, s ha leült, gyönyörködtek fájdalmában, és figyelték zavarát, amikor a hölgy kénytelen volt őrködő és segíteni kész kezét nyilvánosan a sérült testrész tájékára tenni, holott semmiért a világon át nem hágta volna az illendőség szabályait.

A derék hölgy, bár koros volt és erényes, nem keltett bennük sem vonzódást, sem félelmet. Lopinus vén kecskének nevezte, Maximianus vén tyúknak, Sulpicius pedig Bálaám nőstény szamarának. Minden elképzelhető módon kínozták a kis Mirandát is: bepiszkították szép ruháit, s elgáncsolták, hogy orra bukjék a köveken. Egy alkalommal nyakig belenyomták a fejét egy melaszos hordóba. Megtanították rá, hogyan kell nemét s az illendőséget meghazudtoló módon kerítésen lovagolni és fára mászni, s olyan szokásokra és kifejezésekre kapatták, amelyeken messziről érződött a fogadó és a sózókád szaga. Példájuk nyomán a tiszteletre méltó Bazina asszonyságot Miranda is vén tyúknak nevezte, sőt - egy tagról nevezve az egészet - tyúkseggnek. De azért megmaradt tökéletesen ártatlannak. Lelke tisztaságát semmi sem tudta beszennyezni.

- Boldog vagyok - mondta Miklós, a szent püspök -, amiért ezeket a gyermekeket kimenthettem a sózókádból, s jó keresztényeket nevelhetek belőlük. Isten hű szolgái lesznek, s érdemeiket nekem is jóváírják az égben.

Nos, három évvel feltámadásuk után, immár nagyra nőve és megerősödve, egy tavaszi napon ott játszottak mindhárman a réten, a patak partján, amikor egyszer csak Maximianus, pillanatnyi dühében és természetében rejlő indulatosságát követve a vízbe taszította Modernus diakónust, aki fennakadván egy fűzfa ágában, segítségért kiáltozott. Lopinus odament, úgy tett, mintha ki akarná húzni a kezénél fogva, de csak a gyűrűjét húzta le, s azzal odébbállt.

Sulpicius pedig mozdulatlanul, karját mellén keresztbe fonva ült a parton, s így szólt:

- Bizony, Modernus rossz véget ér. Hat ördögöt látok, amint denevér képében közelegnek, hogy már az ajkáról vigyék magukkal kiröppenő lelkét.

Amikor Bazina asszony és Modernus atya beszámoltak erről a súlyos ügyről, a szent püspök elszomorodott, és mélyeket sóhajtott.

- Ezek a gyermekek - mondta - méltatlan szülők keze alatt, szenvedésben nőttek fel. Jellemük elferdülését mérhetetlen nyomorúságuk okozta. Hibáikat kifogyhatatlan türelemmel és makacs szelídséggel kell helyrehoznunk.

- Püspök uram - felelte Modernus, aki vacogott a láztól hálóköntösében, s szüntelen tüsszögött hálósipkája alatt, mert náthát kapott a fürdéstől - lehetséges, hogy gonoszságuk szüleik gonoszságából ered. De hogyan magyarázod meg azt, atyám, hogy a rossz bánásmód különféle, sőt mondhatnám, éppen ellentétes bűnöket váltott ki bennük, s hogy az elhagyatottság és nélkülözés, amelyben részük volt, mielőtt a sózókádba kerültek volna, az egyiket kapzsivá, a másikat erőszakossá, a harmadikat pedig képzelődővé tette? A te helyedben, uram, ez utóbbi miatt nyugtalankodnék leginkább.

- Mindegyik gyermekünk jelleme - válaszolta a püspök - ott szenvedett törést, ahol a leggyengébb volt. A rossz bánásmód lelküknek azt a részét torzította el, amely a legkevésbé tudott ellenállni. Nagy-nagy körültekintéssel kell meggyógyítanunk e sérült részeket, nehogy növeljük a bajt, ahelyett, hogy csökkentenők. A szelídség, a megbocsátás és a türelem az egyedüli eszközök, amelyeket az emberek jobbátételére felhasználhatunk - kivéve persze az eretnekeket.

- Kétségkívül, uram, kétségkívül - felelte Modernus, és hármat tüsszentett. - De nincsen jó nevelés fenyítés nélkül, sem fegyelem fegyelmezés nélkül. Tudom, amit tudok. És ha nem bünteted meg ezt a három csirkefogót, gonoszabbak lesznek Heródesnél. Ezt meg én mondom neked!

- Modernusnak alighanem igaza van - jegyezte meg Bazina asszony.

A püspök nem válaszolt. Csak ballagott a diakónussal és az özveggyel egy hosszú sor galagonya előtt, amely a méz és keserűmandula bódító illatát árasztotta. Egy kisebb mélyedésnél, ahol a föld felfogta egy közeli forrás vizét, megállt egy bokor előtt: sűrűn nőtt, tekervényes ágai tele voltak fénylő, csipkés szélű leveleivel és sátorvirágos fehér fürtjeivel.

- Nézzétek - mondta - ezt a tömött lombú és jóillatú bokrot, ezt a szép májusfát, ezt a nemes galagonyát; mennyi élet, mennyi erő van benne! Az egész soron nincs még egy bokor, amely ilyen gazdagon hajtana levelet, s ilyen pompával pazarolná a virágot! De látjátok, ágai halvány héján alig nő tövis, s azok is gyengék, puhák és tompák. Miért van ez így? Azért, mert nedves és zsíros földből szítta táplálékát, sohasem kellett féltenie az életet biztosító bőséget, így a föld nedveit hatalma és pompája növelésére fordíthatta; s mert ereje teljében sohasem kellett arra ügyelnie, hogy gyenge ellenfelei ellen védekezzék, teljesen átadhatta magát lenyűgöző és elragadó termékenysége gyönyörűségének. S most menjetek néhány lépéssel odább ezen az ösvényen felfelé, és fordítsátok figyelmeteket arra a másik galagonyabokorra, amely köves és száraz földjéből keserves kínlódással tudott csak a napfényre törni, éppen hogy tengődik, alig van ága, levele, s nehéz élete során egyre arra kellett gondolnia, hogyan fegyverezze fel magát, s hogyan védekezzék a gyenge lényeket fenyegető számtalan ellenséggel szemben. Nem csoda, ha egy rakás tövis az egész. Ami kevés nedvet fel tudott szívni, mind arra fordította, hogy minél több szélestövű, kemény és hegyes tövist neveljen, de gyengeségéből eredő félénkségét még ez sem nagyon nyugtatja meg. Semmije sem maradt illatozó és életet termő virágra. Barátaim, mi is csak úgy vagyunk, mint a galagonya. A gyermekkorunkban kapott féltő gondoskodás jobbá tesz bennünket. A túl kemény nevelés megkeményíti a lelkünk.

