Jaccottet, Philippe: És álomba merült… (L'effraie Magyar nyelven)

La nuit est une grande cité endormie

où le vent souffle... Il est venu de loin jusqu'à

l'asile de ce lit. C'est la minuit de juin.

Tu dors, on m'a mené sur ces bords infinis,

le vent secoue le noisetier. Vient cet appel

qui se rapproche et se retire, on jurerait

une lueur fuyant à travers bois, ou bien

les ombres qui tournoient, dit-on, dans les enfers.

(Cet appel dans la nuit d'été, combien de choses

j'en pourrais dire, et de tes yeux...) Mais ce n'est que

l'oiseau nommé l’effraie qui nous appelle au fond

de ces bois de banlieue. Et déjà notre odeur

est celle de la pourriture au petit jour,

déjà sous notre peau si chaude perce l’os,

tandis que sombrent les étoiles au coin des rues.

Egy álomba merült világváros az éjjel,

ahol fütyül a szél... Messziről ért az ágy

menedékéhez. Június van, éjfél.

Alszol, határtalan partra vezettek engem,

szél rázza a diófát. Közelít

a hang s távolodik, esküdnél reá,

fák között röpke fény avagy ezek az árnyak,

ahogy rebesgetik, a pokolban kerengnek.

(A nyári éjszaka hangjáról mennyi mindent

mondhatnék s a szemedről...) De csupán

madárhang szól, a városszéli erdő

mélyén a gyöngybagoly. És virradatkor

szagunk már a bomlásé,

meleg bőrünk böki már a csont,

s az utcasarkon eltűnnek a csillagok.

A gyöngybagoly (L'Effraie) ciklusból.