Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

France, Anatole: Les sept femmes de la Barbe-Bleu

France, Anatole portréja

Les sept femmes de la Barbe-Bleu (Francia)

I

On a émis sur le personnage fameux, vulgairement nommé la Barbe-Bleue, les opinions les plus diverses, les plus étranges et les plus fausses. Il n’en est peut-être pas de moins soutenable que celle qui fait de ce gentilhomme une personnification du soleil. C’est à quoi l’on s’est appliqué il y a une quarantaine d’années dans une certaine école de mythologie comparée. On y enseignait que les sept femmes de la Barbe-Bleue étaient des aurores et ses deux beaux-frères les deux crépuscules du matin et du soir, identiques aux Dioscures qui délivrèrent Hélène ravie par Thésée. À ceux qui seraient tentés de le croire, il faut rappeler qu’un savant bibliothécaire d’Agen, Jean-Baptiste Pérès, démontra, en 1817, d’une façon très spécieuse, que Napoléon n’avait jamais existé et que l’histoire de ce prétendu grand capitaine n’était qu’un mythe solaire. En dépit des jeux d’esprit les plus ingénieux, on ne saurait douter que la Barbe-Bleue et Napoléon n’aient réellement existé.

Une hypothèse qui n’est pas mieux fondée consiste à identifier cette Barbe-Bleue avec le maréchal de Rais, qui fut étranglé par justice au-dessus des ponts de Nantes, le 26 octobre 1440. Sans rechercher avec M. Salomon Reinach si le maréchal commit tous les crimes pour lesquels il fut condamné ou si ses richesses, convoitées par un prince avide, ne contribuèrent point à sa perte, rien dans sa vie ne ressemble à ce qu’on trouve dans celle de la Barbe-Bleue ; c’en est assez pour ne pas les confondre et pour ne pas faire de l’un et de l’autre un seul personnage.

Charles Perrault qui, vers 1660, eut le mérite de composer la première biographie de ce seigneur justement remarquable pour avoir épousé sept femmes, en fit un scélérat accompli et le plus parfait modèle de cruauté qu’il y eût au monde. Mais il est permis de douter, sinon de sa bonne foi, du moins de la sûreté de ses informations. Il a pu être prévenu contre son personnage. Ce ne serait pas le premier exemple d’un historien ou d’un poète qui se plaît à assombrir ses peintures. Si nous avons de Titus un portrait qui semble flatté, il paraît, au contraire, que Tacite a beaucoup noirci Tibère. Macbeth, que la légende et Shakespeare chargent de crimes, était en réalité un roi juste et sage. Il n’assassina point par trahison le vieux roi Duncan. Duncan, jeune encore, fut défait dans une grande bataille et trouvé mort le lendemain en un lieu nommé la Boutique de l’Armurier. Ce roi avait fait périr plusieurs parents de Gruchno, femme de Macbeth. Celui-ci rendit l’Écosse prospère ; il favorisa le commerce et fut regardé comme le défenseur des bourgeois, le vrai roi des villes. La noblesse des clans ne lui pardonna ni d’avoir vaincu Duncan, ni de protéger les artisans : elle le détruisit et déshonora sa mémoire. Après sa mort le bon roi Macbeth ne fut plus connu que par les récits de ses ennemis. Le génie de Shakespeare imposa leurs mensonges à la conscience humaine. Depuis longtemps je soupçonnais que la Barbe-Bleue était victime d’une fatalité semblable. Toutes les circonstances de sa vie, telles que je les trouvais rapportées, étaient loin de contenter mon esprit et de satisfaire ce besoin de logique et de clarté qui me dévore incessamment. J’y découvrais, à la réflexion, des difficultés insurmontables. On voulait trop me faire croire a la cruauté de cet homme pour ne pas m’en faire douter.

Ces pressentiments ne me trompaient point. Mes intuitions, qui procédaient d’une certaine connaissance de la nature humaine, devaient bientôt se changer en une certitude fondée sur des preuves irréfutables. Je découvris chez un tailleur de pierres de Saint-Jean-des-Bois divers papiers concernant la Barbe-Bleue ; entre autres son livre de raison et une plainte anonyme contre ses meurtriers, à laquelle, pour des motifs que j’ignore, il ne fut jamais donné suite. Ces documents me confirmèrent dans l’idée qu’il fut bon et malheureux et que sa mémoire succomba sous d’indignes calomnies. Dès lors, je considérai comme un devoir d’écrire sa véritable histoire, sans me faire aucune illusion sur le succès d’une telle entreprise. Cette tentative de réhabilitation est destinée, je le sais, à tomber dans le silence et l’oubli. Que peut la vérité froide et nue contre les prestiges étincelants du mensonge ?

 

II

 

Vers 1650 résidait sur ses terres, entre Compiègne et Pierrefonds, un riche gentilhomme, nommé Bernard de Montragoux, dont les ancêtres avaient occupé les plus grandes charges du royaume ; mais il vivait éloigné de la Cour, dans cette tranquille obscurité, que voilait alors tout ce qui ne recevait pas le regard du roi. Son château des Guillettes abondait en meubles précieux, en vaisselle d’or et d’argent, en tapisseries, en broderies, qu’il tenait renfermés dans des garde-meubles, non qu’il cachât ses trésors de crainte de les endommager par l’usage ; il était, au contraire, libéral et magnifique. Mais en ces temps-là les seigneurs menaient couramment, en province, une existence très simple, faisant manger leurs gens à leur table et dansant le dimanche avec les filles du village. Cependant ils donnaient, à certaines occasions, des fêtes superbes qui tranchaient sur la médiocrité de l’existence ordinaire. Aussi fallait-il qu’ils tinssent beaucoup de beaux meubles et de belles tentures en réserve. C’est ce que faisait M. de Montragoux.

Son château, bâti aux temps gothiques, en avait la rudesse. Il se montrait du dehors assez farouche et morose, avec les tronçons de ses grosses tours abattues lors des troubles du royaume, au temps du feu roi Louis. Au dedans il offrait un aspect plus agréable. Les chambres étaient décorées à l’italienne, et la grande galerie du rez-de-chaussée, toute chargée d’ornements en bosse, de peintures et de dorures.

À l’une des extrémités de cette galerie se trouvait un cabinet que l’on appelait ordinairement « le petit cabinet » C’est le seul nom dont Charles Perrault le désigne. Il n’est pas inutile de savoir qu’on le nommait aussi le cabinet des princesses infortunées, parce qu’un peintre de Florence avait représenté sur les murs les tragiques histoires de Dircé, fille du Soleil, attachée par les fils d’Antiope aux cornes d’un taureau ; de Niobé pleurant sur le mont Sipyle ses enfants percés de flèches divines ; de Procris appelant sur son sein le javelot de Céphalé. Ces figures paraissaient vivantes, et les dalles de porphyre dont la chambre était pavée semblaient teintes du sang de ces malheureuses femmes. Une des portes de ce cabinet donnait sur la douve, qui n’avait point d’eau.

Les écuries formaient un bâtiment somptueux, situé à quelque distance du château. Elles contenaient des litières pour soixante chevaux et des remises pour douze carrosses dorés. Mais ce qui faisait des Guillettes un séjour enchanteur, c’étaient les canaux et les bois qui s’étendaient alentour et où l’on pouvait se livrer aux plaisirs de la pêche et de la chasse.

Beaucoup d’habitants de la contrée ne connaissaient M. de Montragoux que sous le nom de la Barbe-Bleue, car c’était le seul que le peuple lui donnât. En effet, sa barbe était bleue, mais elle n’était bleue que parce qu’elle était noire, et c’était à force d’être noire qu’elle était bleue. Il ne faut pas se représenter M. de Montragoux sous l’aspect monstrueux du triple Typhon qu’on voit à Athènes, riant dans sa triple barbe indigo. Nous nous approcherons bien davantage de la réalité en comparant le seigneur des Guillettes à ces comédiens ou à ces prêtres dont les joues fraîchement rasées ont des reflets d’azur. M. de Montragoux ne portait pas sa barbe en pointe comme son grand-père à la cour du roi Henry II ; il ne la portait pas en éventail comme son bisaïeul, qui fut tué à la bataille de Marignan. Ainsi que M. de Turenne, il n’avait qu’un peu de moustache et la mouche ; ses joues paraissaient bleues ; mais quoi qu’on ait dit, ce bon seigneur n’en était point défiguré, et ne faisait point peur pour cela. Il n’en semblait que plus mâle, et, s’il en prenait un air un peu farouche, ce n’était pas pour le faire haïr des femmes. Bernard de Montragoux était un très bel homme, grand, large d’épaules, de forte corpulence et de bonne mine ; quoique rustique et sentant plus les forêts que les ruelles et les salons. Pourtant, il est vrai qu’il ne plaisait pas aux dames autant qu’il aurait dû leur plaire, fait de la sorte et riche. Sa timidité en était la cause, sa timidité et non pas sa barbe. Les dames exerçaient sur lui un invincible attrait et lui faisaient une peur insurmontable. Il les craignait autant qu’il les aimait. Voilà l’origine et la cause initiale de toutes ses disgrâces. En voyant une dame pour la première fois, il aurait mieux aimé mourir que de lui adresser la parole, et, quelque goût qu’il en conçût, il restait devant elle dans un sombre silence ; ses sentiments ne se faisaient jour que par ses yeux, qu’il roulait d’une manière effroyable. Cette timidité l’exposait à toutes sortes de disgrâces, et surtout elle l’empêchait de se lier d’un commerce honnête avec des femmes modestes et réservées, et le livrait sans défense aux entreprises des plus hardies et des plus audacieuses. Ce fut le malheur de sa vie.

Orphelin des son jeune âge, après avoir rebuté par cette sorte de honte et d’effroi, qu’il ne savait vaincre, les partis avantageux et très honorables qui se présentaient, il épousa une demoiselle Colette Passage, nouvellement établie dans le pays, après avoir gagné quelque argent à faire danser un ours dans les villes et les villages du royaume. Il l’aimait de tout son pouvoir et de toutes ses forces. Et, pour être juste, elle avait de quoi plaire, telle qu’elle était, robuste, la poitrine abondante, le teint encore assez frais bien que hâlé par le grand air. Sa surprise et sa joie furent grandes d’abord d’être une dame de qualité ; son cœur, qui n’était pas mauvais, se laissait toucher par les bontés d’un mari d’une si haute condition et d’une si forte corpulence qui se montrait pour elle le plus obéissant des serviteurs et le plus épris des amants. Mais, au bout de quelques mois, elle s’ennuya de ne plus courir le monde. Au milieu des richesses, comblée de soins et d’amour, elle ne goûtait pas d’autre plaisir que d’aller trouver le compagnon de sa vie foraine dans la cave où il languissait, une chaîne au cou et un anneau dans le nez, et de l’embrasser sur les yeux en pleurant. M. de Montragoux, la voyant soucieuse, en devenait soucieux lui-même et sa tristesse ne faisait qu’accroître celle de sa compagne. Les politesses et les prévenances dont il la comblait tournaient le cœur de la pauvre femme. Un matin, à son réveil, M. de Montragoux ne retrouva plus Colette à son côtés. Il la chercha vainement par tout le château. La porte du cabinet des princesses infortunées était ouverte. C’est par là qu’elle avait passé pour gagner les champs avec son ours. La douleur de la Barbe-Bleue faisait peine à voir. Malgré les courriers innombrables envoyés à sa recherche, on n’eut jamais nouvelles de Colette Passage.

M. de Montragoux la pleurait encore quand il lui advint de danser, à la fête des Guillettes, avec Jeanne de la Cloche, fille du lieutenant criminel de Compiègne, qui lui inspira de l’amour. Il la demanda en mariage et l’obtint incontinent. Elle aimait le vin et en buvait avec excès. Ce goût augmenta tellement qu’en peu de mois elle eut l’air d’une trogne dans une outre. Le pisest que cette outre, devenue enragée, roulait perpétuellement par les salles et les escaliers, avec des cris, des jurements, des hoquets et vomissant l’injure et le vin sur tout ce qu’elle rencontrait. M. de Montragoux en tombait étourdi de dégoût et d’horreur. Mais tout aussitôt il rappelait son courage et s’efforçait, avec autant de fermeté que de patience, de guérir son épouse d’un vice si répugnant. Prières, remontrances, supplications, menaces, il employa tous les moyens. Rien n’y fit. Il lui refusait le vin de sa cave ; elle s’en procurait du dehors qui l’enivrait encore plus abominablement.

