Mathieu, Nicolas: Leurs enfants après eux

I.

1992

Smells Like Teen Spirit

1.

Debout sur la berge, Anthony regardait droit devant lui.

À l’aplomb du soleil, les eaux du lac avaient des lourdeurs de pétrole. Par instants, ce velours se froissait au passage d’une carpe ou d’un brochet. Le garçon renifla. L’air était chargé de cette même odeur de vase, de terre plombée de chaleur. Dans son dos déjà large, juillet avait semé des taches de rousseur. Il ne portait rien à part un vieux short de foot et une paire de fausses Ray-Ban. Il faisait une chaleur à crever, mais ça n’expliquait pas tout.

Anthony venait d’avoir quatorze ans. Au goûter, il s’enfilait toute une baguette avec des Vache qui Rit. La nuit, il lui arrivait parfois d’écrire des chansons, ses écouteurs sur les oreilles. Ses parents étaient des cons. À la rentrée, ce serait la troisième. Le cousin, lui, ne s’en faisait pas. Étendu sur sa serviette, la belle achetée au marché de Calvi, l’année où ils étaient partis en colo, il somnolait à demi. Même allongé, il faisait grand. Tout le monde lui donnait facile vingt-deux ou vingt-trois ans. Le cousin jouait d’ailleurs de cette présomption pour aller dans des endroits où il n’aurait pas dû se trouver. Des bars, des boîtes, des filles.

Anthony tira une clope du paquet glissé dans son short et demanda son avis au cousin, si des fois lui aussi ne trouvait pas qu’on s’emmerdait comme pas permis.

Le cousin ne broncha pas. Sous sa peau, on pouvait suivre le dessin précis des muscles. Par instants, une mouche venait se poser au pli que faisait son aisselle. Sa peau frémissait alors comme celle d’un cheval incommodé par un taon. Anthony aurait bien voulu être comme ça, fin, le buste compartimenté. Chaque soir, il faisait des pompes et des abdos dans sa piaule. Mais ce n’était pas son genre. Il demeurait carré, massif, un steak. Une fois, au bahut, un pion l’avait emmerdé pour une histoire de ballon de foot crevé. Anthony lui avait donné rendez-vous à la sortie. Le pion n’était jamais venu. En plus, les Ray-Ban du cousin étaient des vraies.

Anthony alluma sa clope et soupira. Le cousin savait bien ce qu’il voulait. Anthony le tannait depuis des jours pour aller faire un tour du côté de la plage des culs-nus, qu’on avait d’ailleurs baptisée ainsi par excès d’optimisme, parce qu’on n’y voyait guère que des filles topless, et encore. Quoi qu’il en soit, Anthony était complètement obnubilé.

• Allez, on y va.

• Non, grogna le cousin.

• Allez. S’te plaît.

• Pas maintenant. T’as qu’à te baigner.

• T’as raison…

Anthony se mit à fixer la flotte de son drôle de regard penché. Une sorte de paresse tenait sa paupière droite mi-close, faussant son visage, lui donnant un air continuellement maussade. Un de ces trucs qui n’allaient pas. Comme cette chaleur où il se trouvait pris, et ce corps étriqué, mal fichu, cette pointure 43 et tous ces boutons qui lui poussaient sur la figure. Se baigner… Il en avait de bonnes, le cousin. Anthony cracha entre ses dents.

Un an plus tôt, le fils Colin s’était noyé. Un 14 juillet, c’était facile de se rappeler. Cette nuit-là, les gens du coin étaient venus en nombre sur les bords du lac et dans les bois pour assister au feu d’artifice. On avait fait des feux de camp, des barbecues. Comme toujours, une bagarre avait éclaté un peu après minuit. Les permissionnaires de la caserne s’en étaient pris aux Arabes de la ZUP, et puis les grosses têtes de Hennicourt s’en étaient mêlées. Finalement, des habitués du camping, plutôt des jeunes, mais aussi quelques pères de famille, des Belges avec une panse et des coups de soleil, s’y étaient mis à leur tour. Le lendemain, on avait retrouvé des papiers gras, du sang sur des bouts de bois, des bouteilles cassées et même un Optimist du club nautique coincé dans un arbre ; c’était pas banal. En revanche, on n’avait pas retrouvé le fils Colin.

