Masson, Loys: A des poètes insurgés

Je ne sais qui pendant la nuit a fait descendre la rosée
blanche et l'a mise en cassant diadème autour du front de ma femme
et de mon enfant. Mais je sais qui tient la lumière embrassée,
Qui fait sourdre sur l'eau des pleurs ce lointain murmure de rames,
A qui ces deux ailes soudain volant fortes sur l'échafaud,
Qui fait du silence une fleur croulant aux mains de l'exilé,
Qui ne meurt point, qui ne renie point, qui ne loue pas ses travaux,
Quelle est cette poterne en moi ouverte à tous les enchaînés,
Et ce long vent qui vient, qui va, et ce bruit de source portée
Pour qui le sang, le poème, l'ombre poignardée de l'oiseau
à midi, passés les faubourgs d'ivoire de la matinée.
Et je vous la dédie.
 
 
10 décembre 1956.

Nem tudom ki csorgatta le éjjel a ragyogó harmatot
s tette törékeny gyémántként feleségem
s gyermekem homlokára. De tudom ki tartja átölelve a fényt,
Ki tompítja el sírások vizén az evezők távoli mormolását,
Kié e két erős szárny gyors repüléssel a vérpad fölött,
Ki teremt a csendből a száműzött kezébe fonnyadó virágot,
Ki nem hal meg, ki nem tagad meg, ki nem dicsérgeti munkáit,
Mi ez a titkos ajtó bennem mely minden rabnak szélesre tárul,
És ez a hosszú szél, a jövő-menő szél, s ez a titkos forrású zaj,
Kiért a vér, a vers, a madár leszúrt árnyéka délben
átsuhanva a hajnal elefántcsont külvárosain.
És én ezt nektek ajánlom.
 
 
1956 december 10.