Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Ramuz, Charles Ferdinand: Bakahistória, avagy A katona története (L'Histoire du soldat Magyar nyelven)

Ramuz, Charles Ferdinand portréja

L'Histoire du soldat (Francia)


1. Marche du soldat

Entre Denges et Denezy,
un soldat rentre chez lui.
Quinze jours de congé qu’il a,
marche depuis longtemps déjà.
A marché, a beaucoup marché.
S’impatiente d’arriver
parce qu’il a beaucoup marché.


2. Le soldat s’arrête au bord d’un ruisseau

Il n’y a pas, c’est un joli endroit !
Mais le fichu métier qu’on a,
toujours en route, jamais le sou.

Le soldat s’est assis. Il ouvre son sac

C’est ça, mes affaires sens dessus-dessous, ma médaille de Saint Joseph qui est perdue… non, la voilà, tant mieux !

Va toujours fouillant, sort des papiers avec des choses dedans, sort des cartouches, sort un miroir, tout juste si on peut s’y voir.

Et le portrait, où est-ce qu’il est ?

Un portrait de sa bonne amie. Ah, il l’a retrouvé ! Il va plus profond et sort de son sac un petit violon. On voit que c’est du bon marché : il faut tout le temps l’accorder. Et bientôt Joseph le soldat se met à jouer.


Petits airs au bord du ruisseau


Mais voilà qu’arrive un petit vieux, un drôle de personnage, celui-là, avec son filet à papillons. Sans se montrer, il s’approche du soldat par derrière et lui pose brusquement la main sur l’épaule.

– Donnez-moi votre violon !
– Non !
– Vendez-le moi !
– Non !
– Changez-le moi contre ce livre !
– Je sais pas lire.
– Pas besoin de savoir lire, c’est un livre, je vais vous dire, c’est un livre, un coffre-fort. On n’a qu’à l’ouvrir, on tire dehors des titres, des billets, de l’or.
– Faudrait me le montrer d’abord !
– Je suis parfaitement d’accord !, dit le vieux en tendant le livre. Le soldat ouvre le livre.

– A terme, à vue, cours des changes, pas moyen d’y rien comprendre. Je lis, c’est vrai, mais je ne comprends pas.
– Allez-y toujours, ça viendra.
– Et puis aussi, monsieur, si ce livre vaut tant d’argent, mon violon, à moi, il m’a coûté dix francs.
– Raison de plus.
– Et bien alors, c’est entendu.


3. Et le soldat a donné son violon

Et le soldat a donné son violon au vieux et s’est remis à lire. « A terme, à vue, cours des changes, bourse du samedi 31. Quel jour est-ce qu’on est ? On est un mercredi, le mercredi 28. Tiens, c’est un livre qui est en avance. » Joseph est très étonné. « C’est un livre qui dit des choses avant le temps. Drôle, ça. » Pendant ce temps, l’autre essaie de jouer, mais n’arrive pas à tirer un son de l’instrument.

– Dis-donc, tu vas venir chez moi.
– Pour quoi faire ?
– Ça ne marche pas, il te faut venir me montrer.
– C’est que je n’ai que quinze jours de congé.
– Mais ce sera à peine un détour, et puis j’ai ma voiture, tu seras rendu plus vite qu’à pied.
– Et ma mère qui compte sur moi.
– Ce n’est pas la première fois.
– Et ma fiancée qui m’attend aussi.
– Tu lui revaudras ça dans quelques jours d’ici.
– Où est-ce que vous habitez ?

Mais au lieu de répondre, le vieux :

– Logé, soigné, nourri, blanchi, désaltéré, ma voiture pour te ramener, deux ou trois jours, un tout petit détour, après quoi, riche pour toujours.
– Qu’est-ce qu’on aura à manger ?
– De la viande, trois fois par jour.
– Et à boire ?
– Rien que du vin bouché.
– Et on aura de quoi fumer ?
– Des cigares de la Havane à pale en papier doré.
– Et bien, c’est comme vous voudrez, c’est comme vous voudrez, j’ vous dis.

Il a suivi le vieux chez lui qui se trouve avoir dit l’exacte vérité. C’est à dire que Joseph a eu à boire et à manger et a été soigné comme il ne l’avait jamais été et montra au vieux à jouer et le livre lui fut montré. Deux jours valant bien le détour. Puis vint ce matin du 3ème jour. Ce matin-là, le vieux entra.

– Es-tu prêt ? Mais d’abord, as-tu bien dormi ? (Et Joseph lui répond que oui.)
– Et est-ce qu’on a tenu ce qu’on t’avait promis ? (Et Joseph lui répond que oui.)
– Alors, tu es content ?
– Ah, oui !
– Et bien, allons-y !

Ils montent dans la voiture. La voiture partit. Seulement Joseph, tout à coup, s’est accroché des deux mains aux coussins. Il ne sait pas ce qui arrive.

– Tiens-toi, dit le vieux, tiens-toi bien.
Attention, c’est que mes chevaux vont bon train.

Joseph, qui voudrait se lever, qui voudrait sauter, pas moyen ! La voiture est montée en l’air, elle prend le ciel de travers.

– Es-tu content, es-tu toujours content ?

Elle glisse en l’air au-dessus des champs. Combien de temps ? Il n’y a plus de temps. Puis de nouveau, c’est comme avant.


4. Marche du soldat

Entre Denges et Denezy,
un soldat rentre chez lui.
Quinze jours de congé qu’il a,
marche depuis longtemps déjà.
A marché, a beaucoup marché.
S’impatiente d’arriver
car il a beaucoup marché.
Se réjouit d’être arrivé
parce qu’il a beaucoup marché.


5. Bravo ! Ça y est ! On est chez nous !

– Bravo ! Ça y est ! On est chez nous !
– Bonjour Madame Chapuis. – Elle est dans son plantage.
– Bonjour, comment ça va-t-y ? – Elle n’entend pas. Mais voilà Louis.
– Hé, Louis ! – Il passe dans son pré sur son char à échelle. C’est Louis, c’est un vieil ami.
– Eh quoi, qu’est-ce qu’il y a ? Lui non plus, il ne répond pas.
– Hé, Louis, tu ne me reconnais pas ou quoi ? Joseph, Joseph le soldat. Joseph, tu te rappelles bien !

Mais l’autre continue son chemin. Et voilà la maison d’école, avec sa cloche et les engins.

