Mallarmé, Stéphane: Kikelet (Renouveau Magyar nyelven)

Le printemps maladif a chassé tristement

L’hiver, saison de l’art serein, l’hiver lucide,

Et, dans mon être à qui le sang morne préside

L’impuissance s’étire en un long bâillement.

Des crépuscules blancs tiédissent sous mon crâne

Qu’un cercle de fer serre ainsi qu’un vieux tombeau

Et triste, j’erre après un rêve vague et beau,

Par les champs où la sève immense se pavane

Puis je tombe énervé de parfums d’arbres, las,

Et creusant de ma face une fosse à mon rêve,

Mordant la terre chaude où poussent les lilas,

J’attends, en m’abîmant que mon ennui s’élève…

- Cependant l’Azur rit sur la haie et l’éveil

De tant d’oiseaux en fleur gazouillant au soleil.

A beteges tavasz búsongva űzte szét

a telet, a derűs munka korát, az éber

telet, s bennem, kit az örvénylő vér vezérel,

hosszú ásításba rándul a renyheség.

Fehér alkonyatok lobbannak fel agyamból,

mit vas-abroncs szorít, mint ó sírkerteket,

s búsan egy messzi-szép ábrándot kergetek

a földeken, hol a roppant nedv árja tombol.

s aztán ledőlök, illattól verten itt,

arcommal ásva, hogy álmomnak lenne verme,

a forr földet, hol már új orgona nyit,

vezeklőn várva, hogy tán búmnak szárnya kelne...

Míg nevetve az ég a sövényt és a rajt

csivogva ébredő, színes madári rajt.