Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hugo, Victor: Az alvó Boáz (Booz endormi Magyar nyelven)

Hugo, Victor portréja

Vissza a fordító lapjára

Booz endormi (Francia)

Booz s'était couché de fatigue accablé ;

Il avait tout le jour travaillé dans son aire ;

Puis avait fait son lit à sa place ordinaire ;

Booz dormait auprès des boisseaux pleins de blé.

 

Ce vieillard possédait des champs de blés et d'orge ;

Il était, quoique riche, à la justice enclin ;

Il n'avait pas de fange en l'eau de son moulin ;

Il n'avait pas d'enfer dans le feu de sa forge.

 

Sa barbe était d'argent comme un ruisseau d'avril.

Sa gerbe n'était point avare ni haineuse ;

Quand il voyait passer quelque pauvre glaneuse :

- Laissez tomber exprès des épis, disait-il.

 

Cet homme marchait pur loin des sentiers obliques,

Vêtu de probité candide et de lin blanc ;

Et, toujours du côté des pauvres ruisselant,

Ses sacs de grains semblaient des fontaines publiques.

 

Booz était bon maître et fidèle parent ;

Il était généreux, quoiqu'il fût économe ;

Les femmes regardaient Booz plus qu'un jeune homme,

Car le jeune homme est beau, mais le vieillard est grand.

 

Le vieillard, qui revient vers la source première,

Entre aux jours éternels et sort des jours changeants ;

Et l'on voit de la flamme aux yeux des jeunes gens,

Mais dans l'oeil du vieillard on voit de la lumière.

 

Donc, Booz dans la nuit dormait parmi les siens ;

Près des meules, qu'on eût prises pour des décombres,

Les moissonneurs couchés faisaient des groupes sombres ;

Et ceci se passait dans des temps très anciens.

 

Les tribus d'Israël avaient pour chef un juge ;

La terre, où l'homme errait sous la tente, inquiet

Des empreintes de pieds de géants qu'il voyait,

Etait mouillée encore et molle du déluge.

 

Comme dormait Jacob, comme dormait Judith,

Booz, les yeux fermés, gisait sous la feuillée ;

Or, la porte du ciel s'étant entre-bâillée

Au-dessus de sa tête, un songe en descendit.

 

Et ce songe était tel, que Booz vit un chêne

Qui, sorti de son ventre, allait jusqu'au ciel bleu ;

Une race y montait comme une longue chaîne ;

Un roi chantait en bas, en haut mourait un dieu.

 

Et Booz murmurait avec la voix de l'âme :

" Comment se pourrait-il que de moi ceci vînt ?

Le chiffre de mes ans a passé quatre-vingt,

Et je n'ai pas de fils, et je n'ai plus de femme.

 

" Voilà longtemps que celle avec qui j'ai dormi,

O Seigneur ! a quitté ma couche pour la vôtre ;

Et nous sommes encor tout mêlés l'un à l'autre,

Elle à demi vivante et moi mort à demi.

 

" Une race naîtrait de moi ! Comment le croire ?

Comment se pourrait-il que j'eusse des enfants ?

Quand on est jeune, on a des matins triomphants ;

Le jour sort de la nuit comme d'une victoire ;

 

Mais vieux, on tremble ainsi qu'à l'hiver le bouleau ;

Je suis veuf, je suis seul, et sur moi le soir tombe,

Et je courbe, ô mon Dieu ! mon âme vers la tombe,

Comme un boeuf ayant soif penche son front vers l'eau. "

 

Ainsi parlait Booz dans le rêve et l'extase,

Tournant vers Dieu ses yeux par le sommeil noyés ;

Le cèdre ne sent pas une rose à sa base,

Et lui ne sentait pas une femme à ses pieds.

 

Pendant qu'il sommeillait, Ruth, une moabite,

S'était couchée aux pieds de Booz, le sein nu,

Espérant on ne sait quel rayon inconnu,

Quand viendrait du réveil la lumière subite.

 

Booz ne savait point qu'une femme était là,

Et Ruth ne savait point ce que Dieu voulait d'elle.

Un frais parfum sortait des touffes d'asphodèle ;

Les souffles de la nuit flottaient sur Galgala.

 

L'ombre était nuptiale, auguste et solennelle ;

Les anges y volaient sans doute obscurément,

Car on voyait passer dans la nuit, par moment,

Quelque chose de bleu qui paraissait une aile.

 

La respiration de Booz qui dormait

Se mêlait au bruit sourd des ruisseaux sur la mousse.

On était dans le mois où la nature est douce,

Les collines ayant des lys sur leur sommet.

 

Ruth songeait et Booz dormait ; l'herbe était noire ;

Les grelots des troupeaux palpitaient vaguement ;

Une immense bonté tombait du firmament ;

C'était l'heure tranquille où les lions vont boire.

