Ne keress emléket és ne keress teret
a százados porban, hol házak alszanak.
Ne várd, hogy az idő és az emlékezet
felriadjon lomok közt, csorbult tetők alatt.
Én nem keresnék bort, sem illanó gyönyört
a megvakult ablak indigó üregében -
nem él a pillanat, sem a történelem
az utcákban, miket falak nyomnak hülyére.
Új tervrajzok nyomán megszületik a térkép,
ha levéltárak az időrendet kimérték.
Száraz résekbe bújt az egyszerű halál,
homokkal önti el viruló kertjeinket.
Iskolám puszta rom, alján: gyerekkorom,
szabók csontvázai és fűszereseké
s öreg könyvárusnő szétporladt teteme.
Minden falat megöltek és megölték a fényt
s már dögrováson vannak az emlékek is -
minden falat megöltek mint a barmokat.
Minden lakónegyeddel meghalok, s a város
porszemekké bomlik a friss reggeli fényben,
egyik porszem: szivem, másik meg a kezem
és fejem, lábam és elnyűtt füzeteim
s a szorongás, a kín, a játékok s az éj...
Seprőt, seprőt, mely elsöpörje ezt a port!
Halott vagyok: nevetek, s szemem könnybe lábad,
s a tenger kilúgozza sóvár csontjainkat.