Lamartine, Alphonse de: Nyugat (L'occident Magyar nyelven)

Et la mer s'apaisait, comme une urne écumante

Qui s'abaisse au moment où le foyer pâlit,

Et, retirant du bord sa vague encor fumante,

Comme pour s'endormir rentrait dans son grand lit ;

Et l'astre qui tombait de nuage en nuage

Suspendait sur les flots son orbe sans rayon,

Puis plongeait la moitié de sa sanglante image,

Comme un navire en feu qui sombre à l'horizon ;

Et la moitié du ciel pâlissait, et la brise

Défaillait dans la voile, immobile et sans voix,

Et les ombres couraient, et sous leur teinte grise

Tout sur le ciel et l'eau s'effaçait à la fois ;

Et dans mon âme aussi pâlissant à mesure,

Tous les bruits d'ici-bas tombaient avec le jour,

Et quelque chose en moi, comme dans la nature,

Pleurait, priait, souffrait, bénissait tour à tour !

Et, vers l'occident seul, une porte éclatante

Laissait voir la lumière à flots d'or ondoyer,

Et la nue empourprée imitait une tente

Qui voile sans l'éteindre un immense foyer ;

Et les ombres, les vents, et les flots de l'abîme,

Vers cette arche de feu tout paraissait courir,

Comme si la nature et tout ce qui l'anime

En perdant la lumière avait craint de mourir !

La poussière du soir y volait de la terre.

L'écume à blancs flocons sur la vague y flottait ;

Et mon regard long, triste, errant, involontaire,

Les suivait, et de pleurs sans chagrin s'humectait.

Et tout disparaissait ; et mon âme oppressée

Restait vide et pareille à l'horizon couvert ;

Et puis il s'élevait une seule pensée,

Comme une pyramide au milieu du désert.

0 lumière ! où vas-tu ? Globe épuisé de flamme,

Nuages, aquilons, vagues, où courez-vous ?

Poussière, écume, nuit ; vous, mes yeux; toi, mon âme,

Dites, si vous savez, où donc allons-nous tous ?

A toi, grand Tout, dont l'astre est la pâle étincelle ,

En qui la nuit, le jour, l'esprit vont aboutir !

Flux et reflux divin de vie universelle,

Vaste océan de l'Être où tout va s'engloutir !

S a tenger csillapult, mint egy fazék, ha elforr

habja, amint fakul a láng a tűzhelyen -

még tajtékzó vize elhúzódva a partról,

mint ki szunnyadni tér, nagy ágyába pihen.

És felhőről ahogy csillag felhőre szállt át,

s véres korongja a vizen sugártalan

függött, félig belémerítve képe mását,

a szemhatárra mint kigyúlt hajó zuhan.

Fél ég sápadt el így, és kókadt a vitorla,

ahogy a szél elült, hangtalan, csüggeteg,

árnyak rohantak, és a szürkeség bevonta

egyszerre az egész vizet és az eget.

És az én lelkem is úgy sápadt bele éppen,

ahogy esteledett, s csitultak a zajok,

s valami bennem is, mint szerte a vidéken,

könyörgött, szenvedett, sírt s rám áldást adott.

S egy tündöklő kapu a nyugati határról

fényt engedett be és arany hullámokat,

s egy felhő bíbora, mikéntha volna sátor,

nem oltotta a bő máglyát, takarta csak.

S az örvénylő habok, a szelek meg az árnyak

szinte rohantak e tüzes ívbolt felé,

a természetet és mind, mi éltetni árad,

hamvadóban halálfélelem töltené.

Az alkonyati por a földről fölkerengett,

fehér tajtékcsomók lebegtek a vizen,

s akaratlan soká rajta kószált, merengett

bánattalanul is könnyes tekintetem.

És minden tovatűnt, és elcsigázva lelkem

oly üressé fakult, mint ég alján a fény,

s hirtelen alakot öltött egy eszme bennem,

miként egy piramis sivatag közepén.

Fényesség, merre tartsz, s kihunyó föld? S ti merre

száguldotok tova, felhők, szelek, habok?

Tajték, por, éjszaka - lelkem s tekintetem te,

hová megyünk mi mind: beszéld el, ha tudod!

Ahol szellem, nap, éj, úticélját találja,

mindenség, csillagod szikra csak, halovány!

Az élet isteni, végtelen árapálya,

te mindent elnyelő, roppant Létóceán!