Pourtant, ce dernier avait bien passé la soirée au bord du lac. On en était sûr parce qu’il était venu avec ses potes, qui avaient tous témoigné par la suite. Des mômes sans rien de particulier, qui s’appelaient Arnaud, Alexandre ou Sébastien, tout juste bacheliers et même pas le permis. Ils étaient venus là pour assister à la baston traditionnelle, sans intention d’en découdre personnellement. Sauf qu’à un moment, ils avaient été pris dans la mêlée. La suite baignait dans le flou. Plusieurs témoins avaient bien aperçu un garçon qui semblait blessé. On parlait d’un t-shirt plein de sang, et aussi d’une plaie à la gorge, comme une bouche ouverte sur des profondeurs liquides et noires. Dans la confusion, personne n’avait pris sur soi de lui porter secours. Au matin, le lit du fils Colin était vide.

Les jours suivants, le préfet avait organisé une battue dans les bois environnants, tandis que des plongeurs draguaient le lac. Pendant des heures, les badauds avaient observé les allées et venues du Zodiac orange. Les plongeurs basculaient en arrière dans un plouf lointain et puis il fallait attendre, dans un silence de mort.

On disait que la mère Colin était à l’hôpital, sous tranquillisants. On disait aussi qu’elle s’était pendue. Ou qu’on l’avait vue errer dans la rue en chemise de nuit. Le père Colin travaillait à la police municipale. Comme il était chasseur et que tout le monde pensait naturellement que les Arabes avaient fait le coup, on espérait plus ou moins un règlement de comptes. Le père, c’était ce type trapu qui restait dans le bateau des pompiers, son crâne dégarni sous un soleil de plomb. Depuis la rive, les gens l’observaient, son immobilité, ce calme insupportable et son crâne qui mûrissait lentement. Pour tout le monde, cette patience avait quelque chose de révoltant. On aurait voulu qu’il fasse quelque chose, qu’il bouge au moins, mette une casquette. Ce qui avait beaucoup perturbé la population par la suite, ç’avait été ce portrait publié dans le journal. Sur la photo, le fils Colin avait une bonne tête sans grâce, pâle, qui allait bien à une victime, pour tout dire. Ses cheveux frisaient sur les côtés, les yeux étaient marron et il portait un t-shirt rouge.

I.

1992

Smells Like Teen Spirit

1

A tóparton álló Anthony maga elé bámult.

A tűző napsütésben a tó vize súlyosnak tűnt, mint az olaj. A bársonyos felszín meg-megborzongott, amint egy ponty vagy csuka tovasiklott alatta. A fiú a levegőbe szimatolt. A levegőből ugyanúgy iszap és forróságtól ólomszürke föld szaga áradt. A fiú immár széles hátát szeplőpöttyökkel hintette tele a július. Csak egy ócska focisortot meg egy hamis Ray-Ban napszemüveget viselt. Tikkasztó volt a forróság, de nem lehetett mindent erre fogni.

Anthony nemrégiben töltötte be a tizennegyedik évét. Uzsonnára beburkolt egy egész bagettet ömlesztett sajttal. Éjszakánként néha előfordult, hogy dalokat szerzett fülhallgatóval a fején.

A szülei seggfejek voltak. A következő tanévben kilencedikbe megy. Ami a kuzint illeti, ő magasról tett az egészre. Elnyúlt a szuper fürdőlepedőjén, amit a piacon vett Calviban, Korzikán abban az évben, amikor ott voltak nyári táborban, félig-meddig elbóbiskolt. Még így heverészve is magasnak látszott. Akárki könnyen huszonkét-huszonhárom évesnek nézhette. A kuzin egyébként rá is játszott erre, hogy bejusson olyan helyekre, ahol nem volt semmi keresnivalója. Kocsmákba, éjszakai bárokba, csajokhoz.

Anthony előkotort egy spanglit a sortjába gyömöszölt cigisdobozból, és megkérdezte a kuzint, mi a véleménye, nem érzi-e néha ő is, hogy minden halál unalmas.

A kuzin nem moccant. A bőre alatt élesen kirajzolódtak az izmai. Időnként egy légy ereszkedett a hóna alatti redőre. Olyankor meg-megborzongott a bőre, mint egy lóé, ha bögöly bosszantja. Anthony nagyon szerette volna, ha ő is ilyen, vékony, izmos felsőtestű. Minden este fekvőtámaszokkal és hasizomgyakorlatokkal gyötörte magát a kuckójában. De ez nem az ő műfaja. Maradt ugyanolyan szögletes, vaskos, mint egy darab marhahús. Egyszer előfordult a suliban, hogy egy felügyelő rászállt valami gajra ment focilabda ügyében. Anthony mondta neki, hogy rendezzék le odakint. De annak esze ágában se volt kimenni. Ráadásul a kuzin Ray-Banje igazi volt.