– Joseph, Joseph, vous vous rappelez bien !

Voilà le four, voilà l’auberge et partout des gens à présent, des hommes, des femmes, des enfants. Mais qu’est-ce qu’il y a ? Qu’est-ce qu’il y a ?..Est-ce qu’ils auraient peur de moi ?

– Vous vous rappelez bien pourtant ! Joseph Dupraz, Joseph !!!

Mais une première porte s’est fermée, une autre porte s’est fermée et une et une encore . Et elles crient, étant rouillées, toutes ces portes qu’on entend. Et lui alors, heureusement, c’est qu’il pense à sa mère. Elle l’a vu venir. Elle s’est sauvée en criant. Il se dit ensuite :

– C’est ma fiancée !

Mariée ! Deux enfants !


6.

– Ah ! Brigand ! Bougre de brigand ! – Joseph comprend enfin.
– Ah ! Brigand ! Bougre de brigand !
Je sais qui tu es à présent,
je comprends, j’ai mis du temps.
Ça n’est pas trois jours mais trois ans !
Ils m’ont pris pour un revenant,
je suis mort parmi les vivants.
Ah ! Brigand ! Bougre de brigand !
Je l’ai écouté bêtement
et c’est vrai que j’avais bien faim et j’étais bien fatigué,
ça n’explique pourtant pas pourquoi je l’ai écouté.
Est-ce qu’on fait attention à c’ que les gens qu’on n’ connaît pas vous disent ?
On leur répond, je ne vous connais pas, au lieu de quoi je l’ai écouté !
J’aurais dû me méfier de lui, au lieu de quoi je l’ai écouté, bêtement !
Je l’ai écouté et je lui ai donné …mon violon.
Ah, malheureux que je suis !
Et à présent, qu’est-ce que je vais faire ?
Et à présent, qu’est-ce que je vais faire ?
Et à présent, qu’est-ce que je vais faire ?


Pastorale


– Ah ! Brigand ! Bougre de brigand !

Joseph vient d’apercevoir celui qui l’a trompé, déguisé en marchand de bestiaux, mais il l’a reconnu cette fois. Et de se jeter sur le diable le sabre hors du fourreau. Le diable ne bouge pas d’un pas. Il demande :

– Qu’est-ce que tu vas faire à présent ?
– Ah ! Bougre ! Bougre de brigand !


7.

– Garde à vous !

Mais le diable :

– Tâche de parler poliment,
et puis tranquille. Bon ! Tu m’entends ?
Qu’est-ce que tu vas faire à présent?

Et Joseph qui recule. Il se tait, il baisse la tête. Alors, le diable :

– As-tu déjà tout oublié ?
Et ce livre bien relié ?
– Il est avec mes affaires.
– Alors, tu as plus que le nécessaire.
Et puis, tu es soldat ou quoi ?
Fais voir à ces messieurs et dames.
Garde à vous !
Bouge plus, c’est ça, cache-moi ce sabre !
Ote ton sac, pose-le là !
C’est ça, tu reprends la position.
Garde à vous ! A présent, attention.
Tu vas ôter ton bonnet de police.
Mets cette casquette, tiens !
Elle te va joliment bien !
Ote ta vareuse, on te trouvera un veston.
Tu reprends la position.
Garde à vous ! C’est pas fini.
Le livre, où est-ce que tu l’as mis ?
Va le chercher ! C’est ça.
A présent, tu reviens vers moi. – Joseph revient vers lui, le livre à la main.

– Mais ne le tiens pas comme ça,
tu pourrais le perdre. Mets-le sous ton bras.
Un livre qui vaut des millions, des millions !
Fais bien attention !

Le diable sort alors le violon de sa poche et dit :

– Ce que j’ai, ce que tu as,
chacun son bien, comme tu vois.

Et le diable s’éloigne, le soldat derrière lui.


8. « Il s’était mis à lire dans le livre… »

Il s’était mis à lire dans le livre
chaque jour un peu plus et le produit de la lecture
fut de l’argent, encore de l’argent, toujours de l’argent.
Il a lu dans le livre tant qu’il a pu,
alors il eut tout l’argent qu’il voulut
et avec cet argent tout ce qu’il voulait.

Marchand d’abord, marchand d’objets et puis il n’eut plus besoin d’objets parce qu’on est entré dans l’esprit et j’use des autres comme j’entends parce que je sais, moi, là où les autres croient seulement. C’est un livre, c’est un coffre-fort, on n’a qu’à l’ouvrir, on a tout ce qu’on veut, on n’a qu’à avoir une envie, on tire à soi toutes les choses de la vie, parce qu’on doit mourir un jour et vite, avant qu’on meure, tout ! Le diable n’a pas menti quand même, parce qu’il y a la mort au bout. Une chose, puis encore une, puis encore une, parce qu’on peut payer, alors on paie et elles viennent. Tout ! Il s’arrête. Tout ? Rien ! Tout et puis rien, comme il voit. Tant qu’on veut des choses, tout le temps et comme si elles n’étaient pas, parce qu’il n’y a rien dedans, des choses fausses, des choses mortes, des choses vides, rien qu’une écorce.


9. Pastorale « C’est un beau soir de mai »

Certains soirs, Joseph s’arrête. Ainsi ce soir. C’est un beau soir de mai, il fait beau, comme plus tard dans la saison. On voit le merle faire pencher la branche, puis la quittant, la branche reprend sa place d’avant. Les gens arrosent leur jardin, les amoureux sont assis dans l’herbe, les petites filles jouent à « capitaine russe, partez. » Joseph se dit :

– Ah, les bonnes vieilles choses alors, les choses vraies, à tout le monde.
Celles qu’on n’a plus, les seules qui comptent,
les choses du dedans, les seules qui fassent besoin.
Ils n’ont rien, ils ont tout !
Et moi qui ai tout, je n’ai rien, rien, rien.
Ça ne peut plus entrer…
Satan ! Satan ! Tu m’as volé.
Comment faire ? Est-ce que c’est dans le livre, ça ?»

Et il l’a ouvert encore une fois.

– Hé, le livre, tu vas m’expliquer, réponds !
Les autres sont heureux. Comment est-ce qu’ils font ?
Hé, le livre ! Parce que tu dois savoir !
Comment faire pour ne rien avoir ?
Comment faire ?
Comment faire pour être comme avant ?
On m’envie comme jamais homme n’a été envié !
On m’envie ! Je suis mort, je suis hors de la vie.
Je suis énormément riche, je suis riche énormément,
je suis mort parmi les vivants.