Pour lui ôter le goût d’une boisson trop aimée, il lui mit de l’herbe aux chats dans ses bouteilles. Elle crut qu’il voulait l’empoisonner, bondit sur lui et lui planta trois pouces d’un couteau de cuisine dans le ventre. Il en pensa mourir, mais ne se départit point de sa douceur coutumière. « Elle est, disait-il, plus à plaindre qu’à blâmer. » Un jour qu’on avait oublié de fermer la porte du cabinet des princesses infortunées, Jeanne de la Cloche y entra toute égarée, à son habitude, et voyant les figures peintes sur la muraille dans l’attitude de la douleur et près de rendre l’âme, elle les prit pour des femmes véritables et s’enfuit épouvantée dans la campagne, en criant au meurtre. Entendant la Barbe-Bleue, qui l’appelait et courait à sa poursuite, elle se jeta, folle de terreur, dans la pièce d’eau et s’y noya. Chose difficile à croire et pourtant certaine, son époux fut affligé de cette mort, tant il avait l’âme pitoyable.

Six semaines après l’accident, il épousa sans cérémonie Gigonne, la fille de son fermier Traignel. Elle n’allait qu’en sabots et sentait l’oignon. Assez belle fille à cela près qu’elle louchait d’un œil et clochait d’un pied. Sitôt qu’elle fut épousée, cette gardeuse d’oies, mordue par une folle ambition, ne rêva plus que grandeurs nouvelles et nouvelles splendeurs. Elle ne trouvait point ses robes de brocart assez riches, ses colliers de perles assez beaux, ses rubis assez gros, ses carrosses assez dorés, ses étangs, ses bois, ses terres assez vastes. La Barbe-Bleue, qui ne s’était jamais senti d’ambition, gémissait de l’humeur altière de son épouse ; ne sachant, dans sa candeur, si le tort était de penser glorieusement comme elle ou modestement comme lui, il s’accusait presque d’une médiocrité d’humeur qui contrariait les nobles désirs de sa compagne, et, plein d’incertitude, tantôt il l’exhortait à goûter avec modération les biens de ce monde, tantôt il s’excitait à poursuivre la fortune au bord des précipices. Il était sage, mais chez lui l’amour conjugal l’emportait sur la sagesse. Gigonne ne pensait plus qu’à paraître dans le monde, à se faire recevoir à la Cour, et à devenir la maîtresse du roi. N’y pouvant parvenir, elle sécha de dépit, et en prit une jaunisse dont elle mourut. La Barbe-Bleue, tout gémissant, lui éleva un tombeau magnifique.

Ce bon seigneur, abattu par une si constante adversité domestique, n’aurait peut-être plus choisi d’épouse ; mais il fut lui-même choisi pour époux par demoiselle Blanche de Gibeaumex, fille d’un officier de cavalerie qui n’avait qu’une oreille ; il disait avoir perdu l’autre au service du roi. Elle avait beaucoup d’esprit, dont elle se servit à tromper son mari. Elle le trompa avec tous les gentilshommes des environs. Elle y mettait tant d’adresse qu’elle le trompait dans son château et jusque sous ses yeux sans qu’il s’en aperçût. La pauvre Barbe-Bleue se doutait bien de quelque chose, mais il ne savait pas de quoi. Malheureusement pour elle, mettant toute son étude à tromper son mari, elle n’était pas assez attentive à tromper ses amants, je veux dire à leur cacher qu’elle les trompait les uns avec les autres. Un jour elle fut surprise, dans le cabinet des princesses infortunées, en compagnie d’un gentilhomme qu’elle aimait, par un gentilhomme qu’elle avait aimé et qui, dans un transport de jalousie, la perça de son épée. Quelques heures plus tard, la malheureuse dame y fut trouvée morte par un serviteur du château et l’effroi qu’inspirait cette chambre s’en accrut. La pauvre Barbe-Bleue, apprenant d’un coup son abondant déshonneur et la fin tragique de sa femme, ne se consola pas de ce second malheur en considération du premier. Il aimait Blanche de Gibeaumex d’une ardeur singulière et plus chèrement qu’il n’avait aimé Jeanne de la Cloche, Gigonne Traignel et même Colette Passage. À la nouvelle qu’elle l’avait trompé avec constance et qu’elle ne le tromperait plus jamais, il ressentit une douleur et un trouble qui, loin de s’apaiser, redoublaient chaque jour de violence. Ses souffrances étant devenues intolérables, il en contracta une maladie qui fit craindre pour ses jours.

Les médecins, ayant employé divers médicaments sans effet, l’avertirent que le seul remède convenable à son mal était de prendre une jeune épouse. Alors il songea à sa petite cousine Angèle de la Garandine, qu’il pensait qu’on lui accorderait volontiers, parce qu’elle n’avait pas de bien. Ce qui l’encourageait à la prendre pour femme, c’est qu’elle passait pour simple et sans connaissance. Ayant été trompé par une femme d’esprit, une sotte le rassurait. Il épousa mademoiselle de la Garandine et s’aperçut de la fausseté de ses prévisions. Angèle était douce, Angèle était bonne, Angèle l’aimait ; elle n’était pas d’elle-même portée au mal, mais les moins habiles l’y induisaient facilement à toute heure. Il suffisait de lui dire : « Faites ceci de peur des oripeaux ; entrez ici de crainte que le loup garou ne vous mange » ; ou bien encore : «  Fermez les yeux et prenez ce petit remède » ; et aussitôt l’innocente, faisait au gré des fripons qui voulaient d’elle ce qu’il était bien naturel d’en vouloir, car elle était jolie. M. de Montragoux, trompé et offensé par cette innocente autant et plus qu’il ne l’avait été par Blanche de Gibeaumex, avait en outre le malheur de le savoir, car Angèle était bien trop candide pour lui rien cacher. Elle lui disait : « Monsieur, on m’a dit ceci ; on m’a fait ceci ; on m’a pris ceci ; j’ai vu cela ; j’ai senti cela. » Et, par son ingénuité, elle faisait souffrir a ce pauvre seigneur des tourments inimaginables. Il les souffrait avec constance. Cependant il lui arrivait de dire à cette simple créature : « Vous êtes une dinde ! » et de lui donner des soufflets. Ces soufflets lui commencèrent une renommée de cruauté qui ne devait plus s’éteindre. Un moine mendiant, qui passait par les Guillettes, tandis que M. de Montragoux chassait la bécasse, trouva madame Angèle qui cousait un jupon de poupée. Ce bon religieux, s’avisant qu’elle était aussi simple que belle, l’emmena sur son âne en lui faisant croire que l’ange Gabriel l’attendait dans un fourré du bois pour lui mettre des jarretières de perles. On croit que le loup la mangea car on ne la revit oncques plus.

Après une si funeste expérience, comment la Barbe-Bleue se résolut-il a contracter une nouvelle union ? C’est ce qu’on ne pouvait comprendre si l’on ne savait le pouvoir d’un bel œil sur un cœur bien né. Cet honnête gentilhomme rencontra dans un château du voisinage, où il fréquentait, une jeune orpheline de qualité, nommée Alix de Pontalcin, qui, dépouillée de tous ses biens par un tuteur avide, ne songeait plus qu’à s’enfermer dans un couvent. Des amis officieux s’entremirent pour changer sa résolution et la décider à accepter la main de M. de Montragoux. Elle était parfaitement belle. La Barbe-Bleue, qui se promettait de goûter entre ses bras un bonheur infini, fut une fois de plus trompé dans ses espérances, et cette fois éprouva un mécompte qui, par l’effet de sa complexion, lui devait être plus sensible encore que tous les déplaisirs qu’il avait soufferts en ses précédents mariages. Alix de Pontalcin refusa obstinément de donner une réalité à l’union à laquelle elle avait pourtant consenti. En vain M. de Montragoux la pressait de devenir sa femme ; elle résistait aux prières, aux larmes, aux objurgations, se refusait aux caresses les plus légères de son époux et courait s’enfermer dans le cabinet des princesses infortunées, où elle demeurait seule et farouche des nuits entières. On ne sut jamais la cause d’une résistance si contraire aux lois divines et humaines ; on l’attribua à ce que M. de Montragoux avait la barbe bleue, mais ce que nous avons dit tout à l’heure de cette barbe rend une telle supposition peu vraisemblable. Au reste, c’est un sujet sur lequel il est difficile de raisonner. Le pauvre mari endurait les souffrances les plus cruelles. Pour les oublier, il chassait avec rage, crevant chiens, chevaux et piqueurs. Mais, quand il rentrait harassé, fourbu dans son château, il suffisait de la vue de mademoiselle de Pontalcin pour réveiller à la fois ses forces et ses tourments. Enfin, n’y pouvant tenir, il demanda à Rome l’annulation d’un mariage qui n’était qu’un leurre, et l’obtint selon le droit canon et moyennant un beau présent au Saint-Père. Si M. de Montragoux congédia mademoiselle de Pontalcin avec les marques de respect qu’on doit à une femme et sans lui casser sa canne sur le dos, c’est qu’il avait l’âme forte, le cœur grand et qu’il était maître de lui comme des Guillettes. Mais il jura que rien de femelle n’entrerait désormais dans ses appartements. Heureux s’il avait jusqu’au bout tenu son serment !

 

III

 

Quelques années s’étaient passées depuis que M. de Montragoux avait congédié sa sixième femme, et l’on ne gardait plus, dans la contrée, qu’un souvenir confus des calamités domestiques qui avaient fondu sur la maison de ce bon seigneur. On ne savait ce que ses femmes étaient devenues, et l’on en faisait le soir, au village, des contes à faire dresser les cheveux sur la tête ; les uns y croyaient et les autres non. À cette époque, une veuve sur le retour, la dame Sidonie de Lespoisse, vint s’établir avec ses enfants dans le manoir de la Motte-Giron, à deux lieues, à vol d’oiseau, du château des Guillettes. D’où elle venait, ce qu’avait été son époux, tout le monde l’ignorait. Les uns pensaient, pour l’avoir entendu dire, qu’il avait tenu certains emplois en Savoie ou en Espagne ; d’autres disaient qu’il était mort aux Indes ; plusieurs s’imaginaient que sa veuve possédait des terres immenses ; quelques-uns en doutaient beaucoup. Cependant elle menait grand train et invitait à la Motte-Giron toute la noblesse de la contrée. Elle avait deux filles, dont l’aînée, Anne, près de coiffer Sainte-Catherine, était une fine mouche. Jeanne, la plus jeune, bonne à marier, cachait sous les apparences de l’ingénuité une précoce expérience du monde. La dame de Lespoisse avait aussi deux garçons de vingt et vingt-deux ans, fort beaux et bien faits, dont l’un était dragon et l’autre mousquetaire. Je dirai, pour avoir vu son brevet, que celui-ci était mousquetaire noir. Il n’y paraissait pas quand il allait à pied, car les mousquetaires noirs se distinguaient des mousquetaires gris, non par la couleur de leur habit, mais par la robe de leur cheval. Ils portaient, les uns comme les autres, la soubreveste de drap bleu galonné d’or. Quant aux dragons, ils se reconnaissaient à une espèce de bonnet de fourrure dont la queue leur tombait galamment sur l’oreille. Les dragons avaient la réputation de mauvais garnements, témoin la chanson :

Ce sont les dragons qui viennent :
Maman, sauvons-nous !

        Mais on aurait cherché vainement dans les deux régiments des dragons de Sa Majesté un aussi grand paillard, un aussi grand écornifleur et un aussi bas coquin que Cosme de Lespoisse. Son frère était, auprès de lui, un honnête garçon. Ivrogne et joueur, Pierre de Lespoisse plaisait aux dames et gagnait aux cartes ; c’étaient là les seuls moyens de vivre qu’on lui connût.

La dame de Lespoisse, leur mère, ne menait grand train, à la Motte-Giron, que pour faire des dupes. En réalité, elle n’avait rien et devait jusqu’à ses fausses dents. Ses nippes, son mobilier, son carrosse, ses chevaux et ses gens lui avaient été prêtés par des usuriers de Paris, qui menaçaient de les lui retirer si elle ne mariait pas bientôt une de ses filles à quelque riche seigneur, et l’honnête Sidonie s’attendait à tout moment à se voir nue dans sa maison vide. Pressée de trouver un gendre, elle avait tout de suite jeté ses vues sur M. de Montragoux qu’elle devinait simple, facile à tromper, très doux et prompt à l’amour sous une apparence rude et farouche. Ses filles entraient dans ses desseins et, à chaque rencontre, criblaient la pauvre Barbe-Bleue d’œillades qui le perçaient jusqu’au fond du cœur. Il céda très vite aux charmes puissants des deux demoiselles de Lespoisse. Oubliant ses serments, il ne songea plus qu’àépouser l’une ou l’autre, les trouvant toutes deux également belles. Après quelques retardements, causés moins par son hésitation que par sa timidité, il se rendit en grand équipage à la Motte-Giron et fit sa demande à la dame de Lespoisse, lui laissant le choix de celle de ses filles qu’elle voudrait lui donner. Madame Sidonie lui répondit obligeamment qu’elle le tenait en haute estime et qu’elle l’autorisait à faire sa cour à celle des demoiselles de Lespoisse qu’il aurait distinguée.