 
3

Tizenhét éves korában Maximianus a szentéletű Miklós püspök lelkét szenvedéssel, hivői lelkét pedig megbotránkozással töltötte el. Vele egykorú csirkefogokból bandát szervezett és képzett ki azzal a céllal, hogy elrabolják a lányokat egy Nagylepencs nevű faluból, amely Dinomvásárhelytől négy mérföldnyire északra feküdt. A vállalkozást csodás siker koronázta. A lányrablók éjszaka értek vissza a városba, s mellükhöz egy-egy kibomlott hajú szűzet szorítottak, kik hasztalan emelték az ég felé égő tekintetüket és esdeklő karjukat. Ám midőn az atyák, fivérek és jegyesek az elrabolt hajadonok keresésére jöttek, a lányok nem voltak hajlandók visszatérni szülőföldjükre; arra hivatkoztak, hogy nem tudnák elviselni a szégyent, és gyalázatukat inkább azon karok közt akarják rejtegetni, amelyek azt okozták. Ami Maximianust illeti, ő kiválasztotta a három legszebbiket, s a püspöki uradalom egyik kis vidéki házában élvezte társaságukat. Modernus diakónus a püspök parancsára felkereste a lányokat, amikor elrablójuk éppen távol volt, s bekopogott ajtajukon, hangosan jelentvén, hogy szabadításukra jött. A lányok nem voltak hajlandók ajtót nyitni, s midőn Modernus ecsetelni kezdte előttük, milyen fertőben élnek, fejére zúdítottak egy dézsa mosogatóvizet, sőt magát a dézsát is, amely berepesztette a diakónus koponyáját.

Miklós, a szent püspök, nyájas szigorúsággal korholta Maximianust erőszakosságáért és eltévelyedéséért:

- Ó, mily fájdalom - szólt hozzá -, hát ezért mentettelek ki a sózókádból, hogy Bergengócia szűzeinek vesztére légy?

És figyelmeztette bűne nagyságára. De Maximianus csak a vállát vonogatta, s válasz nélkül faképnél hagyta.

Ez idő tájt - uralkodásának tizennegyedik esztendejében - Hübele király hatalmas hadsereget gyűjtött össze, hogy legyőzze országa megátalkodott ellenségeit, a bumburnyákokat, akik partra szállván Bergengócia földjén, feldúlták és elnéptelenítették ennek a hatalmas országnak leggazdagabb tartományait.

Maximianus búcsú nélkül elhagyta Dinomvásárhelyt. A várostól néhány mérföldnyire megpillantott a legelőn egy sánta, fél szemére vak, de különben még egészen jóravaló kancát, felpattant a hátára s elvágtatott. Amikor pedig másnap reggel véletlenül összeakadt egy béreslegénnyel, aki éppen itatni vitt egy nagy igáslovat, azonnal a földre ugrott, felvetette magát a nagy ló hátára, s ráparancsolt a legényre, üljön a félszemű kancára és kövesse. Még megígérte neki, hogy megteszi csatlósának, ha jól viselkedik. Maximianus aztán jelentkezett Hübele királynál, aki szolgálatába fogadta. Alig néhány nap leforgása alatt Bergengócia egyik leghíresebb kapitánya lett belőle.

Eközben Sulpicius a szent püspöknek talán még nagyobb fájdalmat - mindenesetre sokkal komolyabb gondot okozott. Maximianust, bármily súlyosan vétkezett is, nem vezette gonosz szándék, szinte tudta és akarata, nélkül követte el bűnét. Sulpicius viszont határtalan és egészen sajátos elvetemültséggel cselekedte a rosszat. Mivel gyermekkorától kezdve egyházi pályára készült, kitartó szorgalommal tanulmányozta a vallásos és világi írásokat, de lelke elátkozott edény volt, amelyben az igazság rendre hamisságá változott. Sulpicius lélekben vétkezett; meglepő koraérettséggel tévelygett a hitigazságok terén, s olyan életkorban, amikor az embernek még egyáltalán nincsenek eszméi, ő máris tele volt téves gondolatokkal. Egyszer különös ötlete támadt - nyilván az ördög sugalmazta. A püspök egyik rétjén nagy csapat magakorabeli fiút és lányt csődített össze, s egy fa tetejéről arra biztatta őket, hagyják el apjukat és anyjukat, hogy Jézus Krisztust követhessék, s bandákba verődve vonuljanak az országban, felégetve a kolostorokat és plébániákat és így vezessék vissza az egyházat az evangéliumi szegénységhez. A felajzott és megszédített ifjúság vakon követte a bűnöst Bergengócia útjain, és zsoltárokat zengedezve gyújtogatta a csűröket, fosztogatta a templomokat, s dúlta az egyház földjeit. Sokan elpusztultak az esztelenek közül: végzett velük a fáradtság, az éhség, a fagy, vagy a parasztok verték őket agyon. A püspöki palota a szerzetesek panaszától s az anyák jajveszékelésétől visszhangzott. A jámbor Miklós püspök maga elé rendelte a felfordulás értelmi szerzőjét, s határtalan szomorúsággal és végtelen szelídséggel vetette szemére, hogy visszaélt az igével, midőn bűnre csábította a lelkeket; és megmagyarázta neki: Isten nem azért mentette ki a sózókádból, hogy az Anyaszentegyház javaira támadjon.