Joseph a jeté le livre par terre. Mais on frappe à la porte. C’est une vieille marchande.

– Monsieur, est-il permis d’entrer ?
– Que voulez-vous ?
– Je voudrais vous parler, mais, permettez…

Ramassant le livre qu'il tend au soldat.

– Quelque chose, monsieur, que vous avez laissé tomber.
– Est-ce tout ?
– Monsieur, on va vous expliquer...
J'ai mon carton sur le palier,
des raretés, monsieur, des curiosités...
– Non, merci.
– Oh ! mon bon monsieur, par pitié...

Le soldat sort sa bourse.–

Alors faisons vite; tenez...
– Monsieur, on a sa dignité !
Rien qu'on ne l'ait d'abord gagné.
On fait son métier, son petit métier.
Mon carton est sur le palier.
Si j'allais vous le chercher ?...

Il sort brusquement.
Le diable rentre avec le sac du soldat, qu'il pose à terre.

Regardez, monsieur, regardez !…
Des bagues, des montres, des colliers ? Non ?
Des dentelles ? Non ? Dites non sans vous gêner...
C'est vrai, vous n'êtes pas marié...
On fait son métier, son petit métier...
Et une médaille en argent doré ?...
Non ? toujours non ?...
Mais j'ai trouvé ! Un beau portrait tout encadré ?...
Ah ! voilà qui a l'air de vous intéresser.
Est-ce encore non ?... est-ce encore non ?...
Et si on vous offrait un petit violon ?

Joseph se lève d’un bond, il a reconnu son violon.

– Combien, combien, j’ vous dis ?
– On s’entend toujours entre amis. Je vous permets de l’essayer et nous conviendrons du prix après.

Joseph s’empare du violon. Il essaie de jouer, mais le violon reste muet. Et quand il se retourne, il n’y a plus personne.


10. Marche du soldat

Entre Denges et Denezy,
il s’en va loin devant lui.
Où est-ce qu’il va comme ça ?
Marche depuis longtemps déjà.
Le ruisseau, ensuite le pont.
Où est-ce qu’il va ? Le sait-on ?


11. Marche du soldat (reprise)

Il ne sait pas lui même. Il ne sait pas, lui non plus.
Et seulement qu’il a fallu parce qu’on n’y tenait plus.
Plus rien de toutes les richesses qu’on a eues.
On s’en est débarrassé. On n’a rien dit à personne.
On s’est sauvé et on est comme dans le temps,
avec le sac en moins et les choses dedans.
Sur la route de Denezy, à cause que c’est le pays
puis que non, ce n’est plus lui,
et le dos tourné au pays,
a été, a encore été, a marché, a beaucoup marché.

     
12. « Un autre pays à présent»

Un autre pays à présent, avec un village dedans. Vient une auberge. Il y est entré. Il a commandé trois décilitres pour boire à son air. Et après, il s’est mis à regarder à travers les petits carreaux par l’intervalle des rideaux, des rideaux de mousseline blanc tenus relevés par des embrasses rouges, des rideaux blancs, des jolis rideaux blancs, regarde les feuilles qui bougent. Et puis quoi ?

Tout à coup, ce tas de monde autour du four,
ce tas de monde autour du four,
c’est qu’on a battu le tambour
et on a battu le tambour à cause de la fille du roi qui est malade,
ne dort pas, ne mange pas, ne parle pas
et le roi il fait dire au son du tambour,
comme ça, qu’il donnera sa fille à celui qui la guérira.

– Pourquoi pas, pourquoi pas moi ?

Et il s’en est allé trouver le roi.
A l’entrée des jardins du roi,
les gardes lui demandent où il va.
– Où je vais ? Je vais chez le roi !
    
   
Musique. Marche royale
   
    
On a fait marcher la musique. Le roi l’a reçu. Ça va bien.

– Vous êtes médecin ?
– Oui, soldat médecin !
– C’est qu’il en est déjà venu beaucoup pour rien.
– Ah, mais, j’ai un moyen !
– Et bien, vous verrez ma fille demain.

        

Musique. Marche royale
   
    
13. Diable et soldat chez le roi

Un peu plus tard, dans une salle du palais, le soldat tourne et retourne un jeu de cartes entre ses doigts.

– Ça va marcher, qu’en dites-vous, les cartes, qu’en dites-vous ?
Sept de cœur, dix de cœur, rien que du cœur, rien que de l’atout !
Et je dis bien, pourquoi pas moi,
une fille qu’on aurait à soi, rien qu’à soi,
depuis le temps qu’on n’en a pas
et encore, la fille du roi !

Mais tout à coup le diable se dresse devant lui. Il tient sur son coeur le petit violon.

– On est arrivé avant toi et c’est nous qui allons
la guérir avec ce violon.
Mon pauvre ami, tu es perdu.
Sept de cœur, dix de cœur, reine de coeur,
on se disait : c’est le bonheur !
On y croyait quand même, ou bien…
Seulement, c’est moi qui l’ai, le moyen !

– C’est vrai, ce qu’il dit. Il me tient
et c’est lui qui l’a, le moyen.
Moi je n’ai rien, je n’ai plus rien.
Hardi, vas-y quand même,saute lui dessus, casse lui les reins.
Ce n’est pas un homme, je n’y peux rien.
Que si ! Que si, tu y peux quelque chose, je te dis.
Lui, il te tient encore parce que tu as encore de l’argent à lui.
Débarrasse toi de cet argent, tu es sauvé.
Joue aux cartes avec lui, il gagnera, il veut toujours gagner. Toi, tu vas perdre. Il sera perdu.

– Jouez-vous ? demande alors Joseph. – On a de l’argent.
– Cher ami, mais, très volontiers », répond le diable.
     
    
14. Le soldat se met à battre les cartes

Le soldat se met à battre les cartes, le diable coupe. Ils jouent, ils jouent, ils jouent sans s’arrêter et toujours le soldat de perdre, le diable de gagner.

– Plus de livre, plus de violon,
restaient les p’tits sous.
Les p’tits sous s’en vont,
ensuite ce sera la fin, tu n’auras plus rien,
plus rien que la faim, F A I M, faim.

Ils jouent, ils jouent, ils jouent sans s’arrêter.

– Tu vois jamais plus, jamais plus,
tu iras pieds nus, tu iras tout nu !