— Sachez plaire, Monsieur, lui dit-elle ; j’applaudirai la première à vos succès.

Pour faire connaissance, la Barbe-Bleue invita Anne et Jeanne de Lespoisse avec leur mère, leurs frères et une multitude de dames et de gentilshommes, à passer quinze jours au château des Guillettes. Ce ne furent que promenades, que parties de chasse et de pêche, que danses et festins, collations et divertissements de toute espèce.

Un jeune seigneur que les dames de Lespoisse avaient amené, le chevalier de la Merlus, organisait les battues. La Barbe-Bleue avait les plus belles meutes et les plus beaux équipages de la contrée. Les dames rivalisaient d’ardeur avec les gentilshommes à poursuivre le cerf. On ne forçait pas toujours la bête, mais les chasseurs et les chasseresses s’égaraient par couples, se retrouvaient et s’égaraient encore dans les bois. Le chevalier de la Merlus se perdait de préférence avec Jeanne de Lespoisse, et chacun rentrait la nuit au château, ému de ses aventures et content de sa journée. Après quelques jours d’observation le bon seigneur de Montragoux préféra décidément à l’aînée des sœurs Jeanne la cadette qui était plus fraîche, ce qui ne veut pas dire qu’elle était plus neuve. Il laissait paraître sa préférence, qu’il n’avait pas à cacher, car elle était honnête ; et d’ailleurs il était sans détours. Il faisait sa cour à cette jeune demoiselle le mieux qu’il pouvait, lui parlant peu, faute d’habitude, mais il la regardait en roulant des yeux terribles et en tirant du fond des entrailles des soupirs à renverser un chêne. Parfois il se mettait à rire, et la vaisselle en tremblait et les vitres en résonnaient. Seul de toute la société il ne remarquait pas les assiduités du chevalier de la Merlus auprès de la fille cadette de madame de Lespoisse, ou, s’il les remarquait, il n’y voyait pas de mal. Son expérience des femmes ne suffisait pas à le rendre soupçonneux et il ne se défiait point de ce qu’il aimait. Ma grand’mère disait que l’expérience, dans la vie, ne sert a rien et qu’on reste ce qu’on était. Je crois qu’elle avait raison et l’histoire véritable que je retrace ici n’est pas pour lui donner tort.

La Barbe-Bleue déployait en ces fêtes une rare magnificence. La nuit venue, mille flambeaux éclairaient la pelouse devant le château, et des tables servies par des valets et des filles habillés en faunes et en dryades portaient tout ce que les campagnes et les forêts produisent de plus agréable à la bouche. Des musiciens ne cessaient de faire entendre de belles symphonies. Vers la fin du repas, le maître et la maîtresse d’école, suivis des garçons et des fillettes du village, venaient se présenter devant les convives et lisaient un compliment au seigneur de Montragoux et à ses hôtes. Un astrologue en bonnet pointu s’approchait des dames et leur annonçait leurs amours futures sur la vue des lignes de leur main. La Barbe-Bleue faisait donner à boire à tous ses vassaux et distribuait lui-même du pain et de la viande aux familles pauvres.

À dix heures de la nuit, de peur du serein, la compagnie se retirait dans les appartements éclairés par une multitude de bougies et où se trouvaient des tables pour toutes sortes de jeux : lansquenet, billard, reversi, trou-madame, tourniquet, portique, bête, hoca, brelan, échecs, trictrac, dés, bassette et calbas. La Barbe-Bleue était constamment malheureux à ces divers jeux, où il perdait toutes les nuits de grosses sommes. Ce qui pouvait le consoler d’une infortune si obstinée, c’était de voir les trois dames de Lespoisse gagner beaucoup d’argent. Jeanne, la cadette, qui misait constamment dans le jeu du chevalier de la Merlus, y amassait des montagnes d’or. Les deux fils de madame de Lespoisse faisaient aussi de bons bénéfices au reversi et à la bassette, et c’étaient les jeux les plus hasardeux qui leur gardaient la faveur la plus invariable. Ces jeux se continuaient bien avant dans la nuit. On ne dormait point pendant ces merveilleuses réjouissances et, comme le dit l’auteur de la plus ancienne histoire de la Barbe Bleue, « l’on passait toute la nuit à se faire des malices les uns aux autres ». Ces heures étaient pour beaucoup les plus douces de la journée, car, sous apparence de plaisanterie, à la faveur de l’ombre, ceux qui avaient de l’inclination l’un pour l’autre, se cachaient ensemble au fond d’une alcôve. Le chevalier de la Merlus se déguisait une fois en diable, une autre fois en fantôme ou en loup garou, pour effrayer les dormeurs, mais il finissait toujours par se couler dans la chambre de la demoiselle Jeanne de Lespoisse. Le bon seigneur de Montragoux n’était pas oublié dans ces jeux. Les deux fils de madame de Lespoisse mettaient dans son lit de la poudre à gratter et brûlaient dans sa chambre des substances qui répandaient une odeur fétide. Ou bien encore ils plaçaient sur sa porte une cruche pleine d’eau, de telle manière que le bon seigneur ne pouvait tirer l’huis sans renverser toute l’eau sur sa tête. Enfin, ils lui jouaient toutes sortes de bons tours dont la compagnie se divertissait et que la Barbe-Bleue endurait avec sa douceur naturelle.

Il fit sa demande, que madame de Lespoisse agréa, bien que son cœur se déchirât, disait-elle, à la pensée de marier ses filles. Le mariage fut célébré à la Motte-Giron, avec une magnificence extraordinaire. La demoiselle Jeanne, d’une beauté surprenante, était tout habillée de point de France et coiffée de mille boucles. Sa sœur Anne portait une robe de velours vert, brodée d’or. Le costume de madame leur mère était d’or frisé, avec des chenilles noires et une parure de perles et de diamants. M. de Montragoux avait mis sur un habit de velours noir tous ses gros diamants ; il avait fort bon air et une expression d’innocence et de timidité qui faisait un agréable contraste avec son menton bleu et sa forte carrure. Sans doute, les frères de la mariée étaient galamment attifés, mais le chevalier de la Merlus, en habit de velours rose, brodé de perles, répandait un éclat sans pareil.

Sitôt après la cérémonie, les juifs qui avaient loué à la famille et au greluchon de la mariée ces belles nippes et ces riches joyaux, les reprirent et les emportèrent en poste à Paris.

 

IV

 

Pendant un mois, M. de Montragoux fut le plus heureux des hommes. Il adorait sa femme, et la regardait comme un ange de pureté. Elle était tout autre chose ; mais de plus habiles que le pauvre Barbe-Bleue s’y seraient trompés comme lui, tant cette personne avait de ruse et d’astuce, et se laissait docilement gouverner par madame sa mère, la plus adroite coquine de tout le royaume de France. Cette dame s’établit aux Guillettes avec Anne, sa fille aînée, ses deux fils, Pierre, et Cosme, et le chevalier de la Merlus, qui ne quittait pas plus madame de Montragoux que s’il eût été son ombre. Cela fâchait un peu ce bon mari, qui aurait voulu garder constamment sa femme pour lui seul, mais qui ne s’offensait pas de l’amitié qu’elle éprouvait pour ce jeune gentilhomme, parce qu’elle lui avait dit que c’était son frère de lait.

Charles Perrault dit qu’un mois après avoir contracté cette union, la Barbe-Bleue fut obligé de faire un voyage de six semaines pour une affaire de conséquence ; mais il semble ignorer les motifs de ce voyage, et l’on a soupçonné que c’était une feinte à laquelle recourut, selon l’usage, le mari jaloux pour surprendre sa femme. La vérité est tout autre : M. de Montragoux se rendit dans le Perche pour recueillir l’héritage de son cousin d’Outarde, tué glorieusement d’un boulet de canon à la bataille des Dunes, tandis qu’il jouait aux dés sur un tambour.

Avant de partir, M. de Montragoux pria sa femme de prendre toutes les distractions possibles pendant son absence.

— Faites venir vos bonnes amies, madame, lui dit-il, et les menez promener ; divertissez-vous et faites bonne chère.

Il lui remit les clefs de la maison, marquant ainsi qu’à son défaut, elle devenait unique et souveraine maîtresse en toute la seigneurie des Guillettes.

— Voilà, lui dit-il, les clefs des deux grands garde-meubles ; voilà celle de la vaisselle d’or et d’argent, qui ne sert pas tous les jours ; voilà celle de mes coffres-forts, où est mon or et mon argent ; celles des cassettes où sont mes pierreries, et voilà le passe-partout de tous les appartements. Pour cette petite clef-ci, c’est la clef du cabinet, au bout de la grande galerie de l’appartement bas ; ouvrez tout, allez partout.

Charles Perrault prétend que M. de Montragoux ajouta :

— Mais pour ce petit cabinet, je vous défends d’y entrer, et je vous le défends de telle sorte que, s’il vous arrive de l’ouvrir, il n’y a rien que vous ne deviez attendre de ma colère.

L’historien de la Barbe-Bleue, en rapportant ces paroles, a le tort d’adopter sans contrôle la version produite, après l’événement, par les dames de Lespoisse. M. de Montragoux s’exprima tout autrement. Lorsqu’il remit à son épouse la clef de ce petit cabinet, qui n’était autre que le cabinet des princesses infortunées dont nous avons eu lieu déjà plusieurs fois de parler, il témoigna à sa chère Jeanne le désir qu’elle n’entrât pas dans un endroit des appartements qu’il regardait comme funeste à son bonheur domestique. C’est par là, en effet, que sa première femme, et de toutes la meilleure, avait passé pour s’enfuir avec son ours ; c’était là que Blanche de Gibeaumex l’avait abondamment trompé avec divers gentilshommes ; ce pavé de porphyre enfin était teint du sang d’une criminelle adorée. N’en était-ce point assez pour que M. de Montragoux attachât à l’idée de ce cabinet de cruels souvenirs et de funestes pressentiments ?

Les paroles qu’il adressa à Jeanne de Lespoisse traduisirent les impressions et les désirs qui agitaient son âme. Les voici textuellement :

— Je n’ai rien de caché pour vous, madame, et je croirais vous offenser en ne vous remettant pas toutes les clefs d’une demeure qui vous appartient. Vous pouvez donc entrer dans ce petit cabinet comme dans toutes les autres chambres de ce logis ; mais, si vous m’en croyez, vous n’en ferez rien, pour m’obliger et en considération des idées douloureuses que j’y attache et des mauvais présages que ces idées font naître malgré moi dans mon esprit. Je serais désolé qu’il vous arrivât malheur ou que je pusse encourir votre disgrâce, et vous excuserez, madame, ces craintes, heureusement sans raison, comme l’effet de ma tendresse inquiète et de mon vigilant amour.

Sur ces mots, le bon seigneur embrassa son épouse et partit en poste pour le Perche.

« Les voisines et les bonnes amies, dit Charles Perrault, n’attendirent pas qu’on les envoyât quérir pour aller chez la jeune mariée, tant elles avaient d’impatience de voir toutes les richesses de sa maison. Les voilà aussitôt à parcourir les chambres, les cabinets, les garde-robes, toutes plus belles et plus riches les unes que les autres ; elles ne cessaient d’exagérer et d’envier le bonheur de leur amie. »

Tous les historiens qui ont traité ce sujet ajoutent que madame de Montragoux ne se divertissait pas à voir toutes ces richesses, à cause de l’impatience qu’elle avait d’aller ouvrir le petit cabinet. Rien n’est plus vrai et, comme l’a dit Perrault, « elle fut si pressée de sa curiosité que, sans considérer qu’il était malhonnête de quitter sa compagnie, elle y descendit par un petit escalier dérobé, et avec tant de précipitation qu’elle pensa se rompre le cou deux ou trois fois ». Le fait n’est pas douteux. Mais ce que personne n’a dit, c’est qu’elle n’était si impatiente de pénétrer en ce lieu que parce que le chevalier de la Merlus l’y attendait.