- Lásd be, fiam - mondta neki -, milyen nagyot hibáztál. Zavargással, lázadással és gyilkossággal vádolva állsz pásztorod előtt.

De az ifjú Sulpicius rettenetes nyugalommal hallgatta végig a püspököt, és magabiztos hangon azt válaszolta, hogy nem követett el bűnt, és nem sértette meg Istent, sőt ellenkezőleg: az Úr parancsára s az egyház javára cselekedett. Aztán az elképedt főpap előtt fejtegetni kezdte a manicheusok, ariánusok, nesztoriánusok, szabelliánusok, valdensek és begárdok hamis tanait, s oly hévvel vallotta magáénak a szörnyűséges tévedéseket, hogy még azt sem vette észre, mennyire ellentmondók, s egymást falják föl a közös anya keblén, aki őket melengette.

A jámbor püspök mindent megtett, hogy Sulpiciust a helyes útra terelje, de nem tudta megtörni a szerencsétlen ifjú makacsságát. Amikor végül is elbocsátotta, letérdelt és így szólt:

- Hálát adok neked, Uram, hogy megajándékoztál ezzel az ifjúval, mert rajta, mint valamely köszörűkövön, kiélesíthetem türelmemet és könyörületességemet.

Mialatt a kádból kimentett gyermekek közül kettő ennyi szenvedést okozott Szent Miklósnak, a harmadik legalább némi vigasztalást nyújtott neki. Lopinus cselekedeteiben nem volt féktelen, és gondolataiban sem volt felfuvalkodott. Nem volt erős termetű és pirospozsgás képű, mint Maximianus, a kapitány; tekintetéből nem áradt merészség és komolyság, mint Sulpiciuséból. Kisnövésű, vézna, sápadt, görnyedt, aszott, alázatos, hajbókoló és szégyenlős lévén, igyekezett jó szolgálatokat tenni a püspöknek és az egyház embereinek, segített a püspöki javadalmak számvitelében a papoknak: rudakra fűzött golyók segítségével bonyolult számtani műveleteket hajtott végre, sőt palatábla és kréta nélkül, pusztán fejben oly gyorsan tudott szorozni és osztani, hogy még egy vén kincstartónak, vagy tárnokmesternek is díszére vált volna. Örömmel vezette a könyveket Modernus diakónus helyett, aki megöregedvén összezavarta a számokat, és el-elbóbiskolt a pulpitus mellett. Nem ismert sem vesződséget, sem fáradságot, ha lekötelezhette a püspök urat, és pénzt szerezhetett neki: a lombardoktól megtanulta, hogyan kell kiszámítani napra, hétre, hóra, évre valamely összeg egyszerű és kamatos kamatját; nem átallotta felkeresni a gettó sötét utcáiban a mocskos zsidókat, hogy elbeszélgetve velük, megismerje a fémek összetételét, a drágakövek értékét, s megtanulja, hogyan lehet a pénzdarabokat körülreszelni. Végül is csodás szorgalmával egy kis vagyonkára tett szert, amellyel aztán bejárta Bergengóciát, sőt a hőzönfittyek és bumburnyákok földjét is, megjelent a vásárokon, lovagi tornákon, zarándokhelyeken, búcsúkon, ahová a keresztény világ minden tájáról özönlöttek a minden rendű és rangú népek: parasztok, polgárok, papok és nemesek; mindenütt pénzváltással foglalkozott, és minden alkalommal valamivel gazdagabban tért meg, ahogyan elment. De Lopinus nem költötte el a pénzt, amit keresett, hanem átadta a püspök úrnak.

Szent Miklós nagyon vendégszerető volt, és bőkezűen osztogatta az alamizsnát; saját vagyonát és az egyház javait egyaránt a zarándokok ellátására és a szerencsétlenek megsegítésére költötte. Ezért aztán örökösen pénzszűkében volt, s nagy hálára kötelezte őt Lopinus buzgósága és ügyessége, amellyel az ifjú kincstárnok előteremtette a szükséges ősszegeket. Csakhogy szokásos pénzzavarát, amelybe a szent püspököt bőkezűsége és nagylelkűsége juttatta, most még alaposan meg is tetézték az idők viszontagságai. A Bergengócia földjén dúló háború tönkretette a dinomvásárhelyi egyházat. A város körül kószáló fegyveres népség kifosztotta a tanyákat, megsarcolta a parasztokat, világgá kergette a szerzeteseket, fölégette a kastélyokat és az apátságokat. Sem a papság, sem a hívők nem tudtak hozzájárulni a szertartások költségeihez, viszont a martalócok elől menekülő parasztok mindennap ezrével jöttek a püspöki palota kapujához, s kenyérért könyörögtek. A jó Szent Miklós nem is törődött volna a maga szegénységével, de miattuk sokat szenvedett tőle. Szerencsére Lopinus mindig készséggel rendelkezésére bocsátotta a szükséges pénzösszeget, a szent főpap pedig, amint illik, megígérte, hogy boldogabb időkben majd megadja.

Sajnos, a háború most már északtól délig, kelettől nyugatig az egész királyságon végigszántott, s nyomában ott járt két hűséges kísérője, a dögvész és az éhhalál. A földművesek felcsaptak útonállónak, s a barátok beálltak a hadseregbe. Dinomvásárhely lakóinak nem volt már se fájuk, se kenyerük, és hullottak, mint ősszel a legyek. A farkasok bejöttek a külvárosokba, s felfalták a kisgyermekeket. Ilyen szomorú állapotok uralkodtak, midőn Lopinus egy nap bejelentette a püspöknek: ezentúl semmiféle, még egészen jelentéktelen összeget sem tud kölcsönadni, sőt, minthogy semmit sem bír behajtani adósain, hitelezői pedig szorongatják, kénytelen minden követelését a zsidóknak átengedni.