Et toujours le soldat de perdre et le diable de gagner.

– Je dis : cent sous !
– Tu es fou, doucement monsieur, doucement, monsieur, dou…..cement, gagner quand même,

dit le diable qui parle de plus en plus difficilement. Joseph sort alors de sa poche tout ce qui lui reste et le jette sur la table.

– Tout mon argent ! –
– As de pique, as de pique, et roi, reine de cœur. Ah , ah, ah, encore moi !

dit le diable qui perd tout contrôle. Il va tomber, donne-lui à boire, ça le remettra.

– Tenez, ça vous remettra, dit le soldat en tendant un verre au diable, je vous dis de boire. Tenez ! Et je bois à votre santé ! Allez, encore un ! – Attention, il va tomber. Oui, le diable vacille. Il est tombé. Bientôt, le diable ne bouge plus. Et Joseph s’empare du violon et tout de suite Joseph se met à jouer.
   
   
15. Petit concert

Mademoiselle, à présent, on peut le dire : sûrement qu’on va vous guérir. On va tout de suite aller vers vous, parce qu’à présent on peut tout. On va venir, on va oser, parce qu’on s’est retrouvé. On va venir, on se sent fort : on a été tiré de la mort. On va vous tirer de la mort !
   
   
16. Le réveil de la princesse. Trois danses

Et voilà Joseph dans la chambre de la malade. Il la voit immobile, allongée sur son lit.
   
   
Tango
   
   
Joseph s’avance, fait quelques pas, puis se met à jouer une première danse. La princesse ouvre les yeux. Le soldat avance encore un peu. La deuxième danse, c’est un petit air de valse, la princesse sourit et la musique sourit elle aussi.
   
   
Valse
    
   
Le soldat est tout prêt du lit maintenant. La princesse se redresse. Au son de la troisième danse, la princesse se lève d’un bond.
   
   
Ragtime
   
   
Ses pieds légers frappent, frappent le sol en cadence. Elle danse, enfin, elle danse, elle est guérie. Et lorsque Joseph suspend son archet, la princesse tombe dans ses bras.


17. La musique du diable

On entend alors des cris horribles au fond du palais. Et le diable entre dans la chambre. Il se traîne à quatre pattes et supplie et menace : « Ton violon, je veux ton violon ! » Mais Joseph a saisi son violon, il joue, il joue sans s’arrêter.
    
    
Danse du diable
    
    
Et le diable se met à danser, à danser, à se contorsionner. Oui, et le diable finit par tomber, épuisé.
   
   
Danse du diable

    
On prend la princesse par la main et on traîne le diable dehors. C’est ainsi que le soldat épousa la princesse.
    
   
Petit choral
   
   
Mais le diable, avant de disparaître :

– Ça va bien pour le moment,
mais le royaume n’est pas tant grand.
Qui les limites franchira,
en mon pouvoir tombera.
Ne poussez pas plus loin qu’il est permis,
sans quoi madame sera forcée
de se remettre au lit,
et quant au prince son époux,
qu’il sache à présent, ma patience est à bout.
On le mènera loin là-bas,
où tout vivant il rôtira ! 
   
   
18. « Il ne faut pas vouloir ajouter »

Couplets du diable. Il ne faut pas vouloir ajouter à ce qu’on a, ce qu’on avait. On ne peut être à la fois qui on est, et qui on était. Un bonheur, c’est tout le bonheur, deux, c’est comme s’il n’existait plus.

Dans son palais, Joseph se dit souvent : « J’ai tout, j’ai tout ! » Mais un jour, la princesse :

– Je ne sais rien encore de toi, raconte-moi, raconte-moi un peu de toi.
– C’est que, c’est dans le temps, tout là-bas, dans le temps que j’étais soldat, tout là-bas chez ma mère, dans mon village, loin, bien loin et j’ai oublié le chemin.
   
   
Grand choral
   
   
– Si on y allait ?
– Tu sais bien que c’est défendu.
– On sera vite revenu et personne n’en saura rien. Tu en as bien envie, toi aussi, que si, que si, que si, je vois bien. Viens ici ! Alors, est-ce que c’est oui ?

Et voilà qu’il pensa : « Pourquoi pas, peut-être que ma mère me reconnaîtra, cette fois, elle viendrait habiter avec nous et comme ça, on aurait tout. »


19.

Ils sont donc partis. Ils sont prêts d’arriver. On commence à voir le clocher. Il arrive le premier, à la borne frontière. Elle, elle est restée en arrière. Il s’est retourné. Il lui fait des signes mais voilà que le diable tombe devant lui. Il brandit le violon sous son nez et il entonne une marche triomphante.
   
   
Marche triomphale du diable
    
   
Et Joseph ? Joseph, il a baissé la tête. De loin, la princesse le voit qui s’éloigne derrière le diable. « Joseph ! Joseph ! » Lui, s’arrête un instant, rien qu’un instant, puis se remet à marcher derrière le diable, lentement, très lentement.



(1917 vagy 1918)


..............................
Richard Dehmel Megdicsőült éj-e, Albert Giraud és Otto Hartleben Pierrot Lunaire-je és Mathias Claudius A halál és a lányká-ja után íme még egy irodalmi mű, mely hírnevét nem önmagának, hanem egy tőle inspirált zeneműnek köszönheti. Sztravinszkij A katona történeté-t gyakrabban hallani szvit formájában, a szöveg nélkül, de a színpadi előadások sem ritkák, a Youtubon is található néhány:

Franciául:
https://www.youtube.com/watch?v=VF_Se_XKgjI
https://www.youtube.com/watch?v=odTpmlO_NI4
https://www.youtube.com/watch?v=oZV2S5CKxjs

Angol fordításban:
https://www.youtube.com/watch?v=qh7sBAUd3hI
https://www.youtube.com/watch?v=RewFQpEY55w
https://www.youtube.com/watch?v=IuPxtNyhWOs

Aki nem szereti a komolyzenét, annak is érdemes meghallgatnia: ez nem szokványos komolyzene, van benne tangó, keringő, ragtime...


Ramuz eredeti szövegét nem találtam az interneten, csak különböző színpadi előadások valamelyest átdolgozott forgatókönyve szerepel ott, azok közül választottam ki egyet; enyhén átszerkesztettem: a folyamatosan szedett verses részleteket verssorokba tördeltem, hogy áttekinthetőbb legyen a szöveg.

