Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Maulpoix, Jean-Michel: Le bleu ne fait pas de bruit.

Maulpoix, Jean-Michel portréja

Le bleu ne fait pas de bruit. (Francia)

C’est une couleur timide, sans arrière-pensée, présage ni projet, qui ne se jette pas brusquement sur le regard comme le jaune ou le rouge, mais qui l’attire à soi, l’apprivoise peu à peu, le laisse venir sans le presser, de sorte qu’en elle il s’enfonce et se noie sans se rendre compte de rien.

Le bleu est une couleur propice à la disparition.

Une couleur où mourir, une couleur qui délivre, la couleur même de l’âme après qu’elle s’est déshabillée du corps, après qu’a giclé tout le sang et que se sont vidés les viscères, les poches de toutes sortes, déménageant une fois pour toutes le mobilier de nos pensées.

Indéfiniment, le bleu s’évade.

Ce n’est pas, à vrai dire, une couleur. Plutôt une tonalité, un climat, une résonance spéciale de l’air. Un empilement de clarté, une teinte qui naît du vide ajouté au vide, aussi changeante et transparente dans la tête de l’homme que dans les cieux.

L’air que nous respirons, l’apparence de vide sur laquelle remuent nos figures, l’espace que nous traversons n’est rien d’autre que ce bleu terrestre, invisible tant il est proche et fait corps avec nous, habillant nos gestes et nos voix. Présent jusque dans la chambre, tous volets tirés et toutes lampes éteintes, insensible vêtement de notre vie.

 

Une histoire de bleu (extrait)



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://poezibao.typepad.com

A kék nem csap zajt. (Magyar)

Félénk szín, nincsenek hátsó gondolatai, szándékai, tervei; nem villan úgy a szemünkbe, mint a sárga vagy a vörös, hanem magára vonja, apránként szelídíti meg a tekintetet; nem sürgeti, épp csak hagyja, hogy rátévedjen, megmerítkezzen és gyanútlanul elmerüljön benne.

A kék kedvez az elmúlásnak.

Olyan szín, amelybe bele lehet halni, amely megszabadít, a lélek színe ez, miután levetkőzte testét, miután kiontotta minden csepp vérét, miután kiürültek zsigerei és mindenféle mirigye, miután egyszer s mindenkorra kiköltöztette gondolatainak bútorzatát.

A kék örökké szökésben van.

Tulajdonképpen nem is szín. Inkább hangnem, hangulat, a levegő sajátos rezgése. Fölhalmozódott világosság, hiányok vegyítéséből született árnyalat, éppúgy változik és válik áttetszővé az ember fejében, mint a mennyekben.

A belélegzett levegő; az üresség látszata, melyen alakjaink kavarognak; a tér, melyet átszelünk — nem más, mint ez a földi kék, a maga láthatatlan  közelségében velünk együtt válik testté, beburkolva mozdulatainkat és hangunkat. Még a szobánkban is ott van velünk, mikor a redőny már lehúzva, a lámpa leoltva — életünk észrevehetetlen öltözéke.

 

Kékversek (részlet)



FeltöltőP. T.
KiadóTypotex
Az idézet forrásaKékversek
Megjelenés ideje

minimap