Ezt a kínos hírt a szokott mézesmázos udvariasságával hozta jótevője tudomására, de sokkal kevésbé látszott szomorúnak, mint amennyire ilyen végletesen fájdalmas helyzetben lennie kellett volna. Valójában nagy megerőltetésébe került, hogy fancsali képet vágjon, s el ne árulja vidám hangulatát és élénk megelégedését. Sárga, száraz, alázatos szemhéjának pergamenje alig-alig rejtette el az öröm fényét, amely szúró szembogarában villogott.

Szent Miklós, bár fájdalmasan sújtotta a csapás, nyugodt maradt.

- Isten majd rendbehozza zilált dolgainkat - mondotta. - Nem engedheti, hogy összeroskadjon az a ház, amelyet maga épített.

- Bizonyára így van - szólt Modernus -, de afelől nyugodt lehetsz, hogy ez a Lopinus, akit a sózókádból húztál elő, összejátszik az Ó-híd környékén lakó lombardokkal meg a gettó zsidaival, hogy kifosszon téged, s magamagának szerzi meg a zsákmány oroszlánrészét.

Modernus igazat mondott. Lopinus egyáltalán nem vesztette el vagyonát; gazdagabb volt, mint valaha, s a király éppen akkor nevezte ki kincstartójává.

 
4

Miranda ebben az időben lett tizenhét éves. Szép volt és jóalakú. Tisztasága, ártatlansága és nyíltsága fátyolként lengte körül. Hosszú pillái finom rácsként takarták kék szemét; gyermekien kicsi szája láttán az a gondolat támadt az emberben, hogy a rossz nem is találna utat a lelkéhez. Füle annyira apró, kecses, nemes vonalú és finom volt, hogy még igen szabadszájú emberek sem mertek mást belésuttogni, mint ártatlan szavakat. Egész Bergengóciában nem akadt szűz, aki annyi tiszteletet ébresztett volna, mint ő, s nem akadt senki, akinek nagyobb szüksége lett volna rá, mert csodálatosan egyszerű, hiszékeny és védtelen volt.

Nagybátyja, a jámbor Miklós püspök, napról napra jobban kedvelte, és erősebben vonzódott hozzá, mint amennyire földi lényhez egyáltalán vonzódni szabad. Igaz, hogy az Úrban szerette, de megkülönböztető módon szerette. Kedvét lelte benne, szerette szeretni: ez volt egyetlen gyengesége. Még a szentek se tudnak mindig megszabadulni minden testi köteléktől. Miklós unokahúgát tiszta lélekkel, de nem minden gyönyörűség nélkül szerette. Miután megtudta Lopinus csődbejutását, másnap szomorúsággal és nyugtalansággal telve felkereste Mirandát, hogy ájtatosan elbeszélgessen vele, amint lelkiismerete parancsolta, hiszen atyja helyett atyja volt, s kötelességének érezte, hogy oktassa.

Miranda a felsővárosban lakott, a katedrális közelében, abban a házban, amelyet a Muzsikusok Házának neveztek, mert homlokzatán különféle hangszereken játszó embereket és állatokat lehetett látni. Volt köztük nevezetesen egy furulyázó szamár, valamint egy filozófus - könnyen rá lehetett ismerni hosszú szakálláról meg írószerszámairól -, aki a cimbalmot verte. Ezeket az alakokat aztán mindenki a maga módján magyarázta. Nem is volt szebb lakóház az egész városban.

Unokahúgát a püspök a padlón elterülve találta; haja csapzott volt, szemében könny csillogott: ott kuporgott egy nyitott és üres láda mellett, a szétdúlt szoba közepén.

A püspök megkérdezte, mi okozta fájdalmát s a körülötte uralkodó felfordulást. Akkor a lány feléje fordította vigasztalan tekintetét, s szüntelen sóhajtozás közepette elmesélte, hogy mivel Lopinus, a sózókádból kiszabadított Lopinus, a kedves kis Lopinus gyakran felajánlotta, ha megkívánna valamilyen ruhát, ékszert vagy más csecsebecsét, örömmel kölcsönadná a szükséges összeget, ő bizony elég gyakran igénybe is vette határtalannak látszó szívességét; de ma reggel egy Seligmann nevezetű zsidó állított be hozzá négy porkolábbal, felmutatta azokat az elismervényeket, amelyeket ő írt alá Lopinusnak, s minthogy nem volt pénze, hogy kifizesse, a zsidó elvitte minden ruháját, fejdíszét, ékszerét, mindenét, amije csak volt.

- Elvitte a bársonyból, csipkéből, brokátból készült ruhaderekakat és szoknyákat - mondotta nyöszörögve -, elvitte a gyémántjaimat, smaragdjaimat, zafírjaimat, jácintjaimat, ametisztjeimet, rubinjaimat, gránátjaimat, türkizeimet, elvitte a nagy gyémántkeresztemet, amin azok a zománcozott angyalfejek voltak; a két sor gyémánttal, három, metszés nélküli, csiszolt drágakővel, hat négyes gyöngykoszorúval kirakott nagy nyakláncomat; elvitte a sodrott aranyfonalra készített nagy nyakékemet, amelyiken tizenhárom sor gyémánt volt, és egy körte alakú gyöngyfűzért, húsz igazgyönggyel...

Nem is szólt többet, hanem zsebkendőjébe temette arcát és zokogott.

- Lányom - mondta a szent püspök -, a keresztény szüzet eléggé felékesíti, ha a szerénység a nyaklánca és a szűzesség a deréköve. Mégis, minthogy igen híres és előkelő család sarja vagy, illő volt, hogy gyémántokat és gyöngyöket viselj. Drágaköveid a szegények kincsei voltak, és ezért sajnálom, hogy elragadták tőled.

Aztán megnyugtatta, hogy bizonyára visszakapja majd őket ezen a világon vagy a másikon; elmondott mindent, ami csak enyhítette bánatát, csillapíthatta fájdalmát, és lassanként meg is vigasztalta. Mert Miranda lelke szelíd volt, és vágyott a vigasztalódásra. De a püspök maga nagyon elszomorodva távozott tőle.

