Heredia, José-Maria de: Bretagne (Bretagne Magyar nyelven)

Pour que le sang joyeux dompte l'esprit morose,

Il faut, tout parfumé du sel des goëmons,

Que le souffle atlantique emplisse tes poumons ;

Arvor t'offre ses caps que la mer blanche arrose.

L'ajonc fleurit et la bruyère est déjà rose.

La terre des vieux clans, des nains et des démons,

Ami, te garde encor, sur le granit des monts,

L'homme immobile auprès de l'immuable chose.

Viens. Partout tu verras, par les landes d'Arèz,

Monter vers le ciel morne, infrangible cyprès,

Le menhir sous lequel gît la cendre du Brave ;

Et l'Océan, qui roule en un lit d'algues d'or

Is la voluptueuse et la grande Occismor,

Bercera ton cour triste à son murmure grave.

Hogy lomha kedvedet friss vér elűzze bátran,

hadd hozza há a sós hínár szagát feléd,

dagasztva melledet, a jó atlanti lég;

vár Arvor szirtje kinn, hószínű tengerárban.

A hanga rózsaszín már, a zanót virágban.

A föld, hol démon élt, vad törzsek s törpe rég,

a gránitormokon, barátom, őrzi még

a mozdulatlan őst nem-változó világban.

Jöjj és nézd mindenütt, Aréz mezőin át,

hogy szökken ég felé az izmos cipruság,

s a kőlapot, hol a hős nyugszik porladozva;

s a víz, mely algaágy ölén sodorja most

Occismor romjait s Yst, a csodálatost,

ringatja majd szíved, mint mély, komor zsolozsma.