 

Tout reposait dans Ur et dans Jérimadeth ;

Les astres émaillaient le ciel profond et sombre ;

Le croissant fin et clair parmi ces fleurs de l'ombre

Brillait à l'occident, et Ruth se demandait,

 

Immobile, ouvrant l'oeil à moitié sous ses voiles,

Quel dieu, quel moissonneur de l'éternel été,

Avait, en s'en allant, négligemment jeté

Cette faucille d'or dans le champ des étoiles.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://poesie.webnet.fr/lesgrandsclassiques

Az alvó Boáz (Magyar)

Boáz pihenni tért, fáradtan elterült,

Egész álló napon a szérün dolgozott ma,

Aztán szokott helyén ledült a jó vacokra,

S búzás vékák között álomba szenderült.

 

Ez aggnak földje volt, búza- és árpaföldek;

A lelke egyenes, bátor a pénze sok;

Malmának a vize nem hordott iszapot,

S kohója lángjai pokollá nem hevültek.

 

Ezüst szakálla volt: áprilisi patak.

Sose volt zsugori: ha látta a határba,

Hogy tallózva bolyong az inséges, az árva,

"Hullassátok neki - szólt - a kalászokat!"

 

E férfi tiszta volt, sosem járt görbe utat;

Öltönye: becsület, az inge, mint a hó.

S az éhezők felé szünetlen csorduló

Zsákjai mind, akár a piactéri kutak.

 

Hű rokon volt Boáz, s gazdának is derék.

Jó szívvel juttatott, de nem pazalta pénzét;

Az asszonyok Boázt ifjúnál többre nézték:

Az agg a nagy, noha a fiatal a szép.

 

Az aggastyán, aki az ős forrásra tér meg,

Múló napok közül örök napokba lép;

Vad láng izzítja föl az ifjak szép szemét,

De tiszta fény dereng szelíd szemén a vénnek.

 

Így aludt népe közt Boáz, sütött a hold,

Körötte szerteszét romszerű, néma malmok

És komor arató-csoportok, néma alvók;

És mindez régesrég, sok ezredéve volt.

 

Izráel fő joga akkor bírákra szállott,

S a lomha föld, ahol a sátoros nomád

Fürkészte nyugtalan a szörnyek lábnyomát,

a vízözön miatt még lágy iszapban állott.

 

Ledőlve így aludt Boáz a lomb alá,

Mint egykoron Judit és hajdanába Jákob,

A szeme csukva volt, mégis a mennybe látott

S megnyílt neki az ég, s egy álom szállt reá.

 

Látott pedig Boáz egy óriási tölgyet,

Mely ágyékán fakadt s a kéklő mennybe ment.

Egy nép szállt rajta föl nagy láncban, egyre följebb,

Lent egy király dalolt s egy isten hunyt ki fent.

 

És suttogott Boáz álomi hangja halkan:

"Lehetne, hogy e törzs belőlem kelne? - Nem,

Hisz nyolcvan éves is elmúltam, istenem,

S nincs asszonyom se már, és nincs fiúi sarjam.

 

Rég volt, hogy akivel aludtam, az a nő

Az ágyadért, Uram, az ágyam odahagyta,

S még ma is úgy vagyunk egymásba forrva-fagyva,

Én félig holt vagyok, és élő félig ő.

 

Új sarj születne még, új sarj az én ölemből?

Mikép lehetne ez? Lehetnék még atya?

Győztes az ifjúnak minden szép hajnala,

S úgy kelnek napjai az éji győzelemből.

 

De didereg az agg, mint nyírfa levele.

Magamban élekén, hull rám az este, - sírva

Lankad le özvegyi lelkem a méla sírba,

Mint szomjazó ökör hajlik a víz fele."

 

Így suttogott Boáz a révült éjtszakába,

Álomba hullt szemét az Úrra vetve fel;

S mint cédrus a tövén a rózsát, ő se látta,

Hogy lábánál, odább, egy ifjú nő hever.

 

Mert míg ő szunnyadott, egy moabita asszony

Dőlt lábaihoz, a meztelen mellű Ruth,

Remélve-várva, hogy vak álmot és borút

A fénylő ébredés sugara elriasszon.

 

Boáz nem tudta, hogy egy asszony is van ott,

S nem tudta Ruth, az Úr mit akar tőle-véle,

Az aszfodéloszok friss szaga szállt feléje,

És Galgala fölött az éj sóhajtozott.

 

Felséges, ünnepi nászíze volt az árnynak,

Bizonnyal angyalok libegtek szanaszét

Az éjben, s itt-amott valami enyhe-kék

Csillámlott-suhogott, talán a lenge szárnyak.

 

Aludt és súlyosan lélekzett ott a vén,

Neszével elvegyült a lágy mohán futó hab.

Az édes erjedés ideje volt e hónap,

A liliom nyitott a dombok tetején.

 

Merengett Ruth s Boáz aludt; ez volt az óra,

Midőn setét fű közt szól tétova kolomp,

A mennyég végtelen, szelíd jóságot ont,

S megindul csöndesen az oroszlán a tóra.

 

Úr és Jerimadet városa még aludt,

A csillagsűrűs és zománcos tüze mély volt,

Az árnyvirágokon a finom, könnyű félhold

Szikrázott nyugaton és föltekinte Ruth

 

A fátylai alól, szelíden eltűnődve:

Mely örök arató, mely fényes égi úr

Járhatott arra fönn s vetette hanyagul

Sarlója aranyát a csillagos mezőbe?



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://csicsada.freeblog.hu/archives/2009

minimap