La Fontaine, Jean de: A Róka, a Legyek meg a Sün (Le Renard, les Mouches, & le Heriſſon. Magyar nyelven)

Aux traces de ſon ſang, un vieux hôte des bois,
Renard fin, ſubtil, & matois,
Bleſſé par des Chaſſeurs, & tombé dans la fange,
Autrefois attira ce Paraſite aîlé
Que nous avons Mouche appellé.
Il accuſoit les Dieux, & trouvoit fort étrange
Que le ſort à tel poinct le voulût affliger,
Et le fiſt aux Mouches manger.
Quoi ! ſe jetter ſur moi, ſur moi le plus habile
De tous les Hôtes des Forêts ?
Depuis quand les Renards ſont-ils un ſi bon mets ?
Et que me ſert ma queuë ; eſt-ce un poids inutile ?
Va, le Ciel te confonde, animal importun ;
Que ne vis-tu ſur le commun !
Un Heriſſon du voiſinage,
Dans mes Vers nouveau perſonnage,
Voulut le délivrer de l’importunité
Du Peuple plein d’avidité.
Je les vais de mes dards enfiler par centaines,
Voiſin Renard, dit-il, & terminer tes peines.
Garde-t’en bien, dit l’autre ; ami ne le fais pas :
Laiſſe-les, je te prie, achever leurs repas.
Ces animaux ſont ſaouls ; une troupe nouvelle
Viendroit fondre ſur moi, plus âpre & plus cruelle.
Nous ne trouvons que trop de mangeurs ici-bas :
Ceux-ci ſont Courtiſans, ceux-là ſont Magiſtrats.
Ariſtote appliquoit cet Apologue aux Hommes.
Les exemples en ſont communs,
Surtout au païs où nous ſommes.
Plus telles gens ſont pleins, moins ils ſont importuns.

    
Az úton cseppek: vér; sántikálva ott egy
Róka, ravasz és már vén, megy,
Rajt’ vadász lőtte seb; lefekszik — az ágy: sár.
Mert odacsalá szag, az a röpködő Dög,
Akit úgy hívunk, hogy Légy, jött.
Vad Istenek, bősz Ég, hát nekem ily sors jár,
Hogy még a Légy is sújt? Még az is énrám ront?
— Pórul járt volt ravaszdink mond.
Támadni? Éppen rám? Hát nem én volnék, én,
Az Erdőn a legbölcsebb Vad?
Hát újabban más lény Rókalakomát csap?
Farkam, mondd, mi vagy hát? Csak mint egy kúton gém?
Hess, dőljön rád az Ég, te kellemetlen, rossz:
Ne engem, köztulajdont fossz!
A szomszédságban egy Sün bújt,
Költeményeimben ő új.
Gondolta: vége legyen szebb,
Ne egye éhes légynép meg.
Szúrja át őket mind a testemen száz tőr.
Róka szomszéd, így ő: leszek néked én őr.
Felel az: Isten ments, ezeket el ne hordd,
Hadd fejezzék csak be ezt az iszonyú tort.
Ezek jóllaktak már: egy éhes nyáj, bősz, új
Az még dühödtebben vetné rám magát, fúj.
Hiszen épp elég van, aki harap, rág, mar:
Udvaronc van jó sok, s van Hivatalnok-kar.
Ez a kis tanmese, Arisztotelész már
Megmondta: emberekre vall.
Sok ilyen épp hazánkban vár.
A hasa ha szép nagy, már kevesebbet fal.

      
A fordítás prozódiájáról l. a Sully Prudhomme „Naplemente” című verséhez írott jegyzetet. — Ez a saját magam kitalálta prozódia, azaz a szabályai, rendkívüli mértékben megkötik a fordító kezét, még sokkal jobban, mint az egyébként semmivel sem kevésbé mesterkélt francia versírási szabályok a francia költő kezét; bizonyos fajta francia versek fordítására egyáltalán nem alkalmazhatatók (pl. Giraud Pierrot Lunaire-jének verseit magam is csak a hagyományos módon fordítottam le, a saját módszeremmel teljesen lehetetlen lett volna).

Hagyományosan, jambikusan (vagy trochaikusan) fordítani százszor könnyebb; a franciában nem létező jambikus lüktetést elkerülni összehasonlíthatatlanul nehezebb. Éppen ez a bajom a magyar jambussal: túl könnyen csinálható, túl fülbemászó, túl sztereotip. Mindazonáltal német, angol stb. jambikus (vagy trochaikus) versek fordítására nehezen tudnék elképzelni mást, mint ezt a megszokott magyar rímes-időmértékes verselést; a benne megnyilvánuló sztereotip lüktetés, ha nem ugyanolyan is, mint az angol vagy a német vers lüktetése, legalább emlékeztet rá; De a francia versben nincs semmiféle lüktetés.