Anthony meggyújtotta a cigijét, és sóhajtott. A kuzin tudta jól, mit akar. Anthony napok óta nyúzta, hogy húzzanak már el körülnézni a környékbeli pucérsegg-strandra, amelyet egyébként túlzott optimizmussal ők maguk neveztek el így, noha szinte csak topless csajokat lehetett ott látni, azokat is alig. Akárhogyan is, Anthony valósággal megveszett érte.

• Na, akkor menjünk.

• Nem – mordult a kuzin.

• Na! Kéérlek.

• Most nem. Inkább menj fürödni.

• Hát jó…

Anthony rámeredt a vízben tükröződő fura, ferde tekintetére. Jobb szemhéja mintha mintha mindig lustán, félig lecsukódna, eltorzítja az arcát, folyton mogorva arckifejezést kölcsönöz neki. Ez is a ciki dolgok közé tartozik. Mint ez a forróság, amely fogva tartja, ez a szűk, formátlan test, ez a 43-as lábméret és az összes pattanás, amely az arcán virít. Fürödni… Vannak ötletei a kuzinnak. Anthony kiköpött a foga közül.

Egy évvel korábban megfulladt a Colin fiú. Július 14-e volt, könnyű megjegyezni. Azon az estén a környékbeliek tömegesen lepték el a tópartot és a ligetet, hogy le ne maradjanak a tűzijátékról. Tábortüzeket gyújtottak, grilleztek. Mint mindig, most is kitört a balhé nem sokkal éjfél után. A kimenős katonák belekötöttek a ZUP-os1 arabokba, majd a hennincourt-i tahók is belekeveredtek a csetepatéba. Végül beszálltak a kemping törzsvendégei, többnyire fiatalok, de akadt néhány családapa is, pocakos, vörösre égett belgák. Másnap rengeteg zsíros papírt találtak, vért az ágak hegyén, törött palackokat, sőt még egy Optimist dingit is a hajósklubból, fennakadva egy fán; az nem semmi volt. Viszont a Colin fiút nem találták meg.

Pedig ez utóbbi tényleg a tóparton töltötte az estét. Biztosan lehetett tudni, mert a cimboráival érkezett, akik később valamennyien tanúsították. Teljesen átlagos kölykök, akiket Arnaud-nak, Alexandre-nak vagy Sébastiennnek hívtak, frissen érettségiztek, még jogsijuk se volt. Azért jöttek, hogy lássák a hagyományos bunyót, eszük ágában sem volt, hogy maguk is beszálljanak. Csakhogy egyszer csak belekeveredtek a sűrűjébe. A folytatás homályba veszett. Több tanú valóban látott egy fiút, aki sebesültnek tűnt. Csuromvéres pólóról beszéltek, meg egy toroksebről is, olyan volt, mint egy lucskos, sötét mélységekre táruló, nyitott száj. A kavarodásban senki sem vállalta magára, hogy segítséget nyújtson neki. Reggel a Colin fiú ágya üres volt.

A rá következő napokban a rendőrfőnök csatárlánccal vizslatta át a környező ligetet, miközben búvárok húzóhálóval kutatták a tó fenekét. A bámészkodók órák hosszat figyelhették, amint a narancssárga Zodiac gumicsónakok fel-le hajóznak. A búvárok hátrabuktak a vízbe egy távoli csobbanással, azután várni kellett halálos csöndben.

Beszélték, hogy Colin anyja kórházban fekszik, nyugtatókkal teletömve. Beszélték azt is, hogy felkötötte magát. Vagy hogy látták hálóingben mászkálni az utcán. Colin papa a helyi rendőrségen dolgozott. Mivel vadász volt, és természetesen mindenki úgy hitte, hogy az arabok keze van a dologban, többé-kevésbé arra számítottak, hogy megtorlás következik. Az apa volt az a zömök fickó, aki ott állt tar koponyájával a perzselő nap alatt, a tűzoltóhajóban. A partról az emberek figyelték, mennyire mozdulatlan, a kibírhatatlan nyugalmat, meg a koponyáját, amely lassacskán vörösre égett. Mindenki úgy érezte, hogy ez a türelem vérlázító. Azt akarták, hogy csináljon már valamit, legalább megmozdulna, feltenne egy sisakot.Ami később nagyon felkavarta a lakosságot, az az a fénykép volt, amely az újságban jelent meg. A fényképen a Colin fiúnak jókora feje volt, meglehetősen rút és sápadt, ami egy szó, mint száz, illett egy áldozathoz. A haja oldalt begöndörödött, a szeme gesztenyebarna, és piros póló volt rajta.