Péret, Benjamin: Mexikói dallam (részlet) (Air Mexicain (détail) Magyar nyelven)

Le feu vêtu de deuil jaillit par tous ses pores
La poussière de sperme et de sang voile sa face tatouée de lave
Son cri retentit dans la nuit comme l’annonce de la fin des temps
Le frisson qui se hâte sur sa peau d’épines court depuis que le maïs se lisse dans le vent
Son geste de cœur brandi à bout de bras s’achève en cinquante-deux ans dans un brasier d’allégresse
Lorsqu’il parle la pluie d’orage excite les réflexes des lueurs enfouies sous la cendre des anciens rugissements que les lions de feu lancent en s’ébrouant
Il écoute et n’entend couler que le torrent de sa sueur d’or avalée par le Nord noir
Il chante comme une forêt pétrifiée avec ses oiseaux sacrifiés en plein vol dont l’écho épuisé traîne le ramage qui va mourir
Il respire et dort comme une mine cachant sous des douleurs inouïes ses joyaux de catastrophe

Quand l’aile chatoyante de l’aube se perdait dans les gouffres du crépuscule habité de gestes mous
quand les larmes du sol éclataient en gerbes infernales d’années sans nuits
les cierges s’allumaient de toutes leurs griffes à futur sang fidèle
pour que plonge dans un sommeil vidé de rêves d’ancêtres exigeants
le maître de la vie qui jette des injures aux gueules bavant la flamme qui l’anime
pour que l’homme trouve là-haut la route des grands miroirs d’eau bruissants de lances de lune
et là-bas des ciels de lit qui chantent un air de jeune fille revenant de la fontaine mouchetée de vols paresseux et flasques où deux yeux luisent comme la paroi suintante d’une caverne qui attend la vie
Nul n’aurait pu dire où commençait la mer puisque les fleuves rentraient dans l’œuf que Tlaloc rosée qui ne s’était pas fait reconnaître ne cachait pas encore dans sa gueule de tigre
Cependant dans la nuit vagissante le regard du nouvel an vient de s’allumer à celui de l’aigle qui pique vers le sol
Nouvel an à facettes de cristal où le profane ne découvre qu’une trombe de poussière aspirant des échos calcinés par un dieu toujours vainqueur
et des paroles noyées dont le corps momifié flotte flotte et s’envole d’un coup d’aile dans un rai de lumière qui s’éteignant les rejettera sur la terre pour qu’elles donnent des fruits d’obsidienne
Les hommes jaillissaient de l’ombre comprimée à l’ouest du rayon vert une graine à la main comme un fantôme aux yeux
Il est temps disaient-ils que la terre secoue sa chevelure vivante selon le rythme des airs du jour en pyjama
que nous descendions cajoler la grenouille retrouvée après tant de soleils d’oubli châtiés par les quatre éléments
que l’or et l’argent du ciel la parent d’un collier de plumes à étancher les soifs rebelles comme les paupières entr’ouvertes d’un ruisseau racontant les rêves de sa source
que de la chrysalide du limon s’échappe le papillon qui contient et emporte notre cri automnal à reflets de lendemains déguisés en monstres
que la poussière de la voie lactée n’ait plus à tomber d’aussi haut puisque les mille doigts de notre mère la recueillent au passage
que la griffe de mortification répande son lait aigre de bête dissimulée sous des pierres d’avalanche dont sa vie de fantôme exalté fécondera la nôtre quatre à quatre
que la montagne à chevelure d’astre vengeur reconnaisse l’enfant que nous édifierons au bord du lac où nous a chassé la grande marée de son ennemi tantôt vainqueur tantôt vaincu
que le jour soit comme le visage du voisin et réponde à l’appel de son nom découvert par les savants de la gomme
que la pierre brille d’un éclat d’eau dont les lourdes paupières se ferment à cause du regard insoutenable d’un ciel que n’ose violer aucun oiseau
qu’elle fredonne l’air miraculeux des quatre points cardinaux qui nous protégeront contre l’égarement du chien poursuivant éternellement sa queue
qu’elle supplie les géants tapis sous la terre les eaux le feu et nos gestes qui les créent comme un plat succulent
qu’elle menace en leur nom les fourbes tyrans des déserts et de l’ombre qui étrangle avec le délire de ses vols noirs

