La Fontaine, Jean de: L’Yvrogne & ſa femme.

Chacun a ſon défaut où toûjours il revient :
     Honte ny peur n’y remedie.
Sur ce propos d’un conte il me ſouvient :
     Je ne dis rien que je n’appuye
De quelque exemple. Un ſuppoſt de Bacchus
Alteroit ſa ſanté, ſon eſprit, & ſa bourſe.
Telles gens n’ont pas fait la moitié de leur courſe,
     Qu’ils ſont au bout de leurs écus.
Un jour que celui-cy plein du jus de la treille,
Avoit laiſſé ſes ſens au fond d’une bouteille,
Sa femme l’enferma dans un certain tombeau.
     Là les vapeurs du vin nouveau
Cuverent à loiſir. A ſon réveil il treuve
L’attirail de la mort à l’entour de ſon corps,
     Un luminaire, un drap des morts.
Oh ! dit-il, qu’eſt-cecy ? ma femme eſt-elle veuve ?
Là-deſſus ſon épouse en habit d’Alecton,
Maſquée, & de ſa voix contrefaiſant le ton,
Vient au prétendu mort ; approche de ſa biere ;
Luy preſente un chaudeau propre pour Lucifer.
L’Epoux alors ne doute en aucune maniere
     Qu’il ne ſoit citoyen d’enfer.
Quelle perſonne es-tu ? dit-il à ce phantoſme.
     La celeriere du Royaume
De Satan, reprit-elle ; & je porte à manger
     A ceux qu’encloſt la tombe noire.
Le Mary repart ſans ſonger ;
Tu ne leur portes point à boire ?

Mindünket lakja bűn: lelkünk jó meleg sut;
     Nem űzi azt ki szégyen, félsz.
Eszembe erről most is beszély jut;
     Ami egyben tartja, nem férc:
Intő példa. Egy Bacchus-egyház-tag
Teste-lelke roncs lett, s elfolyt minden pénz.
Annak, ki a pohár fenekére néz, néz,
     Határt forintnak hamar szab.
Szép nyakán egy szép nap pihent nedvvel telt fő –
Mily nedv? Szőlőtő-nedv: esze helyébe jő.
Egy jó s különös sírt szerze néki a nej:
     Azt, mely mélyében új bort rejt,
Az meg ott forr, csak forr. Hát hogy felébredt ő,
Mit tapasztalt ott? Hogy halást kísérő szert:
     Mécset s halotti leplet nyert!
Ah, mit kell látnom, mit? Nőm özvegy? szegény nő!
Hát jön az a nő most, rajta Alektó-mez,
Arca ál-arc, csak maszk, hangja is ál-hang lesz.
Tetszhalott a holt – ál. A hölgy közelebb lép,
S át forró ételt nyújt, mely Luciferre vall.
Nem kétli a jó Férj, teste bárminő ép,
     Hogy világa világnak – al.
Miféle szerzet vagy? e fantomhoz így szól.
     A Sátánt szolgálom én, s jól,
A kulcsár volnék én, eledelt hordok, ezt,
     Azoknak, kik nyugosznak már.
A meghótt Férj aggódni kezd:
És italt nem? Hát az nem jár?


A fordítás prozódiájáról l. a Sully Prudhomme "A naplemente" c. versének fordítását kísérő jegyzetet.

A vers hagyományos, jambikus fordítása:

Mindünkben van hiba, mit nem hagy el sose,
     Nem gyógyír arra félsz, se szégyen.
Erről eszembe jut egy szép mese:
     Meg szoktam támogatni szépen
Példákkal szavaim. Bacchus egy embere
Elsorvadt: teste és lelke és pénztüszője.
Az ilyen nem koros, s máris el van verődve
     A pénze s minden egyebe.
Egy nap, hogy tele volt feje szőlő levével,
Mert benne minden észt ama lével cserélt fel,
Neje egy bizonyos nagy sírba zárta be,
     Mely oly borgőzzel volt tele,
Mit erjedés lehel. Nos, felébredve részben,
Különös díszeket ő meglepetve lel:
     Gyertya az, s halotti lepel.
Ej, mi a kő? kiált. Özvegy a feleségem?
S lám megjelenik az, rajt’ Alektó-ruha,
Álarc, s a hangját sem ismernéd fel soha.
Az álhalottra néz, megy az ál-ravatalhoz,
S oly ételt ad, hogy azt csak ördög kedveli.
Ő nem kételkedik, hogy a pokolba tartoz,
     Hogy ő már alvilágbeli.
Kérem, kicsoda Ön? Kérdi a fantomot.
     A Sátán kulcsára vagyok,
S étket annak hozok, így a nő, éppen ezt,
     Kinek már sírban van a teste.
A meghótt Férj aggódni kezd:
És hozzá bort is hozni rest? He?

..............................................
Alektó: mitológiai alak, Vergilius Aeneisében, Dante Poklá-ban is szerepel.