Másnap, amint a szent ember éppen misére készülődött a katedrálisban, felkereste őt a sekrestyében három zsidó, Seligmann, Issachar és Meyer - fejükön a zöld sapka, vállukon a sárga folt - s nagy alázatosan átadták neki a Lopinustól kapott adósságleveleket. És mivel a tiszteletre méltó főpap nem tudta őket kifizetni, behívtak vagy húsz, kosarakkal, zsákokkal, kampókkal, targoncákkal, kötelekkel, létrákkal felszerelt teherhordót, s kezdték felnyitogatni a szekrényeket, ládákat és szentségtartókat. A szent ember olyan tekintettel mérte végig őket, amely halálra sújtott volna három keresztényt. Megfenyegette őket minden elképzelhető büntetéssel, ami csak a szentségtörésért ezen a világon meg a másikon kijár; kifejtette előttük, hogy már puszta jelenlétük annak az Istennek a hajlékában, akit keresztre feszítettek, kénköves esőt idéz a fejükre. A zsidók azoknak az embereknek a nyugalmával hallgatták végig, akik megszokták, hogy naponta kiátkozzák, fenyegessék, szidalmazzák és gyalázzák őket. Akkor a püspök könyörögni, rimánkodni kezdett; megígérte, hogy mihelyt fizetni tud, megadja a kétszeresét, háromszorosát, tízszeresét, százszorosát is adósságainak, amelyre a jogot megszerezték. Amazok udvariasan mentegetőzve közölték, hogy nem halaszthatják el kis műveletüket. A püspök erre azzal fenyegetőzött, hogy félrevereti a harangokat, fellázítja ellenük a népet, s az majd agyonveri őket, mint a kutyákat, ha látja, hogy megszentségtelenítették, megbecstelenítették, elrabolták a csodatevő képeket és a szent ereklyéket. A zsidók mosolyogva mutattak a védelmükre kirendelt porkolábokra. Hübele király oltalma alatt álltak, mert pénzt kölcsönöztek neki.

Erre a látványra a szent püspök - felismervén, hogy az ellenállás lázadássá válna, s emlékezetébe idézvén Azt, aki visszaragasztotta Málkus fülét - csak állt mozdulatlanul és némán, szeméből pedig folytak a keserű könnyek. Seligmann, Issachar és Meyer összeszedték a drágakövekkel, zománcokkal és gyémánttal kirakott aranyszelencéket, a kehely, lámpás, hajó vagy torony formájú ereklyetartókat, az arany és ezüst foglalatú, alabástromból készült hordozható oltárokat, a zománcozott ladikokat, amelyeket Limoges és a Rajna vidék ügyes mesterei készítettek, az oltárkereszteket, a faragott elefántcsonttal és antik kámeákkal borított misekönyveket, a szőlőlevéldíszes füzérekkel kihímzett miseruhákat, a konzuli diptichonokat, az ostyatartókat, a gyertyatartókat, a kandelábrumokat, a mécseket, melyeknek szent lángját elfújták, és szentelt olaját a kőpadlóra öntözték, az óriási koronához hasonlatos csillárokat, a rózsafüzéreket, melyeknek szemeit ámbrából és igazgyöngyből faragták, az eucharisztikus galambokat, a cibóriumokat, a kelyheket, a paténákat, a békecsókokat, a tömjénezőket, a misekannácskákat, a számtalan fogadalmi ajándékot: az ezüstből mintázott lábakat, kezeket, karokat, lábszárakat, szemeket, szájakat, belső részeket és szíveket; elvitték Ühüm király orrát és Szösze királynő keblét, valamint Bergengócia apostolának és Dinomvásárhely boldogságos patrónusának, Szent Kromadárius úrnak színaranyból készült fejét. Végezetül magukkal vitték Szent Dudora asszony csodatevő képét, amelyhez sohasem fordult hasztalanul pestis, éhínség és háború idején Bergengócia népe. Ez a nagyon régi és nagyon tiszteletre méltó kép cédrusalapra szegezett, vert aranylemezekből készült, s teljesen elborították a drágakövek, melyek akkorák voltak, mint egy-egy kacsatojás, s piros, sárga, kék, lila és fehér fényeket lövelltek. Háromszáz éven át nézett le arany arca és tágranyílt, zománcozott szeme Dinomvásárhely lakóira, s a szent asszony oly tiszteletet keltett bennük, hogy még éjszaka, álmukban is őt látták, tündökletes és borzalmas fenségében, amint igen-igen kegyetlen csapásokkal fenyegeti őket, ha nem adnak neki elegendő mennyiségben friss viaszt és hatfontos tallérokat. Szent Dudora feljajdult, megreszketett, megingott talapzatán, aztán ellenállás nélkül tűrte, hogy kivigyék a bazilikából, hová időtlen idők óta megszámlálhatatlan sok zarándokot vonzott.

A szentségtörő tolvajok távozása után Miklós, a szent püspök, felment a kifosztott oltár lépcsőin, és Mi Urunk Jézus Krisztus vérét egy hitvány és összevissza horpadt, német ezüstkehelyben ajánlotta fel. Aztán imádkozott a szenvedőkért, különösképpen pedig Lopinusért, akit valaha Isten akaratából kimentett a sózókádból.

 
5

Kevéssel ezután Hübele király egy nagy csatában legyőzte a bumburnyákokat. Eleinte nem is vette észre, mert az ilyen fegyveres küzdelmek mindig hatalmas kavarodással járnak, meg aztán a bergengóciaiak két évszázad óta teljesen elszoktak a győzelmektől. De a bumburnyákok fejvesztett és rendetlen menekülése ráébresztette, hogy ezúttal felülkerekedett. Nem fúvatott tehát visszavonulót, hanem az ellenség üldözésére vetette magát, s visszaszerezte királysága felét. A győztes hadsereg bevonult Dinomvásárhely városába, amely tiszteletére zászló- és virágdíszbe öltözött, és erőszakosságok, fosztogatások, gyilkosságok és más kegyetlenkedések hosszú sorát követte el Bergengócia e nagyhírű fővárosában, felgyújtott több házat, kirabolta a templomokat, s a székesegyházból is mindent elvitt, amit a zsidók még meghagytak - bár, az igazat megvallva, ez nem volt valami sok. Maximianus, aki közben lovag lett és nyolcvan lándzsás kapitánya, s akinek nagy része volt a győzelem kivívásában, az elsők közt hatolt a városba. Egyenesen a Muzsikusok Háza felé vette útját, ahol a szép Miranda lakott, akit hadbavonulása óta nem látott. Szobájában, fonás közben találta, s oly hévvel rontott rá, hogy az ifjú kisasszony szinte észre sem vette, amikor elvesztette ártatlanságát. S midőn meglepetéséből felocsúdva felkiáltott: "Te vagy az, Maximianus lovag? De hát mit akarsz itt?" - és kezdett felkészülni rá, hogy a támadást elhárítsa, Maximianus nagy nyugalommal kisétált az utcára, megigazította fegyverzetét, és a lányokra kacsingatott.