Gyászba öltözött tűz csap ki minden pórusából
Permetező sperma és vér takarja el lávától tetovált arcát
Mint a végítélet szava kiáltása úgy visszhangzik az éjszakában
Tüskés bőrén borzongás futkározik amióta szél simogatja a kukoricát
Lendületes bátor mozdulata örömtűzbe torkollik ötvenkét év múlva
Szavára a záporeső morgó tűzoroszlánok hajdani bősz üvöltésének hamuja alól ébreszt föl visszfényeket
Hallgatózik és csak azt hallja hogyan zuhog a fekete Észak elnyelte aranyverejtékének zuhataga
Énekel mint a kővédermedt erdő röptükben föláldozott madarai a fáradt visszhang elhaló madárcsicsergést sodor
Lélegzik és alszik mint a katasztrófa kincseit roppant fájdalmak alá rejtő bánya

Amikor a hajnal selymesfényű szárnya beleveszett a bágyadt mozdulatok lakta alkonyat szakadékaiba
amikor a föld könnyei éjszakák nélküli évek pokoli sugárkévéivé robbantak szét
kigyulladtak az oszlopkaktuszok minden hű vérre szánt tüskéjükkel
hogy a mohó ősökről szóló álmoktól mentes mély álomba merüljön
az élet felbőszült ura ki sértések özönét zúdítja a lángot okádó pofákra
hogy az ember találja meg odafönt útját a holdsugaraktól morajló nagy víztükröknek
és találja meg idelent az ágymennyezeteket melyek a bágyadt és lomha röpülés pettyezte forrásról megtérő lányka dalát éneklik vizében szempár ragyog ahogy az életre váró barlang nyirkos fala ragyog
Ki tudta volna megmondani hol kezdődött a tenger hiszen a folyók visszahúzódtak a tojásba melyet rangjarejtő rózsás Tlaloc még nem nyelt el tigrispofájában
Mégis a nyögő éjszakában kigyulladt az új év tekintete a föld felé zuhanó sas tekintetére
Kristálylapocskájú új év hol az avatatlan nem vesz észre mást csak egy mindig győztes isten által szénné égetett visszhangokat beszívó porforgatagot
és vízbefúlt üres szavakat bebalzsamozott testük úszik úszik egyetlen szárnycsapással elrepül egy fénysugárban mely kihunyva visszalöki a földre hogy vulkáni üveggyümölcsöket teremjen
A tömött árnyékból a zöld sugártól nyugatra kiugrottak kezükben vetőmaggal az emberek mint egy kísértet szemünk előtt
Itt az ideje mondták hogy a föld megrázza eleven hajzatát a fesztelen mai dallamok ritmusára
hogy leszálljunk megsimogatni a kecskebékát akit a négy elem büntette annyi feledés nap után újra megtaláltunk
hogy az ég aranya és ezüstje tollnyakékkel fölékesítse őt a makacs szomjúságot oltani ahogy a patak félig hunyt pillái elmesélik a forrás álmait
hogy a savanyú citrom bábból kiszökjék a lepke aki magába zárja és messzire hordja a szörnyekké álcázott holnapok visszfényű őszi kiáltásunk
hogy a Tejút porának ne kelljen oly magasról lehullnia hiszen anyánk ezer ujja menet közben azt összegyűjtögeti
hogy a sanyargatás karma árassza savanyú lavinakövek alá rejtett állat tejét melyből lázas árnyékélete megtermékenyíti majd a miénket rohanvást
hogy a bosszúálló csillag hajzatú hegység ismerje el a gyermeket akit a tó partján tájékoztatunk majd ahová a hol győztes hol vesztes ellenfele szökőárja űzött minket
hogy a nappal olyan legyen mint a felebarát arca és válaszoljon a gumi tudósai által fölfedett neve hívására
hogy a kő csillogjon mint a víz melynek pillái lecsukódnak egy olyan égbolt tűrhetetlen tekintete miatt melyet egyetlen madár sem mer átrepülni
hogy a négy égtáj csodálatos dalát dúdolja melyek megvédenek minket a farkát szakadatlanul üldöző kutya eltévelyedésétől
hogy az óriásokhoz könyörögjön akik a föld a tűz a vizek alatt meglapulnak és mozdulataink alatt melyek megalkotják őket mint egy zamatos ételt
hogy fenyegesse meg nevükben csalárd zsarnokait a sivatagoknak és a homálynak mely aljas rablásainak féktelen tébolyával fojtogat