Még ez sem volna túl nagy baj: hiszen sohasem lehet igazán megvalósítani az eredeti hangzást. De a magyar versfordító azt hiszi, hogy ő „formahíven” azaz „prozódiahíven” fordít; legkiválóbb fordítóink is azt hiszik. Ám ez óriási tévedés; lehet, hogy latin versfordításaink nagyjából tényleg úgy hangzanak, mint az eredeti latin versek, bár még ez sem tudható biztosan. Német, angol versfordításaink nem hangzanak úgy, francia fordításaink pedig még elvileg sem olyanok, mint a francia versek. A magyar versfordítás az octosyllabe-ból („nyolcszótagosból”), décasyllabe-ból („tízszótagosból”) stb. kilencszótagost ill. tizenegyszótagost csinál, ha nőrímmel fejeződnek be. Lehet erre azt mondani, hogy „na bumm, és mi van olyankor?”, és nincs is ez híján némi igazságnak, de mégsem tisztességes dolog, és főleg nem következetes, teljesen ellentmond álljtólagos formahűségünknek.

Módszerem nehézsége enyhíthető volna: például ha nem ragaszkodnám dogmatikusan ahhoz, hogy minden egyes verssor egyszótagú szóval végződjék, meg ahhoz, hogy francia hímrímnek mindig rövid, nőrímnek mindig hosszú magánhangzót tartalmazó szó (vagy szógtag) feleljen meg; hiszen úgysem érzékeli senki a különbséget. Ámde egyszótagú francia nőrímnek kétszótagos magyar nőrímet feleltetni meg, pusztán azért, mert ugyanaz a nevük, az abszurdum, akkor is, ha legzseniálisabb versfordítóink, Babits, Nemes-Nagy Ágnes stb. is így jártak el. A franciában nincs ún. „ereszkedő” (iktustalan szótagra végződő) verssor. Nincs! Az a bizonyos ki nem ejtett sőt sokszor egyáltalán ki sem ejthető -e hang nem szótag.

Tisztában vagyok vele, hogy soha egyetlen magyar versfordító sem tenné magáévá az elveimet, még ha egyáltalán hallana is róla; miért rejtenének el minden similabdába, mint Karinthy súlyemelője, aki kénytelen volt átképezni magát a zsonglőrködésre, egy-egy ezer kilós súlyt? A zsonglőrködés sokkal hatásosabb, mint a súlyemelés... Aranynak sem tetszettek Szász Károly hangsúlyos hexameter-fordításai. Világos, hogy Arany zseni volt Szász Károly pedig nem volt zseni. Ennek ellenére a hangsúlyos hexameterek dolgában Szász Károlynak igaza volt. Lehet, hogy Aranynak is igaza volt; de Szász Károlynak is. Nagy a világ, több igazság is elfér abban.
   
   
Íme a vers hagyományos, jambikus fordítása:
   
   
Háta mögött vérző lábainak nyoma,
Amit hagyott Róka koma
Vadásztól lőve meg és beesvén a sárba,
Sok szárnyas kis Izét őhozzá vezetett,
Miknek adánk a Légy nevet.
Vádolt Isteneket, és furcsának találta,
Hogy a végzet, a sors, így elbánik vele,
Hogy Legyeknek lett étele.
Mi?! nekemesni, így? nekem, aki az Erdő
Legbölcsebb lakója vagyok?
Rókát falatozni ki, mióta szokott?
S a farkam puszta dísz csak, súlyos és megejtő?
Hess, dőljön rád az Ég, te ronda, rusnya, rossz;
Ne engemet, a köztulajdont foszd!
Egy szomszéd Sül, egy Sündisznócska,
Verseim újdonsült lakója,
Így szólt magában: „Fel, mentsük meg őt, hahó!
A Néptől, mely faló, mohó.
Mindet felnyársalom, véget vetek a bajnak.
Szomszéd, szól, megölöm mind, ahány csak abajgat.
Ne tedd azt, Róka mond, ne tedd, te jó barát:
Csak végezzék be ők ezt a vérlakomát.
Jóllaktak már ezek; újonnan jött legyekben
Jobban döfne az éh, az volna csak kegyetlen.
E siralomvölgyben esz eléggé a frász,
Az egyik Udvaronc, másik Bíró, Jogász.
Arisztotelész ezt értette Emberekre.
Példa van erre sokezer,
Kivált sok belhoni berekbe’.
Aki már jóllakott, kevésbé rossz teher.