Depuis son établissement au château des Guillettes elle rejoignait dans le petit cabinet ce jeune gentilhomme tous les jours et plutôt deux fois qu’une, sans se lasser de ces entretiens si peu convenables à une jeune mariée. Il est impossible d’hésiter sur la nature des relations nouées entre Jeanne et le chevalier : elles n’étaient point honnêtes ; elles n’étaient point innocentes. Hélas ! si la dame de Montragoux n’avait attenté qu’à l’honneur de son époux, sans doute, elle encourrait le blâme de la postérité : mais le moraliste le plus austère lui trouverait des excuses, il alléguerait en faveur d’une si jeune femme les mœurs du siècle, les exemples de la ville et de la Cour, les effets trop certains d’une mauvaise éducation, les conseils d’une mère perverse, car la dame Sidonie de Lespoisse favorisait les galanteries de sa fille. Les sages lui pardonneraient une faute trop douce pour mériter leurs rigueurs ; ses torts eussent paru trop ordinaires pour être de grands torts et tout le monde eût pensé qu’elle avait fait comme les autres. Mais Jeanne de Lespoisse, non contente d’attenter à l’honneur de son mari, ne craignit point d’attenter à sa vie.

C’est dans le petit cabinet, autrement nommé cabinet des princesses infortunées, que Jeanne de Lespoisse, dame de Montragoux, concerta avec le chevalier de la Merlus la mort d’un époux fidèle et tendre. Elle déclara plus tard que, en entrant dans cette salle, elle y vit suspendus les corps de six femmes assassinées, dont le sang figé couvrait les dalles, et que, reconnaissant en ces malheureuses les six premières femmes de la Barbe-Bleue, elle avait prévu le sort qui l’attendait elle-même. Ce seraient, en ce cas, les peintures des murailles qu’elle aurait prises pour des cadavres mutilés et il faudrait comparer ses hallucinations à celles de lady Macbeth. Mais il est extrêmement probable que Jeanne imagina ce spectacle affreux pour le retracer ensuite et justifier les assassins de son époux en calomniant leur victime. La perte de M. de Montragoux fut résolue. Certaines lettres que j’ai sous les yeux m’obligent à croire que la dame Sidonie de Lespoisse participa au complot. Quant à sa fille aînée, on peut dire qu’elle en fut l’âme. Anne de Lespoisse était la plus méchante de la famille. Elle demeurait étrangère aux faiblesses des sens et restait chaste au milieu des débordements de sa maison ; non qu’elle se refusât des plaisirs qu’elle jugeait indignes d’elle, mais parce qu’elle n’éprouvait de plaisir que dans la cruauté. Elle engagea ses deux frères, Pierre et Cosme, dans l’entreprise par la promesse d’un régiment.

 

V

 

Il nous reste à retracer, d’après des documents authentiques et de sûrs témoignages, le plus atroce, le plus perfide et le plus lâche des crimes domestiques, dont le souvenir soit venu jusqu’à nous. L’assassinat dont nous allons exposer les circonstances, ne saurait être comparé qu’au meurtre commis dans la nuit du 9 mars 1449 sur la personne de Guillaume de Flavy par Blanche d’Overbreuc, sa femme, qui était jeune et menue, le bâtard d’Orbandas et le barbier Jean Bocquillon. Ils étouffèrent Guillaume sous l’oreiller, l’assommèrent a coups de bûche, et le saignèrent au cou comme un veau. Blanche d’Overbreuc prouva que son mari avait résolu de la faire noyer, tandis que Jeanne de Lespoisse livra à d’infâmes scélérats un époux qui l’aimait. Nous rapporterons les faits aussi sobrement que possible.

La Barbe-Bleue revint un peu plus tôt qu’on ne l’attendait. C’est ce qui a fait croire bien faussement que, en proie aux soupçons d’une noire jalousie, il voulait surprendre sa femme. Joyeux et confiant, s’il pensait lui faire une surprise, c’était une surprise agréable. Sa tendresse, sa bonté, son air joyeux et tranquille eussent attendri les cœurs les plus féroces. Le chevalier de la Merlus et toute cette race exécrable de Lespoisse n’y virent qu’une facilité pour attenter à sa vie et s’emparer de ses richesses, encore accrues d’un nouvel héritage. Sa jeune épouse l’accueillit d’un air souriant, se laissa accoler et conduire dans la chambre conjugale et fit tout au gré de l’excellent homme. Le lendemain matin elle lui remit le trousseau de clefs qui lui avait été confié. Mais il y manquait celle du cabinet des princesses infortunées, qu’on appelait d’ordinaire le petit cabinet. La Barbe-Bleue la réclama doucement. Et, après avoir quelque temps différé, sur divers prétextes, Jeanne la lui remit.

Ici se pose une question qu’il n’est pas possible de trancher sans sortir du domaine circonscrit de l’histoire pour entrer dans les régions indéterminées de la philosophie. Charles Perrault dit formellement que la clef du petit cabinet était fée, ce qui veut dire qu’elle était enchantée, magique, douée de propriétés contraires aux lois naturelles, telles du moins que nous les concevons. Or, nous n’avons pas de preuves du contraire. C’est ici le lieu de rappeler le précepte de mon illustre maître, M. du Clos des Lunes, membre de l’Institut : « Quand le surnaturel se présente, l’historien ne doit point le rejeter. » Je me contenterai donc de rappeler, au sujet de cette clef, l’opinion unanime des vieux biographes de la Barbe-Bleue ; tous affirment qu’elle était fée. Cela est d’un grand poids. D’ailleurs cette clef n’est pas le seul objet créé par l’industrie humaine qu’on ait vu doué de propriétés merveilleuses. La tradition abonde en exemples d’épées fées. L’épée d’Arthur était fée. Celle de Jeanne d’Arc était fée, au témoignage irrécusable de Jean Chartier ; et la preuve qu’en donne cet illustre chroniqueur, c’est que, quand la lame eut été rompue, les deux morceaux refusèrent de se laisser réunir de nouveau, quelque effort qu’y fissent les plus habiles armuriers. Victor Hugo parle, en un de ses poèmes, de ces « escaliers fées, qui sous eux s’embrouillent toujours ». Beaucoup d’auteurs admettent même qu’il y a des hommes fées qui peuvent se changer en loups. Nous n’entreprendrons pas de combattre une croyance si vive et si constante, et nous nous garderons de décider si la clef du petit cabinet était fée ou ne l’était pas, laissant au lecteur avisé le soin de discerner notre opinion là-dessus, car notre réserve n’implique pas notre incertitude, et c’est en quoi elle est méritoire. Mais où nous nous retrouvons dans notre propre domaine, ou pour mieux dire dans notre juridiction, où nous redevenons juges des faits, arbitres des circonstances, c’est quand nous lisons que cette clef était tachée de sang. L’autorité des textes ne s’imposera pas à nous jusqu’à nous le faire croire. Elle n’était point tachée de sang. Il en avait coulé dans le petit cabinet, mais en un temps déjà lointain. Qu’on l’eût lavé ou qu’il eût séché, la clef n’en pouvait être teinte, et ce que, dans son trouble, l’épouse criminelle prit sur l’acier pour une tache de sang était un reflet du ciel encore tout empourpré des roses de l’aurore. M. de Montragoux ne s’aperçut pas moins, à la vue de la clef, que sa femme était entrée dans le petit cabinet. Il observa, en effet, que cette clef apparaissait maintenant plus nette et plus brillante que lorsqu’il l’avait donnée, et pensa que ce poli ne pouvait venir que de l’usage.

Il en éprouva une pénible impression et dit à sa jeune femme avec un sourire triste :

— Ma mie, vous êtes entrée dans le petit cabinet. Puisse-t-il n’en rien résulter de fâcheux pour vous ni pour moi ! Il s’exhale de cette chambre une influence maligne à laquelle j’eusse voulu vous soustraire. Si vous y demeuriez soumise à votre tour, je ne m’en consolerais pas. Pardonnez-moi : on est superstitieux quand on aime.

À ces mots, bien que la Barbe-Bleue ne pût lui faire peur, car son langage et son maintien n’exprimaient que la mélancolie et l’amour, la jeune dame de Montragoux se mit à crier à tue-tête :

« Au secours ! On me tue !

C’était le signal convenu. En l’entendant le chevalier de la Merlus et les deux fils de madame de Lespoisse devaient se jeter sur la Barbe-Bleue et le percer de leurs épées.

Mais le chevalier, que Jeanne avait caché dans une armoire de la chambre, parut seul. M. de Montragoux, le voyant bondir l’épée au poing, se mit en garde.

Jeanne s’enfuit épouvantée et rencontra dans la galerie sa sœur Anne, qui n’était pas, comme on l’a dit, sur une tour, car les tours du château avaient été abattues par l’ordre du cardinal de Richelieu. Anne de Lespoisse s’efforçait de redonner du cœur à ses deux frères, qui, pâles et chancelants, n’osaient risquer un si grand coup.

Jeanne, rapide et suppliante :

— Vite ! vite ! mes frères, secourez mon amant !

Alors Pierre et Cosme coururent sur la Barbe-Bleue ; ils le trouvèrent qui, ayant désarmé le chevalier de la Merlus, le tenait sous son genou, et ils lui passèrent traîtreusement, par derrière, leur épée à travers le corps et le frappèrent encore longtemps après qu’il eut expiré.

La Barbe-Bleue n’avait point d’héritiers. Sa veuve demeura maîtresse de ses biens. Elle en employa une partie à doter sa sœur Anne, une autre partie à acheter des charges de capitaine à ses deux frères et le reste à se marier elle-même avec le chevalier de la Merlus, qui devint un très honnête homme dès qu’il fut riche.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttps://fr.wikisource.org/wiki

Kékszakáll hét felesége (Magyar)

1

Az általában Kékszakáll néven emlegetett hírhedt személyiséggel kapcsolatban a legkülönfélébb, legkülönösebb és leghazugabb vélemények hangzottak el. Közülük talán a legkevésbé tartható vélemény e nemesembert a nap megszemélyesítőjévé teszi. Mégis, vagy negyven éve, éppen ezzel foglalkozott egy bizonyos összehasonlító mitológiai iskola. Úgy tanította, hogy Kékszakáll hét felesége volt a hét napjainak hajnala, két sógora pedig - a reggeli s esti szürkület - azonos a Thézeusz által elragadott Helénát megszabadító Dioszkurokkal. Ha bárkinek kedve támadna ahhoz, hogy ezt elhiggye, emlékeztetnem kell, hogy 1817-ben Jean-Babtiste Perès igen megtévesztő módon kimutatta, hogy Napóleon sohasem létezett, és ennek az állítólagos hadvezérnek a története - nap-mítosz csupán! Mégis, a legtalálékonyabb szellemi tornamutatványok ellenére sem lehet kételkedni abban, hogy Kékszakáll és Napóleon valósággal létezett. 

Nincs több alapja annak a feltevésnek sem, amely szerint Kékszakáll azonos az 1440. október 26-án, a nantes-i hidak fölött az igazságszolgáltatás által kivégeztetett Rais marsallal. Nem is szükséges Salomon Reinach úrral együtt annak kutatásába bocsátkoznunk: vajon a marsall valóban elkövette-e mindazt a bűnt, amelyért elítélték, avagy nem inkább valamelyik kapzsi főúr által megkívánt vagyona okozta-e a vesztét; a marsall élete egyetlen részletében sem hasonlít Kékszakálléhoz; s ez elég ahhoz, hogy ne tévesszük őket össze, és ne formáljunk az egyikből és a másikból egyetlen személyt.

