Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hugo, Victor: La nuit! la nuit! la nuit!

Hugo, Victor portréja

La nuit! la nuit! la nuit! (Francia)

La nuit! la nuit! la nuit! Et voilà que commence
Le noir de profundis de l’océan immense.
Le marin tremble, aux flots livré;
Miserere, dit l’homme; et, dans le ciel qui gronde,
L’air dit: miserere! Miserere, dit l’onde;
Miserere! miserere!

Le dolmen, dont l’ortie ensevelit les tables,
Pousse un soupir; les morts se dressent lamentables;
Gémissent-ils? Ecoutent-ils?
La jusquiame affreuse entr’ouvre ses corolles;
La mandragore laisse échapper des paroles
De ses mystérieux pistils.

Qu’a-t-on fait à la ronce et qu’a-t-on fait à l’arbre?
Qu’ont-ils donc à pleurer? Pour qui l’antre de marbre
Verse-t-il ces larmes d’adieux?
Sont-ce les noirs Caïns d’une faute première?
Deuil! ils ont la souffrance et n’ont pas la lumière!
Ils ont des pleurs et n’ont pas d’yeux!

Le navire se plaint comme un homme qui souffre,
Le tuyau grince et fume, et le flot qui s’engouffre
Blanchit les tambours du steamer,
Le crabe, le dragon, l’orphe aux larges ouïes,
Nagent dans l’ombre où rampe en formes inouïes
La vie horrible de la mer.

Le hallier crie; il semble, à travers l’âpre bise,
Qu’on entende hurler Nemrod, Sylla, Cambyse,
Rongés du ver et du corbeau,
Et sortir, dans l’orage et la brume et la haine,
Des froids caveaux où sont les damnés à la chaîne,
Les rugissements du tombeau.

Est-il quelqu’un qui cherche? est-il quelqu’un qui rêve?
Est-il quelqu’un qui marche à l’heure où sur la grève
Rôdent le spectre et l’assassin,
Et qui sache, ô vivants! pourquoi sanglote et râle
La forêt, monstrueuse et fauve cathédrale,
Où le vent sonne le tocsin?

On entend vous parler à l’oreille des bouches;
On voit dans les clartés des branchages farouches
Où passent de mornes convois;
Le vent, bouleversant l’arbre aux cimes altières,
Emplit de tourbillons les blêmes cimetières;
Quelle est donc cette étrange voix?

Quel est ce psaume énorme et que rien ne fait taire?
Et qui donc chante, avec les souffles de la terre,
Avec le murmure des cieux,
Avec le tremblement de la vague superbe,
Les joncs, les eaux, tes bois, le sifflement de l’herbe,
Le requiem mystérieux?

O sépulcres! j’entends l’orgue effrayant de l’ombre,
Formé de tous les cris de la nature sombre
Et du bruit de tous les écueils;
La mort est au clavier qui frémit dans les branches,
Et les touches, tantôt noires et tantôt blanches,
Sont vos pierres et vos cercueils.



KiadóBudapest, Magvető Kiadó
Az idézet forrásaSzerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 246, 248. p.

Az éj, az éj, az éj (Magyar)

Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
Matróz hajóra kap.
Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
És sír, zokog a hab.

Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
S hallják a síri neszt.
A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra.
S búsan beszélni kezd.

Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
Az éjbe mindenütt?
Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
S jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
Könnyük van s nincs szemük.

Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
Csap rá, gyönggyel tele,
Az árnyba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
A víz vad élete.

A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
Hollócsapat riog.
S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
Ordítnak a sírok.

Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos
Sunyítva útra kél?
S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
S halálra kong a szél?

Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
És látod az úton, bozontos lombon által,
Temetés mégy alant,
Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
Ó mondd, kié e hang?

Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
Nem fojt el semmise?
A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
Mi e bús gyászmise?

Ó Elmulás, hallom ijesztő orgonádat,
Min az egész világ minden lármája áthat,
S zátonyzúgás követ.
A billentyüknél a Halál ül, odabujva
S feketét és fehért érint olykor az ujja:
Koporsód, sirköved.



KiadóBudapest, Magvető Kiadó
Az idézet forrásaSzerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 247, 249. p.

minimap