A fordítás a szokásosnál szabadosabb, mert a szöveghűségnél fontosabb itt a szöveg hatásos volta (noha az eredeti szöveg inkább neutrális, nem humorizál mint Sztravinszkij zenéje; a hatást alighanem a dikcióra bízza); de azért a fordítás mégis sorról-sorra követi az eredeti szöveget azaz az illető forgatókönyv szövegét, még a rímképletet is csaknem 100 %-ig, bár annak a jelen esetben vajmi kevés jelentősége van. Prozódia alig figyelhető meg a szövegben, legfeljebb hétszótagos verssorok tendenciája, de teljesen következetlen, alighanem nem is tudatos tendenciája. Merő pedantériából vagy megszokásból mégis igyekeztem követni, ahol lehetett, noha teljesen irrelevánsnak látszik. A francia költészetben a páratlan szótagszámú verssorok általában könnyebb fajsúlyú sőt humoros versekre jellemzők, de ez a klasszikus pedantéria aligha érdekelhette a svájci "provincializmusát", nem-fennkölt francia nyelvét vállaló Ramuzt.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttp://www4.ac-nancy-metz.fr/ia57 educationmusicale/IMG/pdf_ Histoire_du_soldat_texte_Ramuz.pdf

Bakahistória, avagy A katona története (Magyar)

1. A bakainduló

Hen-ci-da-és-Bon-ci-da,
oda-bak-tat-a-ba-ka.
Kéét héét ki-me-nőt ka-pott,
de-sok-nap-ja-kap-tat ott.
Caplatott, sokat caplatott.
Baktat unos-untalan,
Hazamehetnékje van.
   
   
2. A katona megállapodik egy patakparton

Szó ami szó, a táj elragadó !
A’ bbakasors? A’ mmire jó?
Csizmám poros – zsebem lapos.

Leheveredik. Kinyitja az iszákját.

A cókmókom zűrzavaros.
A Szent József-érmemnek hűlt helye... Nem, itt van, hál’Istennek.

Kotorászik tovább, papirosba tekert limlomokat halász ki, töltényeket, tükröt – némi képzelőerővel kiki felismerheti benne a maga ábrázatját.

Hát a fénykép? Ammeg hova lett?

A babája fényképe. Éljen! megtalálta. A zsák legmélyéről előhúz egy kicsi hegedűt. Látnivaló, hogy filléres holmi: folyton hangolni kell. Jóska, a közkatona, rázendít, és húzza kegyetlenül, húzza istenigazában.
    
   
Patakparti zöngicsélés
    
    
Jön egy bohókás vénember, kezében lepkehálóval. A katona mögé lopózik, és hirtelen a vállára teszi a kezét.

– Adja nekem a hegedűjét!
– A hegedűmet? Azt nem adom.
– Megveszem, he!
– Van eszembe!
– Cserélje el erre a könyvre.
– Nem tudok olvasni.
– Olvasni fölösleges, elég ha csak beleles, ez a könyv kincsesdoboz, mindent készen helybe hoz, mindent bír, ilyet ki bír. Csak kinyitja, és nem is keres, már dől a pénz, az értékpapír.
– Azt látni kéne előbb.
– Egyetértek, sőt! Szerfölött! – így az öreg, s átadja a könyvet. A kiskatona felüti.

– Határidő, látra szóló, árfolyamok, mi a csuda ez? Olvasok, kukkot sem értek.
– Olvassa csak! nem olvasni vétek!
– Meg aztán, ha ez a könyv ilyen drága... a hegedűmnek öt krajcár az ára.
– Ez eggyel több ok, hogy az alkuba belemenjen.
– Hát üsse kő, rendben.
    
    
3. A katona eladta a hegedűjét

A katona eladta a hegedűjét, és nekiült az olvasásnak. Határidő, látra szóló betétek, árfolyamok, börze, 31-e, szombat. Milyen nap is van ma? Szerda, 28-a. Ez a könyv siet! Tátva marad Jóskánk szája. Ez a könyv előre megmondja, mi várja! Különös. A másika ezalatt        játszana, de hangja alig van, a hangszer a kezében meg se nyikkan.

– Hé te, most velem jössz!
– Mi a csudának?
– Nem megy ez nekem, meg kell hogy tanuljam.
– Az az én kétheti kimenőmön túl van..
– Nagyon kicsi kerülő, meg aztán itt a szekerem, hamarabb hazaérsz, mint gyalog.
– Az anyám vár rám.
– Nem először vár tán!
– Vár rám az én violám.
– Majd csak kipótolod... talán.
– Hát hol lakik kigyelmed?

Válasz helyett így beszél az öreg:

– Lesz szállás, ellátás, étel-ital, minden nap tiszta fehérnemű, kocsikázás, csupa derű, két-három nap nem a világ, vissza is hozlak, no ládd, s egy életre gazdag vagy szerfelett.
– Enni, fogunk eleget?
– Eláll tőle szád-szemed.
– Hát csak eszünk, nem iszunk?
– Csak a jó bort meg ne undd.
– Tubák, dohány is akadna?
– Tubák, szivar, csak Havanna.
– Ej, legyen, ahogy’ kend akarta. Áll az alku! Elfogadva!

Elment hát az öregemberhez, nem is csalódott benne. Evett, ivott, úgy élt ott, mint Marci Hevesen, mint Úristen Franciaországban.* Elmagyarázta az öregembernek a hegedülés titkát, az meg neki a könyvnek nyitját. Két nap a vargabetűt megérte, aztán a harmadik nap jön érte. Jön az öregember.

– Készen vagy? De még ezt előbb: Aludtál-e jól? Jóska felel: Csudajól.
– Meg lett-e tartva az egyezség? Jóska felel: Egy rossz szó se essék.
– Elégedett vagy-e?
– Ja.
– Akkor gyere!

Felmásznak a szekérre, indul a szekér. Hát csak kapaszkodnék bele József az ülésbe. Jaj, mi történt?

– Kapaszkodj, kapaszkodj, tartsd magad!
Gyorsak nálam a lovak!

Ugorna Jóska kifele, de nem lehet! Felemelkedik a szekér a levegőbe és repül, repül előre.

– Meg vagy-e még mindig elégedve?

Repül a szekér fel az égbe, az egekbe. Mennyi ideig maradt fent lebegve? Nincs idő, nincs perc, ha volna itt homokóra, az a homok nem peregne. Aztán leereszkedik és visszatér a régi kerékvágásba.


