Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Lamartine, Alphonse de: L'automne

Lamartine, Alphonse de portréja

L'automne (Francia)

Salut ! bois couronnés d'un reste de verdure !

Feuillages jaunissants sur les gazons épars !

Salut, derniers beaux jours ! Le deuil de la nature

Convient à la douleur et plaît à mes regards !

 

Je suis d'un pas rêveur le sentier solitaire,

J'aime à revoir encore, pour la dernière fois,

Ce soleil pâlissant, dont la faible lumière

Perce à peine à mes pieds l'obscurité des bois !

 

Oui, dans ces jours d'automne où la nature expire,

A ses regards voilés, je trouve plus d'attraits,

C'est l'adieu d'un ami, c'est le dernier sourire

Des lèvres que la mort va fermer pour jamais !

 

Ainsi, prêt à quitter l'horizon de la vie,

Pleurant de mes longs jours l'espoir évanoui,

Je me retourne encore, et d'un regard d'envie

Je contemple ses biens dont je n'ai pas joui !

 

Terre, soleil, vallons, belle et douce nature,

Je vous dois une larme aux bords de mon tombeau ;

L'air est si parfumé ! la lumière est si pure !

Aux regards d'un mourant le soleil est si beau !

 

Je voudrais maintenant vider jusqu'à la lie

Ce calice mêlé de nectar et de fiel !

Au fond de cette coupe où je buvais la vie,

Peut-être restait-il une goutte de miel ?

 

Peut-être l'avenir me gardait-il encore

Un retour de bonheur dont l'espoir est perdu ?

Peut-être dans la foule, une âme que j'ignore

Aurait compris mon âme, et m'aurait répondu ? ...

 

La fleur tombe en livrant ses parfums au zéphire ;

A la vie, au soleil, ce sont là ses adieux ;

Moi, je meurs; et mon âme, au moment qu'elle expire,

S'exhale comme un son triste et mélodieux.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://lesechosducastellet.centerblog.net/6493047-*Poeme-L-automne-par-Alphonse-de-Lamartine--1790-1869*

Ősz (Magyar)

Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes

tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!

Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,

utolsó szép napok! olyan jól illetek.

 

Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;

hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,

míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény

az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.

 

Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,

természet, arcodat jobban szeretem én.

Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak

elhaló ajkain derengene felém.

 

Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,

siratva elvetélt reményeim korát;

vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,

úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.

 

Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal

válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!

A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!

oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

 

Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,

amelyben epe forrt nektárral vegyesen:

életem italát kínálta ez a serleg,

s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

 

Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen

jövőmben a reményt életre gyújtaná;

s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben

megértené a szivem, s visszhangot adna rá.

 

Hervadó illatát átadja mind a szélnek,

úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.

Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek

ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu/04300/04350/04350.htm#8

Kapcsolódó videók


minimap