Miranda talán sohasem jött volna rá, miféle sérelem érte, ha kevés idővel azután, hogy áldozatául esett, nem kezdte volna magát anyának érezni. Maximianus kapitány akkor már a bumburnyákok földjén hadakozott. Az egész város megtudta Miranda szégyenét; a lány bevallotta Nagy Szent Miklósnak, aki a megdöbbentő hír hallatára az égre emelte szemét, s így szólt:

- Ó, Uram, hát csak azért mentetted ki őt a sózókádból, hogy ragadozó farkas gyanánt felfalja bárányaimat? Imádandó a Te bölcsességed, de kifürkészhetetlenek az útjaid, s titokzatosak a szándékaid.

Ugyanebben az évben, nagyböjt negyedik vasárnapján, Sulpicius a szent püspök lába elé vetette magát:

- Gyermekkorom óta az volt a leghőbb vágyam - mondta -, hogy az Úrnak szenteljem életem. Engedd meg, atyám, hogy szerzetes legyek, s fogadalmat tehessek a dinomvásárhelyi kolduló barátok kolostorában.

- Fiam - mondta neki a jóságos Szent Miklós -, nincs szebb hivatás, mint a szerzetesé. Boldog, ki a kolostor rejtekén él, távol a világi hívságoktól! De mit ér a vihar elől menekülni, ha a vihar bennünk tombol? Mire jó az alázatosság látszatát színlelni, ha keblünk kevélységgel teli szívet takar? Mit használ majd neked, ha az engedelmesség szolgaruhájába öltözöl, lelked pedig lázadó marad? Láttalak, fiam, midőn több tévelygés szakadékába zuhantál, mint Sabellius, Arius, Nestorius, Eutükhész, Manes, Pelagius és Pachosius együttvéve, s húsz éves sem voltál, mikor már felújítottad tizenkét évszázad minden hóbortos tanítását. Igaz, egyikhez sem kötötted magad tartósan, de abban, hogy újra meg újra megtagadtad felfogásodat, nem annyira Anyaszentegyházunk iránt tanúsított engedelmességed mutatkozott meg, mint inkább a heves vágy, hogy az egyik tévedéstől a másikhoz rohanj, s a manicheizmusból a szabellianizmusba, az albigensek bűneiből a valdensek gyalázatosságaiba vesd magad.

Sulpicius olyan töredelmes szívvel, oly lelki egyszerűséggel és annyi alázattal hallgatta végig ezt a szónoklatot, hogy Nagy Szent Miklós könnyekig meghatódott.

- Szánom-bánom, elvetem, elítélem, megtagadom, kárhoztatom, gyűlölöm, utálom minden régi, mostani és jövendő tévedésemet - mondta - teljesen és tökéletesen, nagyban és egészben, őszintén és egyszerűen alávetem magam egyházunknak; nincs más vallásom, mint az ő vallása, más hitem, mint az ő hite, más gondolatom, mint az ő gondolata; csak általa látok, hallok és érzek. Ha azt mondaná, hogy az a légy, mely most Modernus diakónus orrára szállt, valójában teve, azonnyomban, minden vita, ellenvetés vagy zúgolódás, minden ellenállás, habozás és kétkedés nélkül hinném, hirdetném, hangoztatnám, vallanám a kínpadon, sőt a halálban is, hogy teve szállt Modernus diakónus orrára. Mert az egyház az Igazság forrása, én pedig a magam erejéből nem vagyok egyéb, mint tévelygések hitvány gyűjtőmedencéje.

- Vigyázz, atyám - szólt Modernus -, Sulpicius még arra is képes, hogy az eretnekségig eltúlozza egyházunk iránt való engedelmességét. Nem látod, hogy őrjöngve, rajongva, ájuldozva készül az alázatosságra? Ő megsemmisül benne, szinte beléöli magát!

De a püspök megdorgálta diakónusát, amiért az irgalmassággal összeférhetetlen szavakat mondott, és a kérelmezőt a dinomvásárhelyi kolduló barátokhoz küldte noviciusként.

Sajnos, egyetlen év is alig telt bele, s ezeket a szerzeteseket, akik mindaddig alázatban és békességben éltek, borzalmas szakadárságok osztották meg, s a katolikus igazsággal ellenkező tévelygések légiói kerítették hatalmukba; napjaik zavargásokban múltak el, lelkük lázadással volt tele. A derék barátokba Sulpicius csepegtette ezt a mérget. Feletteseivel szemben s azok ellenében azt állította, hogy nincs igazi pápa, amióta egyházfejedelmek megválasztását nem kísérik csodák, sőt voltaképpen egyház sincs, amióta a hívők felhagytak az apostolok és az első keresztények életmódjával; azt hirdette, hogy nincs purgatórium; hogy szükségtelen a papnak való gyónás, ha meggyónunk Istennek; s hogy az emberek rosszul cselekszenek, amikor arany- és ezüst pénzeket használnak, holott a föld összes javait közössé kellene tenniök. Ezek a förtelmes elvek aztán, melyekhez csökönyösen ragaszkodott, egyeseknél ellenkezésre, másoknál egyetértésre találván, rettentő botrányokat okoztak. Sulpicius pedig csakhamar új tant hirdetett, a semmivel be nem szennyezhető tökéletes tisztaság tanát, s a derék barátok kolostora kezdett hasonlatossá válni a majomketrechez. És a ragály nem maradt meg a kolostor falai között. Sulpicius prédikációkat tartott szerte a városban; ékesszólása, belső tüzű, féktelen lobogása, egyszerű életmódja, rendíthetetlen bátorsága meghódította a szíveket. A reformátor szava nyomán ez az ősi város, amelyet Szent Kromadárius térített meg, s Szent Dudora példája erősített meg a hitben, a rendetlenség és felbomlás állapotába zuhant, s szüntelen hóbortosságok és istentelenségek színterévé változott. Nagy Szent Miklós hasztalan figyelmeztette nyáját, hasztalan buzdított, fenyegetett, mennydörgött. A baj egyre növekedett, s fájdalommal kellett tapasztalnia, hogy a ragály a gazdag polgárokat, nemes urakat és papokat éppúgy, sőt még inkább megfertőzi, mint a szegény iparosokat és az alantas foglalkozású embereket.

Egy nap, midőn Isten embere a székesegyház kanonoki épületében éppen a bergengóciai egyház siralmas állapotán kesergett, töprengéseiből furcsa üvöltözés zavarta fel, és egy asszonyt látott, aki anyaszült meztelenül, négykézlábra ereszkedve haladt, s farok gyanánt odatűzött pávatollat viselt. Ugatva közeledett, a földet nyalogatta, s lihegve szimatolt. Szőke haja csupa sár volt, egész testét undorító mocsok borította. És e nyomorult teremtésben Szent Miklós püspök unokahúgára, Mirandára ismert.

- Mit csinálsz itt, leányom? - kiáltott fel. - Miért vetkőztél meztelenre, s miért jársz a térdeden meg a kezeden? Nem szégyelled magad?

- Nem, bácsikám, egyáltalán nem szégyellem magam - válaszolt Miranda szelíden. - Ellenkezőleg: akkor szégyelleném magam, ha más volna a magatartásom és a járásom. Így kell járnunk és viselkednünk, ha tetszeni akarunk Istennek. A szent Sulpicius testvér tanított meg rá, hogy így viselkedjem, mert csak így válhatok hasonlóvá az állatokhoz, akik közelebb állnak Istenhez, mint az emberek, mert nincsenek vétkeik. És mindaddig, amíg így járok-kelek, ahogy most látsz, elkerülöm a bűn veszedelmét. A szeretet és könyörületesség nevében szólok hozzád, nagybátyám, tegyél te is úgy, mint én, mert enélkül nem üdvözülsz. Kérlek, vesd le ruháidat, és tartásodban kövesd az állatokat, kikben Isten gyönyörködve szemléli tulajdon képmását, melyet nem torzított el a bűn. Erre serkentelek a szent Sulpicius testvér parancsára, sőt következésképp magának Istennek a parancsára, mert a szent fráter ismeri az Úr titkait. Vetkőzz meztelenre, nagybátyám, gyere velem, s mutassuk meg magunkat a népnek, hogy üdvös épülésére szolgáljunk!

- Hihetek-e szememnek és fülemnek? - sóhajtotta a szent püspök zokogásba fúló hangon. - Volt egy unokahúgom, szépség, erény és jámborság virága; s íme, a három gyermek, akit kimentettem a sózókádból, ebbe a nyomorúságos állapotba taszította, amelyben most láthatom! Az egyik megfosztja minden vagyonától, amely az alamizsna bőséges forrása s a szegények kincsesháza volt; a második elrabolja a becsületét, a harmadik eretnekké teszi!

Ezzel a kőpadlóra vetette magát, s átölelvén unokahúgát, esedezve kérte, hagyjon fel ezzel a kárhozatos életmóddal; könnyezve könyörgött hozzá, öltözzék fel, és járjon a talpán, mint az emberi teremtmények, akiket megváltott az Mi Urunk Jézus Krisztus vére.

De Miranda minderre csupán éles rikácsolással és szánalmas üvöltözéssel válaszolt.

Dinomvásárhely városa hamarosan megtelt mezítelen férfiakkal és asszonyokkal, akik négykézlábra ereszkedve s ugatva járkáltak; az Éden Gyermekeinek nevezték magukat, s a tökéletes ártatlanság korába, az Ádám és Éva szerencsétlen megalkotását megelőző időkbe akarták visszavezetni a világot. A nagytiszteletű Terpenyő Egyed atyát, domokosrendi szerzetest, aki a hit inkvizitora volt Dinomvásárhely városában, egyetemén és egyházmegyéjében, nyugtalanította az újdonság, s ezért kíváncsian kezdte figyelni. A lehető legnyomatékosabb módon, pecsétjével ellátott levelekben hívta fel Miklós püspök urat, hogy vele egyetértésben fogassa el, vesse börtönbe, vallassa meg és ítélje el az Úrnak ezen ellenségeit, különösképpen pedig fő-fő vezetőiket, a Sulpicius nevű ferences szerzetest s a Miranda nevű feslett nőszemélyt. Nagy Szent Miklós lázas buzgalomban égett, hogy visszaállítsa az egyház egységét, és kiirtsa az eretnekséget, de gyengéden szerette unokahúgát. Elrejtette püspöki palotájában, és nem volt hajlandó kiszolgáltatni Terpenyő inkvizitornak, aki erre feljelentette őt a pápánál, mint zavargások szítóját és kárhozatos új tanok terjesztőjét. A pápa felszólította Miklóst, hogy ne rejtegesse tovább a bűnöst törvényes bírái elől. Miklós megkerülte a parancsot, biztosította engedelmességéről a pápát, s nem engedelmeskedett. A pápa kihirdette ellene a Maleficus pastor[12] kezdetű bullát, amelyben a tiszteletre méltó főpapot engedetlennek, eretneknek vagy eretnekgyanúsnak, ágyastartónak, vérfertőzőnek, népek megrontójának, vénasszonynak és hetvenkedőnek nevezte, s szenvedélyesen megdorgálta.