4. Bakainduló

Hencida és Boncida,
oda baktat a baka.
Kéét héét kimenőt kapott,
de sok napja kaptat ott.
Caplatott, sokat caplatott.
Baktat unos-untalan,
Hazamehetnékje van.
De már vigad és örül,
Mert végre hazakerül.

    
5. Hurrá! Itthon volnánk végre!

– Hurrá! Itthon vónánk végre!
– Aggyisten, Vargáné lelkem. – Konyhakertjében babrál az asszony.
– Aggyisten, hogy’ szógál a... Nem hallja. De jön a komája.
– Hé, Lajos! – Lajos lajtorjás szekerén döcög által a réten. Lajos régi cimbora.
– Hé, téged meg mi lel? – Érdekes, ő sem felel.
– Hé, Lajos, nem tudod, ki vagyok? József vagyok, a baka. Hát nem emlékszel, koma?

Az meg csak megy tovább. Itt van az iskola, a harangláb, a masinák.

– Jóska, Jóska! Csak nem csal az emlékezeted!

Tessék, itt a pékség, a fogadó, meg a népek, férfiak-nők-gyerekek vegyest, azokat keresd. De hát mi ütött beléjük? Mindenki megijedne tőlem?

– Hát csak emlékeztek rám! Jóska vagyok, a Simon Jóska! Én vagyok a Simon Jóska!

Nyikorogva bevágódik egy ajtó, egy második, egy harmadik.                         

Eszébe jut a mamája; ni, ahun jön épp. Hát az is inal rémülten elfele.

Felordít a mi katonánk, a mi jó Józsefünk:

– A menyasszonyom!

Férjezett! Két gyerek!
   
   
6.

Végre megérti a Jóska. – Gazember! A gazember!
Az a nyomorult gazember!
Te, te, tudom, ki vagy, ezennel!
Végre felfogtam azzal a tyúklépésnyi eszemmel!
Nem három nap, három esztendőm köszönt el!
Mért voltam hozzá jó hiszemmel?
Halott vagyok, szellem-ember
Aki senkinek se nem kell, nem kell!
Csirkefogó! Gazember!
Ami igaz, igaz: éhes voltam és fáradt,
de attul még nem kellett vón’ tátani a számat.
Okos ember nem áll szóba idegenekkel.
Azt mondja nekik: én nem tudom, hogy maga kicsoda-micsoda.
Résen kell lenni, vizslaszemmel! Én meg hallgattam rá a tyukeszemmel!
És elkótyavetyéltem a hegedűmet!
Az már többé nem kerül meg!
Mihez kezdek mostan?
Mihez kezdek mostan?
Mihez kezdek mostan?


        
Pasztorál
    
    
Gazember! Nyomorult gazember!

Észreveszi azt, aki rászedte. Marhakereskedőnek van álcázva, de ezúttal fölismerte.

Kirántja a kardját és ráveti magát az ördögre.

Szeme se rebben annak.

Azt kérdezi:

– Mostan mihez kezdel?
– Gazember! Nyomorult gazember!

         

7.

– Vigyázzállás!

De így az ördög:

– Lassan a testtel!
A súlykot sose vesd el.
És most mihez kezdel?

József visszahőköl. Némán lehorgasztja fejét. Az ördög folytatja:

– El van hát felejtve minden?
Mondd, egy kis könyvecskéd nincsen?
– Ott van a szütyőmben.
– Hát akkor van mindened bőven.
Meg aztán, katona volnál, nemde?
Mutasd meg az uraknak és hölgyeknek.
Vigyázzállás!
Nem mozogsz! Ez az! Dugd vissza azt a kardot.
Tedd le a borjút a földre.
Ez az. Előbbi testtartás!
Vigyázz! Most pedig jól figyelj.
Leveszed azt a rendőrcsákót.
Tedd fel ezt a sapkát.
Nagyon is jól áll neked.
Vedd le azt a zubbonyt, majd kerítünk egy ködmönt, pajtás.
Előbbi testtartás!
Vigyázz! Még nincs vége.
A könyv hova lett téve?
Vedd elő. Helyes.
Hozd ide, de siess. – József odamegy, kezében a könyvvel.

– Markold rendesen,
még majd elveszted nekem.
Egy könyv, mely milliókat terem!
Figyelem!

Az ördög előveszi zsebéből a hegedűt:

– Ez az enyém, az a tied,
mindenki látott már ilyet.

Az ördög elmegy, a katona utána.
    
    
8. „Hát nekiült, neki a könyvnek...”

Hát nekiült, neki a könyvnek,
olvasott, minden nap egy kevéssel többet,
és az olvasás pénzt fialt, pénzt, pénzhegyeket.
Olvasott, ami csak belefért,
s az olvasás minden pénzt megért,
és a pénzen mindent megvehetett.

Kereskedő lett előbb, ezzel-azzal kereskedett, de nincs szükség az erre-arra, mert hosszabb esze, mint a karja. Más dolgozzon helyetted, mert te tudod, nem csak sejted, hogy a holnap mit s hova hoz. Kincs ez a könyv, kincsesdoboz! Csak felütöd, és megkapsz mindent, amit csak kívánsz. Amit csak adhat az élet, idevele, mindentbele, nem élünk örökké! Nem hazudott az ördög, nem, hiszen a halál ott leselkedik bármelyik utcasarok mögött. Meg még ezt, meg még ezt, meg még azt, minden megvehető, minden megfizethető.

Minden! Minden? Semmi! Minden és semmi. Mintha nem is léteznének ezek a megvásárolható dolgok, halottak, belül üres mind, kirágta a féreg, nem maradt ott, csak kéreg, én abból nem kérek!
    
    
9. Pasztorále. „Szép májusi este van.”

Esténként néha meg-megáll a mi Józsefünk, eltűnődik. Mint ma is. Szép májusi este van, nyárelő. Rigó ül a gallyra, a gally meghajlik alatta. Elröppen a rigó, a gally újra egyenes. A népek a kertjükben szorgoskodnak, szerelmespárok heverésznek a fűben, kislányok játszanak „utolsó pár előre fuss”-t. Felsóhajt József:

– Ó, a régi szép világ, a valódi dolgok, a mások világa, mindenki másé!
A fontos dolgok, amelyekben nekem nincs részem,
a bentlevő dolgok, nem a külsőségesek, azok, amelyek fontosak az embernek, ha ember.
Nekik nincs semmijük, ezért van meg mindenük!
Az én számomra nincs olyan, hogy „nincs”, ezért vagyok én nincstelen!
Gáz van... Gáz van a házban... Láz van bennem, semmi sincs rendben...
Sátán! Sátán! Kibabráltál velem szörnyen!
Mit lehet tenni? Benne van az is a könyvben?

