Lasnier, Rina: A hó terhe (Poids de la neige Magyar nyelven)

Léger, très léger le labyrinthe de la lumière
par le duvet nomade de la neige myriadaire,
cette dernière venue jouant à feu-luminaire
sans passer au droit souverain de l’hiver.
 
Mais la neige sédentaire et d’un seul tenant,
le vent la râcle et relève ses révoltes nuageuses
pour les dénouer plus loin, privées de centre;
le poids appuyé de cette neige plombée de persistance,
est-ce le bris des mers intérieures de la lumière
ou celui de la création orbitant à nouveau l’Esprit,
ou bien toute peine longue laissée sans relève de chant,
et le vent fourbu ne déportera point cette morte-mer?
 
Quand la neige prendra d’elle même le goût tactile de la rose,
quand elle changera de race et de soif moins blanches
pour perdre mémoire de mue et de rade visionnaire,
la terre aura ses sources sombres et nourricières,
et les yeux dessillés de la neige fusible verront
la ronce portant sa rose aux pommiers nantis.

Könnyű, nagyon könnyű a fények útvesztője
hópihék miriádnyi vándor pelyhébe nőve,
hó jött még utoljára játszi tűzfénybe szőve
a tél felségjogát sem csorbítja előre.
 
Megülepszik s letöpped a hó magas kupacban,
szél gereblyézi s nőtteti felhőző lázongásait,
hogy távolibbra bontsa ki, megfossza centrumától;
e konokságba ólmozott hónak a lomha terhe
hajóroncs-e vajon a fény-beltengeren,
vagy benne újra kél a teremtés Szelleme,
vagy tartós bú, amelyet nem válthat fel a dallam,
s e holt tengert a rokkant szél el nem söpri már sosem?
 
Ha magától s tapinthatón lesz a hó rózsaszínű,
ha kevésbé fehérlik faja és szomjúsága,
s vedlésre nem emlékszik, sem látomásos révre,
a föld sötét forrásai táplálón fölfakadnak,
s az olvadó hó nyíló, kitágult szeme látja:
szeder rózsaindái kúsznak az almafákra.