A püspök ily módon sokat ártott magának, s nem segített hőn szeretett unokahúgán. Hübele király, akit kiközösítéssel fenyegettek meg, ha nem nyújt segítő kezet az egyháznak Éden Gyermekei felkutatásában, fegyvereseket küldött a dinomvásárhelyi püspökségre; ezek elhurcolták rejtekhelyéről Mirandát, Terpenyő inkvizitor elé vitték, föld alatti tömlöc fenekére vetették, s olyan kenyérrel etették, amely még a börtönőrök kutyáinak sem kellett; de a lányt mindennél jobban keserítette, hogy egy ócska ruhát és sapkát erőszakoltak rá, s így már nem lehetett biztos benne, vajon nem vétkezik-e. Sulpicius barát nem került az inkvizíció kezére; sikerült a bumburnyákokhoz menekülnie, menedékre lelt a királyság egyik kolostorában, ahol még az előbbinél is veszedelmesebb új szektákat alapított.

Eközben az eretnekség, amely csak megerősödött az üldözéstől és fellángolt a veszedelemben, egész Bergengóciára kiterjesztette pusztításait, s szerte az országban ezrével lehetett látni a mezőkön mezítelen férfiakat és nőket, akik füvet legeltek, bégettek, mekegtek, bőgtek, nyerítettek, esténként pedig a birkákkal, marhákkal és lovakkal dulakodtak a cserények, ólak és istállók birtokáért. Az inkvizitor jelentette a Szentatyának ezeket a förtelmes botrányokat, és figyelmeztette, hogy a baj csak növekedni fog mindaddig, amíg Éden Gyermekeinek pártfogója, a szégyenletes Miklós püspök, Szent Kromadárius székében marad. E véleménynek megfelelően a pápa kihirdette a Deterrima quondam[13] kezdetű bullát Dinomvásárhely püspöke ellen, mely megfosztotta főpásztori hivatalától, és kitaszította a hivők közösségéből.

 
6

Krisztus földi helytartójának szava összetörte a szent férfiút; keserűséggel eltelve, a fájdalom terhétől összeroskadva, de sajnálkozás nélkül hagyta el fényes püspöki székét, s örökre eltávozott Dinomvásárhely városából, amely harminc éven át tanúja volt főpapi erényeinek és apostoli munkálkodásának. Nyugat-Bergengóciában van egy magas hegység, melynek csúcsait örök hó borítja; oldalán minden tavasszal tajtékzó és csobogó vízesések zuhognak alá, s égszínkék vízzel töltik meg a völgy patakjait. Itt, ezen a tájon, ahol a vörösfenyő nő, és áfonya meg mogyoró terem, remeték éltek tejen és bogyókon. Ezt a hegyet a Megváltás hegyének nevezik. Szent Miklós elhatározta, hogy ide menekül, s itt kesereg majd, távol a világtól, az emberek bűnein és a saját vétkein.

Egyre feljebb és feljebb, kapaszkodott a hegyen, hogy valamilyen elhagyott zugra leljen, ahol felüthetné hajlékát, és amikor már túljutott a felhőkön is, amelyek szüntelenül ott gyülekeznek a sziklák oldalán, egy kunyhó küszöbén öregembert pillantott meg, aki együtt falatozott egy szelídített szarvassutával. Skapuláréja homlokára hullt, s arcából nem látszott egyéb, mint az orra hegye és hosszú, fehér szakálla.

Miklós, a szent férfiú, ezekkel a szavakkal köszöntötte:

- Béke legyen veled, testvérem.

- A béke szívesen időz ezen a hegyen - válaszolta a remete.

- Azért is jöttem ide - szólt Miklós, a szent férfiú - hogy nyugalomban végezzem be életemet, amelyet feldúlt a világ háborúsága és az emberek gonoszsága.

Miközben így beszélt, a remete figyelmesen nézte.

- Nem te vagy a dinomvásárhelyi püspök - szólt végül -, az a Miklós, akinek messze földön magasztalták tetteit és erényeit?

Mikor pedig a szent főpap intett, hogy ő az, a remete a lábai elé vetette magát.

- Uram, neked köszönhetem majd lelkem üdvösségét, ha, mint remélem, lelkem a mennybe jut.

Miklós jóságosan felemelte és megkérdezte:

- Testvérem, mondd el, hogyan ért engem az a boldogság, hogy üdvösségeden munkálkodhattam!

- Húsz évvel ezelőtt - válaszolt a remete - fogadós voltam egy erdőszéli elhagyott út mentén, s egy nap három tallózó gyermeket láttam a mezőn; becsalogattam őket a házamba, bort itattam velük, álmukban megöltem, majd darabokra vágtam és lesóztam őket. Az Úr érdemeidre tekintett, és közbenjárásodra mindhármukat feltámasztotta. Amikor láttam, hogy kilépnek a sózókádból, megdermedtem a rémülettől, de feddő szavaid felolvasztották szívemet, üdvös megbánást éreztem, s az emberek elől menekülve, idejöttem erre a hegyre, hol napjaimat Istennek szenteltem. Az Úr békéjét árasztotta rám.

- Lehetséges ez? - kiáltott fel a szent püspök. - Te vagy az a kegyetlen Garum, akit oly fertelmes bűn terhel? Dicsérem az Urat, aki megadta neked a szív békéjét, bár három gyermeket gyilkoltál meg borzalmas módon, s a sózókádba raktad őket, mint a disznót szokás; de jaj, az én életem, amiért megmentettem őket, tele volt nyugtalansággal, lelkemet keserűség itatta át, s egész püspökségemet pusztulás dúlta fel. Engem a hivők közös atyja megfosztott tisztségemtől és kiátkozott! Miért kell ilyen kegyetlenül bűnhődnöm azért, amit tettem?

- Imádjuk Istent - szólt Garum - és ne kérjük számon tetteit!

Nagy Szent Miklós kunyhót épített magának Garum hajléka mellett, s imádságban és vezeklésben töltötte hátralevő napjait.

 
12. Gonosz pásztor (latin). France itt a latinul írott pápai bullákat gúnyolja, amelyeket első két szavuk után szoktak elnevezni.
13. Valának pedig igen alávalóak... (latin).



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

minimap