Kinyitja nehezen, kinyitja könnyen.

– Hé, te könyv, felelj! Kérdezni fogok!
Mások boldogok. Mitől boldogok?
Hé, könyv, mondd meg, hisz tudnod kell neked,
Mit tegyek, hogy semmi nélkül legyek?
Mit tegyek?
Mit tegyek, hogy újból a régi legyek?
És még engem irigyelnek!
Engem, aki nem is élek! Akit kivetett magából az élet!
Gazdag vagyok, pénzem mint a tenger,
Halott vagyok, élők között halott ember.

Földhöz vágja a könyvet. Kopognak; egy vénasszony az, házaló, ócskás, ószeres, handlé.

– Be szabad-e jönni?
– Mit akar?
– Beszélni szeretnék uraságoddal. Engedelmével...

Az öregasszony lehajol, fölveszi a könyvet, átadja a katonának.

– Le tetszett ejteni valamit
– Emiatt jött?
– Majd meglátja uraságod.
Hoztam egy zsákot...
Különlegességek! RRRitkaságok!
– Köszönöm, semmit sem kérek.
– Legyen hozzám kegyes az úr... meg sem nézni vétek!

A katona előveszi az erszényét, kivesz egy kis aprópénzt.

– Itt van, fogja. És örvendtem, hogy magamra hagyott..
– Uram, én nem koldus vagyok!
Pénzt csak úgy, ha megdolgoztál érte.
Kinek ez, kinek az a mestersége.
Behozhatom azt a zsákot?
Majd meglátja uraságod.

Az ördög kiszalad.
Inal vissza a katona borjújával.

Méltóztassék megtekinteni. Nézze.
Gyűrű, óra, nem kell? Nyaklánc, opál, agát...
Csipke? Ha nem kell, ne tessék zavartatni magát.
Persze, uraságodnak nincs felesége.
Kinek-kinek a maga kenyere, elesége...
Hát ez az aranyozott ezüstérme?
Nem? Még ez sem?
Megvan! Fénykép! Bekeretezve! – Végre!
Ez már ugye kéne?
Nem? Ez se?
Hát egy kis hegedű? Jobb mint a bor, mint bármi nedű!

A katona felpattan.

– Mennyi?
– Megegyezünk mi, fog ez menni! Próbálja ki, utána megmondom, mi az ára.

A katona megragadja a hegedűt, játszana rajta, de a hegedű néma marad. Hátra fordul – senki.
    
    
10. Bakainduló

Hencida majd Boncida,
Baktat, baktat a baka.
Hova baktat oly igen?
Baktat, baktat sebesen.
Ballag az orra után,
Sem okosan, sem bután. Hogy hol? Honnan? Hová?                                                  Merre? Meddig?

    
11. Bakaiduló (repríz)

Nem tudja azt maga sem,
Tudható hogy’ is legyen?
És a gazdagság oda,
És oda a sok csoda, mindent szemétre doba.
Megszökött, s mintha az időben lenne,
Csak a hátizsák nincs, meg a holmi benne.
Hencida majd Boncida,
De már nem megy ő oda, mert ő nem ő, már nem ő.
Agyő, földem, minden földim,
s újra megy és megy és kaptat, nincs, nincs pihenő.
   
   
12. Más vidék és másik tájék

Most más vidékre menne, kies vidék, falu benne. Fogadó. Nézzünk be ide. Rendelt három deci búfelejtőt, és bámult kifelé a függönyök közötti résen. Fehér muszlinfüggönyök, piros zsinórral. Ni, hogy rezegnek a fán a levelek. Levelek? Na és, mi van veletek?

Csődület támad a kemencénél hirtelen,
azért támad csődület hirtelen,
mert a kisbíró a dobjával megjelen.
Közhírré tétetik, hogy a király lánya beteg,
nem alszik és nem eszik és nem beszél.
Ha valaki meggyógyítja,
a király azt hozzáadja.

– Hátha én, miért ne?

Megy is legott, hogy ő a királyhoz benézni nem restel.
Rászól a kapuban a házmester:

– Hé, hé, itt nem lehet csak úgy ki-be mászkálni!
– A királyhoz megyek! Lassan a testtel!

    
Zene. Királyi induló

A király betessékeli a tisztaszobába.

– Orvosnak tetszik lenni?
– Az volnék, katonai seborvos, felcser – néz Józsefünk rátartian a királyra.
– Mert tetszik tudni, annyian jöttek már hiába...
– De nekem van ám valamim az iszákba!
– Hát akkor a leányom holnap hiába ne várja.
     
     
Zene. Királyi induló.


13. Ördög és baka, a királynál

A palota egyik termében a katona kártyát forgat-perget az ujjai közt.

– Mit mondtok ti, júnó, dáma, menni fog ez máma?
Piros hetes, piros tizes, csupa adu. Miről szól a kártyafáma?
És miért is ne lenne remény?
Egy lány, aki az enyém, enyém!
Nem is akármilyen lány a’,
hanem épp a király lánya!

De egyszerre csak ott terem az ördög, a hegedűvel az álla alatt.

– Csakhogy én előbb jöttem ide, la!
És én gyógyítom meg, meg a fidula!
Szegény barátom, neked befellegzett.
Kőr hetes, kőr tizes, kőr ász,
azt hitted, az mindent gatyába ráz.
Szép dolog is az a hit, de kába:
Mert énnekem van valamim az iszákba’!

–Hát sajnos igazat beszél, hiába,
őneki van valami az iszákba’,
én meg olyan vagyok, mint egy hadiárva.
Ne csüggedj! Menj neki! Taposs bele!
Ez nem ember, semmit sem tehetek ellene.
Tehetsz! Csak azért tart a markában tégedet,
Mert tőle van, tőle kaptad a pénzedet.
Szabadulj meg attól a pénztől, és meg vagy mentve. Őneki akkor lőttek. Kártyázz vele, az ördög nem tud nem nyerni, mindig nyerni akar.  