Charles Perrault érdeme, hogy 1660 körül összeállította első életrajzát ennek a nemesembernek, aki jogosan kelt figyelmet, amiért hét nőt vett feleségül. Perrault tökéletes gazfickót csinált belőle: a kegyetlen embernek olyan hibátlan példaképét, amilyen a világon még soha nem is volt. Megengedhetőnek tartom azonban, hogy kételkedjünk, ha nem is az író jóhiszeműségében, legalábbis értesüléseinek megbízhatóságában. Elfogult lehetett e személyiséggel szemben. Nem ő lenne az első olyan történetíró vagy költő, aki abban leli kedvét, hogy sötétebb színekkel fest. Ha Titusról, úgy látszik, hízelgő arcképünk van, Tiberiust Tacitus éppen ellenkezőleg - észrevehetően erősen befeketítette. Macbeth, akit a legenda és Shakespeare bűnökkel halmoz el, a valóságban igazságos és bölcs király volt. Egyáltalában nem gyilkolta meg áruló módjára az öreg Duncan királyt. Duncan még fiatalon győzetett le egy nagy csatában, és ennek másnapján halt meg a Fegyverkovács Boltja nevezetű helyen. Ez a király Macbeth feleségének, Gruchnónak több rokonát végeztette ki. Macbeth viszont felvirágoztatta Skóciát; kedvezett a kereskedelemnek, és a polgárok védelmezőjének tekintették, a városok igazi királyának. A törzsökös nemesek azonban nem bocsátották meg neki, hogy legyőzte Duncant, sem azt, hogy a mesterembereket támogatta: megölték tehát, és emlékét meggyalázták. Halála után Macbetht, a jó királyt, csak ellenségeinek elbeszélései alapján ismerték. Az ő hazugságaikat Shakespeare zsenije kényszerítette rá az emberi tudatra. Régóta gyanakodtam arra, hogy Kékszakáll hasonló balszerencse áldozata lett. Nem értem be azzal, hogy megismerjem életének körülményeit úgy, amint nekünk róluk beszámoltak; ezek egyáltalában nem elégítették ki a logikának és a világosságnak - engem állandóan emésztő - szükségletét. E tekintetben, gondolkodás közben, áthidalhatatlan nehézségeket fedeztem fel. Túlságosan is azon igyekeztek, hogy elhiggyem ennek az embernek a kegyetlenségét; olyannyira, hogy kénytelen voltam kételkedni. Ezek az előérzetek nem csaltak meg. Az emberi természet bizonyos ismeretéből fakadó sejtelmeim csakhamar megcáfolhatatlan bizonyítékokra alapozott bizonyossággá változtak. Saint-Jean-des-Bois egyik kőfaragójánál Kékszakállra vonatkozó különböző iratokat fedeztem fel; többek között háztartási könyvét és a gyilkosai elleni panasziratot, amelynek általam nem ismert okokból nem lett soha semmi jogi következménye. Ezek a dokumentumok megerősítenek abban az elgondolásban, hogy Kékszakáll jó volt és szerencsétlen, és emlékét méltatlan rágalmak gyalázták meg. Ettől fogva kötelességemnek tekintettem, hogy megírjam valódi történetét, bár e vállalkozás sikerét illetően semmiféle ábrándokkal nem áltattam magamat. Tudom, hogy e rehabilitációs kísérletemet sorsszerűen elhallgatják és elfelejtik majd. Mit is tehet a hideg és meztelen igazság a hazugság csillogó bűbájossága ellen?

 
2

1650 körül Compiègne és Pierrefond között elterülő földjein lakott egy gazdag nemesember: Bemard de Montragoux; ősei a királyság legmagasabb méltóságait töltötték be, ő azonban távol élt az udvartól abban a nyugalmas homályban, ami akkoriban mindazt betakarta, ahová nem ért el a király tekintete. Les Guillettes nevű kastélya bőven el volt látva drága bútorokkal, arany és ezüst edénnyel, szőnyeggel, kézimunkával. Mindezt elraktározva s elzárva tartotta, nem mintha kincseit azért rejtette volna el, mert félt, hogy a használatban megrongálódnak; ellenkezőleg, bőkezű és pompaszerető volt. Hanem ebben az időben a vidéki földesurak általában igen egyszerűen éltek, cselédségükkel egy asztalnál étkeztek és vasárnaponként a falusi lányokkal táncoltak. Bizonyos alkalmakkor azonban nagyszerű ünnepélyeket rendeztek, amelyek azután erősen elütöttek rendes életmódjuk középszerűségétől. Ezért volt szükséges, hogy sok szép bútort és szép kárpitot raktáron tartsanak. Így csinálta de Montragoux úr is.

A gótika idején épült kastélya ennek a kornak a zordonságát mutatta. Kívülről vadnak és komornak látszott vastag csonkatornyaival; tornyait a királyságban dúló viszályok alatt, a megboldogult Lajos király idején rombolták le. Belülről a kastély már kellemesebb képet nyújtott. A hálószobákat olasz módra díszítették, a földszinti, hosszúra nyúló nagyterem fényét pedig domborművek, festmények és aranyozások emelték.

Ennek a nagyteremnek egyik végén volt a rendesen "kis fülké"-nek nevezett helyiség. Így nevezi, jelöli meg Charles Perrault is. Bizony hasznos, ha tudjuk, hogy a "szerencsétlen hercegnők" szobájának is nevezték, mert egy firenzei festő a falakon tragikus történetek hőseit örökítette meg: Dirkét, a Nap leányát, akit Antiope fiai egy bika szarvára kötöznek, Niobét, aki Szipilosz hegyén siratja az isteni nyilaktól átdöfött gyermekeit, és Prokriszt, aki keblére irányítja Képhalosz dárdáját. Élőnek hatottak ezek az alakok, és úgy látszott, mintha a porfirlapokat, amelyekkel e szobát kikövezték, a szerencsétlen asszonyok vére festené veresre. A fülke egyik ajtaja a kastélyárokra nyílott, amelyben nem volt víz.

Az istállók, a kastélytól némi távolságra, pompázatos épületet alkottak. Hatvan ló számára volt ott almozott állás, és tizenkét hintó számára kocsiszín. Les Guillettes-et elbűvölő tartózkodási hellyé azonban főként a környező csatornák és erdők avatták: az ember ott egészen átengedhette magát a halászás és a vadászás gyönyöreinek.

Sokan a vidék lakói közül de Montragoux urat Kékszakáll néven ismerték, ugyanis a nép ezt a nevet adta neki. Valóban, szakálla kék volt, vagyis fekete szakálla volt, és amiért nagyon fekete, hát azért kék. De helytelen volna de Montragoux urat az Athénben látható hármas Tüphon szörnyűséges külsejével elképzelnünk, amint hármas indigókék szakállába nevet. Sokkal inkább közelítjük meg a valóságot, ha Les Guillettes urat azokhoz a színészekhez vagy papokhoz hasonlítjuk, akiknek frissen borotvált arca kékes visszfényt kap. De Montragoux úr nem hordott hegyes szakállt, mint nagyapja II. Henrik király udvarában, sem legyező formájú szakállt, mint dédapja, akit a marignani ütközetben öltek meg. Miként de Turenne uraság, ő is csak bajuszt növesztett, és alsóajka alatt "legyecskét"; arca kéknek látszott; és bármit mondanak is, e kék szín nem csúfította el a jó uraság arcát, nem is keltett miatta félelmet. Csak férfiasabbnak látszott, és ha kissé vadnak is, azért az asszonyok nem gyűlölték. Bernard de Montragoux nagyon szép férfi volt, magas, széles vállú, testben erős és jóképű; noha falusias és inkább az erdők szagát árasztotta, mint az utcákét és a szalonokét. Mégis igaz, hogy az asszonyoknak nem tetszett annyira, mint amennyire külseje s gazdagsága miatt tulajdonképpen tetszenie kellett volna. Félénksége okozta ezt, félénksége, nem pedig szakálla. Az asszonyok legyőzhetetlen hatással voltak rá, és legyűrhetetlen félelmet keltettek benne. Éppen annyira tartott tőlük, mint amennyire szerette őket. Íme, minden szerencsétlenségének ez az eredete s az alapvető oka. Ha először látott egy hölgyet, inkább meghalt volna, mintsem hogy szólt volna hozzá, bármennyire is kedve lett volna ehhez; ellenkezőleg: láttára komor hallgatásba merült; nem engedte, hogy érzései napvilágra kerüljenek; azokat csupán szeme tükrözte: ijesztő módon forgatta őket. E félénksége mindenfajta kellemetlenséget okozott neki, és főként ez akadályozta meg abban, hogy szerény és tartózkodó asszonyokkal tisztességes érintkezésbe kerüljön; viszont védelem nélkül kiszolgáltatta őt a legmerészebb és legvakmerőbb vállalkozásoknak. Ez lett életének szerencsétlensége.

Ifjúkorától fogva árván élt, és miután a legyőzhetetlen szégyenkezése meg ijedelme következtében visszautasította a kínálkozó, előnyös és igen tisztességes házasságokat, feleségül vette Colette Passage kisasszonyt, aki nemrég telepedett le a környéken, miután sok pénzt keresett azzal, hogy a királyság városaiban és falvaiban medvét táncoltatott. Kékszakáll minden tehetségével, egész erejével szerette feleségét. És hogy igazságosak legyünk: tetszetős is volt e kisasszony; erőteljes, duzzadt keblű, üde, bár a szabad levegőtől napbarnított bőrű. Eleinte nagyon meg is lepődött, meg is örült annak, hogy nemesasszony lett; szívét, mely nem volt gonosz, megindította az ily magas állású s ily testes férj jósága, hiszen legengedelmeskedőbb szolgájának és a szeretők legszerelmesebbjének mutatkozott. De az asszony néhány hónap után már unatkozott, amiért nem járhatta a világot. A gazdagság közepette, teljesen kielégítve a szerelmes gondoskodás által, nem lelte másban örömét, mint hogy felkeresse a vele búcsúkat járt társát a pincében, ahol lánccal a nyakában, gyűrűvel az orrában sínylődött, és sírva megcsókolja a szemét. De Montragoux úr attól, hogy az asszonyát gondterheltnek látta, maga is gondterhelt lett, és szomorúsága csak növelte élettársáét. Udvariaskodásaitól és előzékenységétől meg is undorodott a szegény asszony. Egy reggel, amint de Montragoux úr felébredt, nem találta Colette-et maga mellett. Hasztalan kereste az egész kastélyban. A "szerencsétlen hercegnők" szobájának ajtaja nyitva volt. Az asszony itt ment ki medvéjével, hogy nekieredjen erdőnek, mezőnek. Kékszakáll fájdalmának látványa szánalmat keltett. És hasztalan indult számtalan futár az asszony keresésére, Colette Passage-nak soha többé nem akadtak nyomára.

De Montragoux úr még siratta, amikor történetesen Les Guillettes ünnepélyén Jeanne de la Cloche-sal táncolt, a Compiègne-ben székelő rendőrfőnök leányával, és szerelemre gyulladt iránta. Feleségül kérte, s azonnal meg is kapta. Az asszony szerette a bort, és mértéktelenül ivott. E kedvtelése annyira növekedett, hogy néhány hónap múlva olyan lett, mint egy borvirágképű tömlő. A legrosszabb pedig az volt, hogy a tömlő tombolni kezdett, állandóan keresztül-kasul gurult a termeken és a lépcsőkön, kiáltozott, káromkodott, csuklott, szitkokat és bort hányt mindenre, amivel csak összeakadt. De Montragoux úr teljesen elbódult az undortól és a borzalomtól. Azután mégis nekibátorodott, és igyekezett éppoly határozottsággal, mint türelemmel kigyógyítani hitvesét visszataszító vétkéből. Könyörgés, dorgálás, esdeklés, fenyegetés - minden eszközt felhasznált. Semelyiknek sem volt eredménye. Ha megtagadta, hogy pincéje borából kiszolgálják, az asszony kívülről szerzett italt, és attól még szörnyűségesebben lerészegedett.

Hogy elvegye az asszony kedvét a túlságosan is imádott italtól, macskamentát kevert a palackjaiba. Az asszony azt hitte, hogy meg akarja mérgezni, rárontott és három hüvelyknyire hasába döfött egy konyhakést. Montragoux úr azt hitte, hogy meghal, mégsem vetkőzött ki szokásos nyugalmából. "Inkább sajnálni kell őt - mondta -, mint ócsárolni." Egy nap, amikor elfelejtették bezárni a "szerencsétlen hercegnők" szobáját, Jeanne de La Cloche belépett oda, zavarodottan, mint mindig, és látva a falra festett alakokat, fájdalmas testtartásukban, halálukhoz közel, valóságos asszonyoknak vélte őket - és gyilkost kiáltozva, rémülten a nyílt mezőre menekült. Meghallván az őt szólongató s utánaszaladó Kékszakállt, az ijedelemtől őrülten a tavacskába vetette magát és belefulladt. Nehezen hihető s mégis bizonyos, hogy halála mélyen lesújtotta hitvesét, annyira könyörületes lelkű volt.

Hat héttel a baleset után, minden ceremónia nélkül feleségül vette Gigonne-t, bérlőjének, Traignelnek leányát. Az asszony csakis fapapucsban járt és hagymaszagot árasztott. Elég szép lány volt, csak éppen egyik szemén bandzsított, egyik lábán meg sántított. Amint feleségül vették, bolond becsvágy kezdte emészteni ezt a libapásztorlányt, és állandóan új méltóságokról meg új pompáról álmodozott. Brokátruháit nem találta elég gazdagnak, gyöngy nyakékeit elég szépnek, rubinköveit elég nagynak, hintóit elég aranyozottnak, tavait, erdeit, földjeit elég kiterjedteknek. Kékszakáll, aki sohasem érzett becsvágyat, bizony nyögött hitvesének fennhéjázó indulatai miatt, s miután naiv volt, nem tudta, mi a helytelen: gőgösen gondolkozni-e, mint felesége, vagy szerényen, mint jómaga; szinte magát vádolta középszerűséggel, hogy gátolja feleségének nemes vágyait; bizonytalansággal telten, hol arra serkentette az asszonyt, hogy mérsékelten ízlelje a világ javait, hol önmagát ösztökélte a szerencse kergetésére, szakadékok szélén. Alapjában megfontolt volt, de hitvestársi szerelme legyőzött minden megfontoltságot. Gigonne mát nem is gondolt másra, csak hogy feltűnést keltsen a világban, fogadják az udvarban, és a király szeretője legyen. Miután ezt nem tudta elérni, a haragtól sorvadni kezdett, sárgaságot kapott, s ebbe belehalt. Kékszakáll a bánattól nyögve, nagyszerű síremléket emeltetett neki.

E jó uraság, akit lesújtottak az állandó családi csapások, talán soha többé nem választott volna feleséget magának, ha nem őt választja férjül Blanche de Gibeaumex kisasszony, egy félfülű lovassági tiszt leánya; a tiszt azt mondta, hogy másik fél fülét a király szolgálatában veszítette el. Az új asszony igen szellemes volt. Szellemességét annak szolgálatába állította, hogy megcsalja férjét. Meg is csalta a környék valamennyi nemesemberével. Mégpedig oly ügyesen, hogy saját kastélyában csalta meg, szinte a szeme láttára - anélkül, hogy az észrevette volna. Szegény Kékszakáll gyanított ugyan valamit, csak azt nem tudta, hogy micsodát. Az asszony szerencsétlenségére azonban, miután minden ügyességét latba vetette férje felszarvazására, nem fordított elég figyelmet arra: miként csalja meg szeretőit, vagyis nem álcázta ezek előtt eléggé, hogy az egyiket a másikkal csalja. Egy napon a "szerencsétlen hercegnők" szobájában, egyik nemesember társaságában, akit éppen szeretett, meglepte őt egy másik nemes, akit azelőtt szeretett, és féltékenységi rohamában tőrével átszúrta. Néhány órával később a szerencsétlen hölgyet ott találta holtan a kastély egyik cselédje; s ez az eset csak növelte a borzadályt, amit e szoba amúgy is keltett. Szegény Kékszakáll egy csapásra tudva meg kiadós szégyenét és feleségének tragikus végét, képtelen volt előbbi balszerencséjére ez utóbbiban vigaszt lelni. Blanche de Gibeaumexet különös hévvel szerette, s mélységesebben is, mint valaha Jeanne de La Cloche-t, Gigonne Traignelt, sőt Colette Passage-t. Amikor megtudta, hogy kitartóan csalta őt, és többé sohasem fogja megcsalni, fájdalmat és zavart érzett, és ez érzései ahelyett, hogy lecsillapodtak volna, hevességükben napról napra csak megkettőződtek. Szenvedése elviselhetetlenné vált, belé is betegedett annyira, hogy már életéért kellett aggódnia.

Az orvosok, miután mindenfajta gyógyszerekkel eredménytelenül próbálkoztak, közölték vele, hogy betegségére az egyetlen megfelelő orvosság, ha feleségül vesz egy fiatal lányt. Ekkor kis unokahúgára gondolt: úgy vélekedett, hogy hozzá is adják a kis Angèle de La Garandine-t, mivel vagyontalan. Felbátorította e házasságra az is, hogy unokahúgát együgyűnek és tudatlannak tartották. Miután egy szellemes asszony csalta meg, az ostobát megnyugtatónak vélte. Feleségül vette tehát La Garandine kisasszonyt, de azután megtudta: mennyire hamisnak bizonyultak sejtelmei. Angèle kedves volt, Angèle jó volt, Angèle szerette őt; nem is önmagától adta fejét a rosszra, hanem még a legkevésbé ügyesek is rávették erre, bármely órában. Elég volt, ha azt mondták neki: "Tegye ezt meg, ha fél a lidércektől, lépjen be ide, különben bekapja a mumus"; vagy ezt: "Hunyja le a szemét, és vegye be ezt a kis orvosságot"; és az ártatlan mindjárt megtette, kiszolgáltatván magát a csirkefogóknak, akik megkívánták - ami természetes is volt - a szépsége miatt. Ez az ártatlanság nemcsak annyiszor csalta meg, de még többször is felszarvazta de Montragoux urat, mint Blanche de Gibeaumex; Kékszakáll szerencsétlenségéhez még az is hozzájárult, hogy tudott róla, mert Angèle túlságosan naiv volt, semhogy bármit is eltitkolt volna előle.

Elbeszélte neki: "Uram, ezt mondták nekem; emezt tették velem; ezt vették el tőlem; azt láttam; amazt éreztem." És naivitása következtében elképzelhetetlen kínszenvedésekkel gyötörte meg a szegény nagyurat. Kékszakáll állhatatosan szenvedett. Mégis előfordult, hogy ráförmedt az egyszerű teremtésre: "Ön ostoba, ostoba!", és még meg is pofozta. E pofonokból támadt Kékszakáll kegyetlenségének híre, mely többé már nem is ült el. Egy kolduló szerzetes, aki oly időben tért be Les Guillettes-be, amikor de Montragoux úr szalonkára vadászott, Angèle asszonyt éppen egy baba szoknyájának varrása közben találta. E jó szerzetes észrevevén, hogy az asszony éppen oly együgyű, mint amilyen szép, szamarára ültette s magával vitte. Elhitette ugyanis az asszonnyal, hogy Gábor arkangyal várja őt egy erdő sűrűjében, mert át akar neki adni egy gyöngy-harisnyakötőt. Azt tartják, hogy a farkas felfalta az asszonyt, mert azóta soha, de soha nem látták viszont.

Ily gyászos tapasztalat után miként is határozta el magát Kékszakáll arra, hogy új frigyet kössön? Bizony nem is lehetne ezt megérteni, ha nem tudnók, mily hatalma van egy szép szempárnak egy nemes szív felett. E derék nemesember valamelyik szomszéd kastélyban, ahová bejáratos volt, találkozott egy rangbéli árvával, Alix de Pontalcinnel, aki - miután kapzsi gyámja minden vagyonából kiforgatta - már csak arra gondolt, hogy kolostorba vonul. A szolgálatkész barátok azonban közbenjártak annak érdekében, hogy változtassa meg elhatározását, és nyújtsa kézét de Montragoux úrnak. A lány szépsége tökéletes volt. Kékszakáll, aki arra számított, hogy e szép karok között megízleli a vég nélküli boldogságot, újra csak csalatkozott reményeiben, és kiábrándulása éppen természete következtében még érzékenyebben érintette, mint mindaz a bosszúság, amit megelőző házasságaiban el kellett szenvednie. Alix de Pontalcin ugyanis állhatatosan visszautasította, hogy valósággá váljék az a házasság, amelyhez pedig beleegyezését adta. De Montragoux úr hasztalan sürgette, hogy legyen az asszonya; a hölgy ellenállt a könyörgésének, a könnyeknek, a szemrehányásoknak, elhárította hitvesének legkönnyedébb csókjait is, elszaladt, bezárkózott a "szerencsétlen hercegnők" szobájába, s ottmaradt egész éjszakákon át egyedül és ijedten. Sohasem lehetett megtudni ennek az isteni és emberi törvényekkel annyira ellentétes magatartásnak az okát; annak tulajdonították, hogy de Montragoux úrnak kék szakálla volt, de amit erről a szakállról az imént mondtunk, igen kevéssé teszi elhihetővé az ilyfajta feltételezést. Különben is, olyan tárgy ez, amely felett nehéz az okoskodás. Szegény férj a legkegyetlenebb kínokat szenvedte el. S hogy ezeket elfelejtse, dühöngve vadászott, agyonhajszolva kutyáit, lovait és vadászlegényeit. De amikor elcsigázva, holtfáradtan hazaért kastélyába, elég volt megpillantania de Pontalcin kisasszonyt, és máris egyszerre felébredt minden ereje s minden szenvedése. Végül is, mivel nem bírta tovább, Rómától kérte, hogy hatálytalanítsák házasságát, amely csak megtévesztő külsőség volt. Kérésének eleget is tettek a kánonjog szerint és a Szentatyának juttatott szép ajándék ellenében. Ha de Montragoux úr de Pontalcin kisasszonyt egy asszonynak kijáró tiszteletadással bocsátotta útjára, anélkül, hogy eltörte volna hátán a botot, ez csak annak tulajdonítható, hogy erőslelkű volt és nagyszívű, s éppúgy uralkodott önmagán, mint Les Guillettes-en. Megesküdött azonban, hogy nőnemű lény nem léphet be ezentúl lakosztályaiba. Mily boldog lehetett volna, ha mindvégig meg is tartja esküjét!

 
3

Eltelt néhány esztendő, amióta de Montragoux úr hatodik feleségét útnak bocsátotta, és a környéken már csak zavaros emlék maradt azokról a családi kalamitásokról, amelyek e jámbor nagyúr házára szakadtak. Nem tudták, mi is történt feleségeivel, így aztán oly meséket költöttek róluk esténként a falvakban, hogy égnek állt tőle az ember hajaszála, e meséket egyesek elhitték, mások pedig nem. Ez idő tájt egy, a változás korába lépő özvegy, Sidonie de Lespoisse asszonyság rendezkedett be gyermekeivel La Motte-Giron udvarházában, mely légvonalban vagy két mérföldnyi távolságban volt Les Guillettes kastélyától. Hogy az özvegy honnan jött, mi s ki volt a férje - senki sem tudta. Egyesek úgy vélték - mert valami ilyesmit hallottak - hogy ez a férj bizonyos állásokat töltött be Szavojában vagy Spanyolországban; mások azt mondták, hogy Indiában halt meg; többen úgy képzelték, hogy az özvegynek mérhetetlen földbirtokai vannak; néhányan nagyon is kételkedtek ebben. Az özvegy viszont nagylábon élt, és vendégségbe hívta La Motte-Gironba a környék egész nemességét. Két leánya volt, ezek közül az idősebbik, Anne, közel huszonöt éves korára pártában maradt ravasz nőszemély volt. A fiatalabbik, Jeanne, eladó sorban, az ártatlanság látszata mögött, túlságosan korán szerzett élettapasztalatokat rejtegetett. De Lespoisse asszonyságnak két igen szép és jóalakú fia is volt, húsz és huszonkét, éves, az egyik dragonyos, a másik lovastestőr, muskétás. Még azt is megmondom, mert láttam a kinevezési okiratot, hogy az utóbbi fekete muskétás volt. Amikor gyalog ment, nem lehetett ezt látni, mert a fekete muskétások a szürke muskétásoktól nem egyenruhájuk színében különböztek, hanem lovuk szőrének színében. Valamennyien aranysújtásos, kék szövetzekét viseltek. Ami a dragonyosokat illeti, őket fel lehetett ismerni arról a bizonyos szőrmesipkáról, amelynek lekonyuló csücske hetykén a fülükig fityegett. A dragonyosok gonosz fickók hírében állottak, tanú rá a dal:
 
Jaj! Jönnek ők, a dragonyosok:
Anyácskám, fussunk!

No de hasztalan kerestek volna Őfelsége két dragonyos ezredében Cosme de Lespoisse-hoz hasonló nagy kujont, potyázásban vele egyenrangú élősködőt, aljasságban hozzá mérhető gazfickót. Őmellette még a fivére is becsületes legény volt. Részegeskedő és kártyás létére Pierre de Lespoisse tetszett a hölgyeknek, és nyert a kártyán; úgy tudták, hogy kizárólag e két előnye révén tartotta fenn magát.

De Lespoisse asszonyság, a fiúk anyja, csak azért vezetett La Motte-Gironban nagy házat, hogy becsapja az embereket. Valójában semmije sem volt, és még hamis fogai árával is tartozott. Ruháit, a bútorzatot, hintóját, lovait és cselédeit, mind a párizsi uzsorások kölcsönözték neki, akik pedig azzal fenyegetőztek, hogy mindent visszavesznek tőle, ha egyik lányát hamarosan férjhez nem adja valamelyik gazdag nagyúrhoz. Így aztán e tisztességes Sidonie minden pillanatban attól tartott, hogy egyszerre csak meztelenül marad üres házában. Sietve keresett tehát egy vőt, és mindjárt de Montragoux úrra vetette szemét, mert kitalálta, hogy olyan naiv, akit könnyen be lehet csapni, no meg a darabos, vad külső alatt nagyon is szelíd és gyorsan szerelemre lobbanó. Leányai részt vettek terveiben, és minden találkozásuk alkalmával szegény Kékszakállt szinte átszúrták kacsintásaikkal, melyek nyomban a férfi szíve mélyéig hatottak. De Lespoisse kisasszonyok merész bűbája nagyon hamar legyőzte Kékszakállt. Feledve fogadkozásait, másra nem is gondolt, csak arra, hogy feleségül vegye egyik vagy másik kisasszonyt mindkettőt egyformán szépnek találta. Némi késlekedés után - e késedelmet nem habozása, hanem inkább félénksége okozta - teljes díszben La Motte-Gironba hajtatott, és kérőként de Lespoisse asszonyhoz járult, reá bízva, hogy azt a leányát adja hozzá, amelyiket akarja. Sidonie asszony lekötelező módon válaszolta, hogy nagyra becsüli őt és felhatalmazza: udvaroljon a de Lespoisse kisasszonyok közül annak, amelyiket ezzel kitüntetni óhajtja.

- Igyekezzék tetszeni, uram - mondta -, én leszek az első, aki sikerének örülni fog.

A közelebbről való megismerkedés céljából Kékszakáll meghívta Anne és Jeanne de Lespoisse-t anyjukkal, fivéreikkel és még egy csapatnyi hölggyel és nemesemberrel együtt, hogy töltsenek tizenöt napot Les Guillettes kastélyában. Itt azután egymást követték a séták, vadászatok és halászatok, táncok és ünnepélyek, lakomák és mindenféle mulatságok.

De la Merlus lovag, egy fiatal úr, akit a de Lespoisse hölgyek hoztak magukkal, szervezte a hajtóvadászatokat. A környéken Kékszakállnak voltak a legszebb kutyafalkái s a legremekebb hajtói. A szarvasüldözésben a hölgyek buzgalma vetélkedett az urakéval. Nem mindig szorongatták az állatot, hanem a vadászó urak és hölgyek páronként elszakadtak egymástól, újra találkoztak, majd ismét eltévedtek az erdőben. De la Merlus lovag előszeretettel Jeanne de Lespoisse társaságában tévedt el; este pedig mindenki kalandjaitól felizgatva és egész napjával elégedetten tért meg a kastélyba. Néhány napig tartó megfigyelés után a jó de Montragoux uraság a nővérek közül az idősebbel szemben határozottan az ifjabb mellett döntött. Jeanne frissebb volt, bár ez korántsem jelentette azt, mintha nővérénél érintetlenebb lett volna. Kékszakáll ki is mutatta vonzalmát, amelyet, tisztességes lévén, nem kellett rejtegetnie; és különben is nyílt, egyenes ember volt. Udvarolt tehát ez ifjú kisasszonynak, ahogy csak tőle kitelt, gyakorlat híján keveset szólt hozzá, de szemét rettenetesen forgatva, nézte őt hosszan, és belseje legmélyéről felszakadó oly nagy sóhajtásokkal, melyek akár egy tölgyet is kidönthettek volna. Olykor nevetésre fakadt, s ettől rezegni kezdtek az edények, és visszhangzottak az üvegablakok. Az egész társaságban egyedül ő nem vette észre Merlus lovag sürgölődését de Lespoisse asszony fiatalabbik lánya körül, vagy ha észre is vette, nem látott ebben semmi rosszat. Az asszonyok dolgában szerzett tapasztalata nem volt elégséges ahhoz, hogy gyanakodóvá tegye, s nem bizalmatlankodott azzal szemben, akit szeretett. Nagyanyám azt mondta, hogy az életben a tapasztalat semmire sem jó, és az ember az marad, ami volt. Azt hiszem, hogy nagyanyámnak igaza is volt, és e hiteles történet, amelyet itt felvázolok, korántsem cáfolja meg őt.

Az ünnepségeken Kékszakáll ritka pompát fejtett ki. Amikor leszállt az est, ezer fáklya világította meg a kastély előtti pázsitot, és a faunoknak meg erdei nimfáknak öltözött inasok és lányok az asztalokra hordták mindazt, ami a földek és erdők termékeiből a legkellemesebb a szájnak. A muzsikusok szünet nélkül szép szimfóniákat hallattak. A lakoma vége felé az iskola tanítója és tanítónője a falusi fiúk és kisleányok kíséretében megjelent az asztaltársaság előtt: köszöntőket olvastak fel de Montragoux uraság és vendégeik tiszteletére. A hölgyekhez azután egy hegyes süvegű asztrológus lépett, és megszemlélve tenyerükben a vonalakat, azokból jövendő szerelmeiket jósolta meg.

Kékszakáll minden jobbágyának italt adatott, és ő maga osztogatott kenyeret és húst a szegény családok között.

Este tíz órakor, félve az esti harmattól, a társaság visszavonult a tömérdek gyertya által megvilágított lakosztályokba, ahol ott álltak az asztalok mindenfajta játékra készen: megkezdődhettek a lansquenet, a biliárd, a klopi, a számozott rekeszű, szerencsekorongos golyójáték, a daru, a betét, a hóka, a hármas, a sakk, a triktrak, a kockázás, a durák és a kalábriász. E különböző játékoknál Kékszakállt állandó balszerencse üldözte, minden éjszaka hatalmas összegeket vesztett. Csupán az vigasztalhatta meg állhatatos balsorsa közben, hogy láthatta, amint a három de Lespoisse hölgy sok pénzt nyer. Jeanne, az ifjabbik, aki állandóan de la Merlus lovag játékára tett, egész aranyhalmokat szedett össze. De Lespoisse asszony két fia is jókora jövedelemre tett szert a klopinál meg a duráknál; bár ők játszottak a leghazárdabban, a szerencse mégis kitartott mellettük változatlanul. A játékok késő éjszakáig folytatódtak. E nagyszerű mulatságok során egyáltalában nem aludtak, és amint Kékszakáll legrégibb történetének írója mondta: "az egész éjszakát azzal töltötték, hogy mindenki megtréfálta egymást". Sokuk számára ezek az órák voltak a nap legédesebb órái, mert a tréfálkozás látszata mögött s a homály leple alatt azok, akik vonzódtak egymáshoz, együtt rejtőztek el valamelyik alkóv mélyén. De la Merlus lovag egyszer ördögnek öltözött, máskor kísértetnek vagy mumusnak, hogy megijessze az alvókat, de végül is mindig besurrant Jeanne de Lespoisse kisasszony hálószobájába. A jó de Montragoux uraságról nem feledkeztek meg e játékok közben. De Lespoisse asszony két fia viszketőport szórt az ágyába, hálószobájában pedig olyan anyagokat égettek el, amelyek azután messziről bűzlöttek. Vagy pedig oly módon helyeztek el ajtaja fölött egy vízzel teli korsót, hogy amikor a jóember behúzta az ajtót, az egész víz a fejére zúdult. Végül is mindenféleképpen megtréfálták; a társaság mulatott ezeken a csínyeken. Kékszakáll pedig természetes szelídségével tűrte el őket.

Majd megkérte Jeanne kezét. De Lespoisse asszony beleegyezését adta, bár, amint mondta, szíve szakad arra a gondolatra, hogy férjhez kell adnia leányait. A házasságot La Motte-Gironban kivételes pompával kötötték meg. A meglepő szépségű Jeanne kisasszony ruháját tisztán francia csipkéből varrták, haját pedig ezer göndör fürtbe fésülték. Nővére, Anne, arannyal kivarrt zöld bársonyruhát viselt. Anyjuk őméltóságának fekete paszományos, aranyfodrú ruhája volt, gyöngy és gyémánt ékszerekkel. De Montragoux úr fekete bársonyruhájára feltette minden nagy gyémántját; jóságos arca ártatlan és félénk kifejezésével kellemes ellentétként hatott kék álla és erős testalkata. A menyasszony fivérei kétségen kívül gálánsan kiöltözködtek, hanem de la Merlus lovag, gyöngyökkel kivarrt rózsaszín bársony ruhájában, páratlan szépséget árasztott.

A szertartás után a zsidók, akik a szép holmikat és drága ékszereket a családnak és a fiatalasszony selyemfiújának kikölcsönözték, tüstént visszavették, és sebbel-lobbal magukkal is vitték Párizsba.

 
4

Egy hónapig de Montragoux úr volt a legboldogabb ember. Imádta feleségét, és úgy nézett rá, mint a tisztaság angyalára. Pedig az asszony egészen másfajta volt; hanem ez a nőszemély ravaszságával és fortélyosságával szegény Kékszakállnál jóval ügyesebbeket is megtévesztett volna, ezenfelül készségesen átengedte magát az anyai irányításnak; anyja pedig az egész francia királyság legleleményesebb ledéréletű nője volt. E hölgy berendezkedett Les Guillettes kastélyában, Anne-nal, idősebbik lányával, két fiával, Pierre-rel és Cosme-mal, valamint de la Merlus lovaggal, aki nem hagyta el többé de Montragoux asszonyt, akárha az árnyéka volna. Kissé bosszankodott is ezért a jó férj, aki szerette volna feleségét állandóan a maga számára megtartani, mégsem sértette őt az asszonynak ez ifjú nemesember iránt tanúsított barátsága, mert Jeanne azt mondta, hogy a lovag tejtestvére.

Charles Perrault elmondja, hogy Kékszakállnak e házasságkötése után egy jelentős ügyben hat hétig tartó utazást kellett tennie; de Perrault, úgy látszik, nem ismerte ennek az utazásnak az indokát, és ezért merült fel a gyanú, miszerint az egész csupán csel volt, amelyhez eléggé megszokott módon a féltékeny férj azért folyamodott, hogy meglepje feleségét. A valóság egészen más: Montragoux úr azért utazott el Perche grófságába, hogy ott felvegye örökségét Outarde nevű unokafivére után, aki egy ágyúgolyótól találva, dicsőségesen esett el a dünék csatájában, miközben egy nagydobon kockajátékkal szórakozott.

Mielőtt elindult volna, de Montragoux megkérte feleségét, hogy távolléte alatt szórakozzék minden lehető módon.

- Hívassa ide magához jó barátnőit, asszonyom - mondta neki - és menjenek sétálni; szórakozzanak, vigadozzanak.

Átadta feleségének a ház kulcsait, így jelezve, hogy távollétében ő az egyedüli és mindenható úrnő Les Guillettes uradalmában.

- Íme - mondta - itt vannak a két nagy bútorraktár kulcsai; íme az arany és ezüst edényeké, amelyeket nem használunk mindennap; íme a pénzesszekrényemé, amelyben aranyomat és ezüstömet tartom; ezek a kulcsok a ládikáké, amelyekben a drágaköveimet őrzöm; ez a kulcs pedig valamennyi lakosztályt nyitja. Ami végül e kiskulcsot illeti, ez a kis fülkéé, a földszinti lakosztály nagytermének a végében: nyissa ki valamennyit, menjen mindenhová.

Charles Perrault azt állítja, hogy de Montragoux úr még hozzátette:

- De megtiltom, hogy ebbe a kis helyiségbe belépjen, méghozzá olyannyira megtiltom, hogyha mégis kinyitja, haragomtól mindent, de mindent elvárhat.

Kékszakáll történetírója, amikor e szavakat hozzátoldotta, rosszul tette, hogy ellenőrzés nélkül átvette azt a változatot, amelyet az esemény után a de Lespoisse hölgyek adtak elő. De Montragoux egész másképpen fejezte ki magát. Midőn hitvesének átadta ama kis szobának a kulcsát, amely a "szerencsétlen hercegnők" - a megfelelő alkalmakkor már több ízben megemlített - szobájáé volt, Kékszakáll azt a vágyát fejezte ki, hogy drága Jeanne-ja ne lépjen be lakosztályának abba a helyiségébe, mely családi boldogságára már annyi gyászt hozott. Mert valóban e szobán keresztül ment el első felesége, mind közül a legjobb, hogy medvéjével együtt megszökjék; itt csalta őt meg olyannyiszor Blanche de Gibeaumex különböző nemesemberekkel; és végül is azt a porfirpadlót festette meg az imádott, bűnös asszony vére. Nem volt ez elég ahhoz, hogy de Montragoux úr e szobának képzetével kegyetlenül fájdalmas emlékeket és gyászos előérzeteket kapcsoljon össze?

Jeanne de Lespoisse-hoz intézett szavai a lelkében kavargó benyomásokat és vágyakat fejezték ki. Íme, szó szerint:

- Semmit sem rejtek el ön előtt, asszonyom, és véleményem szerint megsérteném, ha nem adnám át valamennyi kulcsát annak a hajléknak, amely az öné. Beléphet tehát e kis szobába, csakúgy, mint e házban valamennyibe; de ha hisz nekem, ne tegye meg, tekintetbe véve így e kis szobához fűződő fájdalmas képzeteimet és a rossz előérzeteket, amelyeket e képzetek bennem, saját magam ellenére is, keltenek. Mélyen lesújtana, ha valami baj érné önt, vagy elveszthetném kegyét. Bocsássa meg, asszonyom, e szerencsére alaptalan félelmeimet, hiszen csak nyugtalankodó gyengédségem és körültekintő szerelmem következményei.

E szavak után a jámbor nagyúr megcsókolta hitvesét, és tüstént elindult Perche grófságába.

"A szomszédok és a jó barátnők - mondja Charles Perrault - nem várták meg, amíg meghívják őket, hogy a fiatalasszonyt meglátogassák; türelmetlenek voltak, hogy mielőbb láthassák a ház minden kincsét. Már ott is voltak, és mindjárt járták a szobákat, a fülkéket, a bútorraktárakat, melyek mind a legszebbek, a legpompásabbak voltak; és a vendégek szünet nélkül túlozva lelkendeztek, és irigyelték barátnőjük szerencséjét."

Valamennyi e tárggyal foglalkozó történetíró hozzáfűzi, hogy mind e gazdagság látványa nem szórakoztatta de Montragoux asszonyt, annyira türelmetlenül vágyott a kis kabinet kinyitására. Semmi sem igazabb ennél, és amint Perrault mondta, "kíváncsisága annyira hajtotta, hogy nem is vette számba, mily udvariatlanságot követ el azzal, ha otthagyja a társaságot, leszaladt egy rejtett kis lépcsőn, mégpedig akkora sietséggel, hogy kétszer vagy háromszor is azt gondolta: kitöri a nyakát". A tényhez tehát nem fér kétség. Senki sem mondta meg azonban, hogy a fiatalasszony csak azért akart oly türelmetlenül eljutni abba a szobába, mert ott de la Merlus lovag várt reá.

Mióta ugyanis férjhez ment és megtelepedett Les Guillettes kastélyában, e kis szobában találkozott a fiatal nemesúrral mindennap, és inkább kétszer, mint egyszer napjában, anélkül, hogy megunta volna ezeket a fiatal hitvesi mivoltához olyannyira nem illő összejöveteleket. Lehetetlenség tétovázni afelől, hogy milyen természetű is volt Jeanne-nak a lovaghoz fűződő kapcsolata. Bizony, az nem volt tisztességes. Ártatlan sem volt, egyáltalában nem. Ha de Montragoux asszonyság csupán hitvesének becsületén ejtett volna foltot, sajnos, kétségtelenül kitette volna magát az utókor megrovásának, viszont a legzordonabb moralista is találna mentségeket: enyhítő körülményként hozná fel az ifjú asszony mellett a század erkölcseit, a város és az udvar példáit, a rossz nevelés nagyon is biztos következményeit, az elvetemült anya tanácsait, mert Sidonie de Lespoisse asszonyság elősegítette leányának félrelépését. A bölcsek megbocsátanák a fiatalasszony bűnét, mely túlságosan is édes, semhogy kiérdemelné szigorúságuk ítéletét; igen, vétkei nagyon is általánosaknak látszanak ahhoz, hogy nagy vétkeknek tekintsék őket, és mindenki azt gondolná: hiszen csupán ugyanúgy csinálta, mint mások. Hanem Jeanne de Lespoisse nem elégedve meg azzal, hogy férje becsülete ellen követett el merényletet, nem átallotta férje élete ellen is elkövetni azt.

Az egyébként a "szerencsétlen hercegnők" szobájának nevezett fülkében tárgyalt Jeanne de Lespoisse, de Montragoux asszony, de la Merlus lovaggal hűséges és gyengéd férje haláláról. Később kijelentette, hogy e helyiségbe lépve, hat meggyilkolt asszony felfüggesztett testét pillantotta meg; a padlót megalvadt vérük fedte, és miután e szerencsétlenekben felismerte Kékszakáll hat első feleségét, előre látta, milyen sors várakozik őreá. Ez esetben Jeanne a falfestményeket tekintette volna megcsonkított hulláknak, és rémlátomásait össze kellene hasonlítani Lady Macbethéivel. De szerfelett valószínű, hogy Jeanne e borzalmas látványt csak azért találta ki, hogy később felidézve, igazolja férjének gyilkosait, áldozatuk rágalmazásával. De Montragoux úr veszte elhatároztatott. A szemem előtt fekvő bizonyos levelek arra bírnak, hogy elhiggyem Sidonie de Lespoisse asszonyság részvétét a bűnszövetkezésben. Idősebb leányát illetően pedig azt lehet mondani, hogy ő volt a bűnszövetkezés lelke. Anne de Lespoisse volt a családban a leggonoszabb. Tőle távol állottak az érzékekből fakadó gyengeségek, és környezetének kicsapongásai közepette ő szűz maradt: nem azért, mintha visszautasított volna oly gyönyöröket, melyeket magához méltatlannak ítélt, hanem azért, mert csak a kegyetlenségben lelte gyönyörét. Ő bírta rá a vállalkozásra két fivérét, Pierre-t és Cosme-ot, saját ezredet ígérve nekik.

 
5

Hátramaradt még számunkra, hogy hiteles okmányok és megbízható tanúvallomások alapján felvázoljuk a legaljasabb és a leggyávább családi bűncselekményt, amelynek emléke valaha is eljutott hozzánk. A gyilkosságot, melynek körülményeit mindjárt előadjuk, csak azzal a gyilkossággal hasonlíthatjuk össze, amelyet 1449. március 9-ének éjszakáján követtek el, amikor is az ifjú és kicsiny termetű Blanche d'Overbreuc megölte férjét, Guillaume de Flavyt, Orbandas fattya és Jean Bocquillon, a borbély, segítségével. A három nevezett Guillaume urat kispárnája alatt fojtotta meg, fatuskó-ütésekkel verte agyon, és elmetszették a nyakát, mint valami bornyúnak. Blanche d'Overbreuc bebizonyította, hogy férje elhatározta az ő vízbefojtását: Jeanne de Lespoisse azonban szerető férjét szolgáltatta ki a gyalázatos gonosztevőknek. Az eseményekről oly mértéktartással számolunk be, amilyennel csak lehetséges.

Kékszakáll valamivel korábban tért vissza, mint ahogy várták. Igen hamisan ez a körülmény keltette fel azt a hitet, hogy a kegyetlen féltékenység gyanújának prédájaként akarta meglepni feleségét. Kékszakáll jókedvűen és bizalommal telten tért haza, és ha valóban gondolt is meglepetésre, az szerinte csak kellemes meglepetés lehetett. Gyengédsége, jósága, örömet és nyugodtságot sugárzó arca a legvadabb szíveket is meglágyította volna. Mindebben de la Merlus lovag és az egész förtelmes de Lespoisse-nemzetség csak egyet látott: könnyű lesz életét kioltaniok, és megkaparintaniok vagyonát, mely az új örökség révén még meg is növekedett. Ifjú hitvese mosolygó képpel fogadta, engedte, hogy megölelje, a hitvesi hálószobába vezette, és mindent a kiváló férfi kedve szerint tett. Másnap reggel az asszony visszaadta a rábízott kulcscsomót. Hanem a kulcsok közül hiányzott a "szerencsétlen hercegnők" - rendesen kis fülkének nevezett - szobájának kulcsa. Kékszakáll csendesen elkérte. Jeanne, miután különböző ürügyekkel bizonyos ideig halogatta, ezt a kulcsot is visszaadta.

Itt magától felvetődik egy kérdés, amelyet nem lehet megoldani anélkül hogy el ne hagynók a történelem biztosan körülhatárolt területet, és ne térnénk át a filozófia ingatagabb vidékeire. Charles Perrault kifejezetten azt mondja, hogy a kis fülke kulcsa varázskulcs volt, vagyis elvarázsolt, mágikus kulcs, és oly sajátosságokkal bírt, amelyek ellentétesek a természeti törvényekkel, legalábbis amennyire ezeket mi ismerjük Nos, nincsenek ellentmondó bizonyítékaink. E helyütt kell emlékezetükbe idéznem kiváló tanítómnak, du Clos des Lunes úrnak, az akadémikusnak alaptételét: "Amikor a természetfeletti felbukkan, a történésznek nem szabad azt visszautasítania." Megelégszem tehát e kulcs tárgyában azzal, hogy emlékeztessek Kékszakáll régi életrajzíróinak egyhangú véleményére; valamennyien azt állítják, hogy varázskulcs volt. Nagy súlya van ennek. Különben is nem ez a kulcs az egyetlen oly, emberkéz alkotta tárgy, amelyet csodálatos tulajdonságokkal ellátottnak tekintettek. A hagyomány tele van varázskardokkal. Arthur királyé varázskard volt. Jeanne d'Arcé is varázskard, Jean Chartier kétségbevonhatatlan tanúbizonysága szerint; és bizonyítékként e kiváló krónikás előadja: amikor a kard pengéje eltörött, a két darab ellenszegült annak, hogy újból egyesítsék őket, bármily erőfeszítést tettek is a legügyesebb fegyverkovácsok. Victor Hugo egyik versében beszél azokról "a varázslépcsőkről, melyek mindig összekeveredtek alattuk". Számos szerző meg azt is elfogadja, hogy vannak varázsemberek is, akik farkassá tudnak átváltozni. Nem vállalkozunk ily nagyon is élő és állandósult hiedelem elleni küzdelemre; őrizkedünk tehát attól, hogy eldöntsük, vajon a kis szoba kulcsa varázskulcs volt-e, vagy sem; ráhagyjuk a tapasztalt olvasóra annak gondját, hogy ismerje fel e tárgyban alkotott véleményünket, mert tartózkodásunk nem foglal magába, részünkről, semmiféle bizonytalankodást, és éppen ezért méltó az elismerésre. De ott azután újra saját területünkön, helyesebben saját véleményformálásunkén találjuk magunkat - ahol ismét a tények bírái, a körülmények döntőbírái lehetünk -, amikor azt olvassuk, hogy azon a kulcson vérfoltok voltak. A szövegek tekintélye nem kötelez minket annyira, hogy ezt elhitesse velünk. Nem volt vérfolt a kulcson. Folyt vér a kis fülkében, de már régmúlt időben. Akár lemosták, akár leszáradt, a kulcsot nem festhette veresre. Amit a bűnös hitves zavarában az acélon vérfoltnak tekintett, az a hajnalpírtól még egészen rózsaszínű ég visszfénye volt. A kulcs láttán de Montragoux úr mégis észrevette, hogy felesége belépett a kis fülkébe. Megfigyelte ugyanis, hogy valóban ez a kulcs most tisztábbnak és csillogóbbnak látszik, mint amikor átadta, s arra gondolt, hogy a fénye csakis a használatból eredhetett.

Kellemetlen benyomása támadt ettől, és komor mosollyal mondta ifjú feleségének:

- Drágám, mégis belépett a kis fülkébe. Csak ne legyen ebből semmi kellemetlensége sem önnek, sem nekem! Abból a szobából rosszindulatú hatás árad, szerettem volna kivonni önt alóla. Ha mégis a befolyása alatt maradna, nem tudnék megvigasztalódni. Bocsásson meg nekem: a szerelem babonássá teszi az embert.

E szavakra, habár Kékszakáll nem ijeszthette meg, hiszen beszéde és magatartása csupán melankóliát és szerelmet fejezett ki, az ifjú de Montragoux asszony torkaszakadtából kiabálni kezdett:

- Segítség! Meggyilkolnak!

Ez volt a megállapodott jeladás. Hallatára de la Merlus lovagnak és de Lespoisse asszony két fiának Kékszakállra kellett rohanniok, és tőrjeikkel átdöfni őt.

De a lovag, akit Jeanne a hálószoba szekrényébe rejtett el, egyedül jelent meg. Amint de Montragoux úr meglátta őt, és hogy kezében tőrrel tör reá, óvatosan védelembe helyezkedett.

Jeanne rémülten elfutott, és a hosszú folyosón találkozott nővérével, Anne-nal, aki nem lehetett, mint ahogy azt mondták, valamelyik toronyban, mert hiszen a kastély tornyait Richelieu bíboros parancsára már régen lerombolták. Anne de Lespoisse igyekezett bátorságot önteni két fivérébe, akik sápadtan és reszketve, nem merték vállalni ily nagy gonosztett kockázatát.

Jeanne sebesen és könyörögve ért oda:

- Gyorsan! Gyorsan! Testvéreim, segítsétek a szeretőmet!

Ekkor rohant be Pierre és Cosme Kékszakállhoz; ott találták, amint lefegyverezvén de la Merlus lovagot, térde alatt szorongatja támadóját. Ekkor a fivérek, árulók módjára, hátulról döfték át tőreikkel Kékszakáll testét, és miután már meghalt, még sokszor sújtottak reá, újra és újra.

Kékszakállnak nem volt örököse. Özvegyéé lett tehát vagyona. Egy részét arra fordította, hogy hozományt adjon Anne nővérének, más részével két fivérének kapitányi rangot vásárolt, a többivel pedig férjhez ment de la Merlus lovaghoz, aki, mihelyt gazdagságra tett szert, igen becsületes emberré vált.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

minimap