– Akar kártyázni? – Kérdezi Jóskánk.
– Ezer örömmel! – Mondja az ördög.
   
   
14. Veri a lapot a katona

No, veri a lapot a katona. Az ördög emel. Játszanak, játszanak, a katona veszít, az ördög nyer, nyer, boldogan nyerít.

– Oda a könyv, a fidula oda,
marad a könny, marad a laboda,
elmegy a fillér, marad a kétség,
elmegy a kétség, marad az éhség.
Játszani velem nagy merészség.

Játszanak, játszanak, fáradhatatlanul.

– Játsszál csak, játsszál esztelenül,
hogy’ mész el innen? Meztelenül!

A katona veszít, csak veszít, az ördög csak nyer, csak nyer.

– Száz rénusi forint!
– Lassan a testtel, súlykot ne... vess... el...

Az ördögnek egyre nehezebben forog a nyelve. József kihúzza zsebéből minden maradék pénzét.

– Ami pézem csak van!
– Pikk ász, pikk ász, nálad meg kőr dáma. – Megin’ én nyertem!

mondja az ördög, minden önuralmát elveszítve. Mindjárt összeroskad, itasd, attól magához tér.

Fogja, ettől magához tér, igyon! Én is iszok a maga egészségére! Még egyet! – Vigyázat, mindjárt összeroskad. Az ördög tántorog. Leroskad. Nem moccan többé. Józsefünk megragadja a hegedűt, és játszik, játszik rajta.


15. Kis koncert

Most aztán, kisasszony, meggyógyítom Kegyedet, ha addig élek is! Most lehet, mert magamra találtam. Megyek már, megyek már, mert már nem vagyok a halálban: magamra találtam. És Kegyedet is megmentem a haláltól!
  
   
16. A királylány felébred. Három tánc

Jóska a betegszobában. a királylány mozdulatlanul, mereven fekszik ágyában.
   
   
Tangó


Jóska előremerészkedik, és rázendít egy táncdallamra.       A királylány szeme kinyílik. A katona még előbbre lopakodik. A második tánc mosolyos valcer, a királylány is mosolyog.
   
   
Keringő
   
   
A katona már egészen az ágy mellett áll. A királylány felül ágyában. A harmadik táncdallamra felpattan a királyi lányka.
  
    
Ragtime
   
   
Könnyed lábbal szökdel a lány a parketton. Táncol, táncol, meg van gyógyítva. Jóska elhajítja a vonót, a királylány a karjába omlik.


17. Az ördög muzsikája

Hátborzongató üvöltések valahonnan a palota távoli zugából. Bejön az ördög, négykézláb vonszolja megát, könyörög és fenyegetőzik: „A hegedűdet, a hegedűt!” De Jóska nem adja a hegedűt, játszik rajta, játszik.
   

   
Az ördögtánc
   
   
Az ördög táncra perdül, vitustáncra, görcsökben fetrengve táncol. Végül kimerülten összerogy.


Ördögtánc
   
   
Kézen lett fogva a királylány, kivonszolják az ördögöt. A katona egybekel a királylánnyal.
   
   
Kis korál
   
   
Az ördög, mielőtt eltűnik:

– Most még minden szép és naccerü,
de a dolog nem olyan eccerü!
Nem olyan nagy a királyság.
Ki a határon általmegyen,
lenyeli azt az én begyem.
Ne merészkedjetek messzire,
mert ágynak dől az hölgyed izibe.
Ami meg a férjecskéjét illeti,
tudja meg, hogy türelmemet kezdi ki.
Ha túl nagy, amit nyel, a falat,
rághatja aztán a falat!
   
   
18. „Ha sokat akar a szarka...”

Ördögkuplé. – Ne akarjon sokat a szarka, mert nem fogja bírni a farka. Aki vagy, az maradj, nem lehetsz az is, aki voltál. A boldogság egy boldogság, két boldogság – hadifogság, több boldogság – kergekórság.

Gyakorta latolgatja palotájában a Jóska: „Mindenem megvan! Mindenem megvan!” De azt mondja egy szép nap a hercegasszony:

– Én nem tudok rólad semmit. Mesélj!
– Hát az úgy volt, hogy katonáskodtam, de azért csak az anyám szoknyáját fogtam... ott a falu végén... rég volt, tán igaz se volt. A visszavezető utat elfelejtettem.
      
      
Nagy korál
      
      
– Mi volna, ha elugornánk oda?
– Tudod, hogy tilos.
– Eh, mindjárást visszajövünk, nem veszi észre senki. Teneked is ez a szíved vágya, látom, amit látok. Hát akkor indulunk?

Azt mondja magában a herceg, a Jóska: – Miért ne? Most talán megismer majd az anyám, velünk jön, velünk fog lakni, akkor nem fog hiányozni semmi, de semmi.
   
   
19.

Hát felkerekedtek, útnak eredtek. Már-már oda is érnek. Ni, ott vannak a lankák, már látszik a harangláb. Itt van a falu határa. Hát csak hátramarad a hercegasszony, hátra. Jóska herceg hátrafordul, integet neki, mint Lót a sónak, a nejének, de egyszerre csak ott áll előtte az ördög. Jóska herceg orra alatt hadonászik a hegedűjével, és rázendít egy diadalmas indulóra.
     
   
Az ördög diadalindulója

Hát a Jóska? Jóska lehorgasztott fővel áll, csak áll. Messziről látszik a hercegné az ördög mögött, egyre távolabb és távolabb. – Józsi! Józsi! – Jóska megtorpan egy pillanatra, éppen csak egy pillanatra, aztán bandukol tovább lassan, de már nem olyan hetyke, az ördögöt követi egyre, egyre...

    

    

   

   

     

 ............................................

* Jegyzet . „Mint Marci Hevesen”.  Mint az internetből értesülök róla, Zöld Marcira vonatkozik a szólásmondás.  Z. M. híres betyár volt,  Petőfi is említi A helység kalapácsában. – Mint Úristen Franciaországban:  Ezt a szólást nem találtam meg az interneten; falun született nagyanyám szokta volt mondogatni, nyilván nem ő találta ki. Érdekes, hogy vagy kétszáz év óta  egyáltalán nincs olyan jó dolga az Úristennek Franciaországban...  Ám a francia forradalom előtt még jó dolga volt; tehát valószínű, hogy nagyon régi mondás ez.  De Zöld Marci is vagy kétszáz évvel  ezelőtt élt.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap