Rilke, Rainer Maria: Szeles nap után (Après une journée de vent Magyar nyelven)
Après une journée de vent (Francia)Après une journée de vent, Tout devient calme, clarté...
|
Szeles nap után (Magyar)Most hogy elmúlt egy nap, szeles, Minden letisztul, lanyha... Hogy mennyire jól tudott Rilke franciául, az francia verseiből nem állapítható meg, de az a fenti verséből is látható, hogy pontosan tudta, hogy milyen költői potenciál van a francia szavakban (igaz, hogy igazi költő esetében nem meglepő dolog ez...) Mallarménak azt mondta egyszer egy fiatal költő (emlékezetből idézem): „A fejemben kialakult már egy vers, de még nem találtam hozzá megfelelő gondolatot.” Mallarmé: „Verseket nem gondolatokkal kell írni, hanem szavakkal.” Elképzelhető, hogyan reagálna erre nem csak Petőfi, hanem bármely más magyar költő. Rilke, ez az alliterációi és egyéb „formai” eljárásai ellenére mélyen „ideológikus”, „mondanivalós” költő, tudja, mi mindenre alkalmas a francia nyelv; hogy francia költő számára kevésbé fontos a tengermély és még fontosabb a tenger csillogó, ezerszínű felszíne, mint nem-francia költő számára. A nagy impresszionista festők majdnem mind franciák voltak. Hogy a láthatáron levő felhők „dombormű”, az sokkal inkább francia képzet mintsem német, ez világos... és különösen az, hogy azok a felhők „rétegződnek” a horizonton, franciául mintegy „emeleteznek”, emeleteket alkotnak: az ige csak speciális karaktere miatt került ide, mert „emeletekbe”, párhuzamos csíkokba rendezve lenni legfeljebb régi, narratív, egyáltalán nem felhőszerű domborművek szoktak. Hogy minden „calme”-má (nyugalommá) és „clarté”-vá (világossággá) lesz, az sem a jelentése miatt került ide, elvégre a beesteledés épp az ellenkezője a világossággá válásnak, hanem azért, mert ez két nagyon elegáns sőt előkelő francia szó, sokkal elegánsabb, mint német (vagy magyar) megfelelőik, aurájuk van, és még alliterálnak is... Hogy a francia prozódiával tisztában volt-e Rilke, az nem derül ki a versből; ha tisztában volt vele, akkor nem érdekelte: páros szótagszámú sorok váltakoznak itt páratlan szótagszámúakkal. Nem mintha ez sohasem fordulna elő francia költő versében, de a vers emiatt mégsem authentikus francia vers. — A francia vers ritmikai, prozódiai alapja, a némettel, angollal stb. ellentétben, a szótagszámlálás, a verssor szótagjainak száma, egy sereg bonyolult járulékos szabállyal kiegészítve. Jambus, trocheus nem létezik, semmiféle lüktetés; tulajdonképpen változó hosszúságú „szólamokról” lehetne beszélni, akárcsak a magyaros verselés kapcsán. Németre, angolra jambikusan vagy trochaikusan szokták fordítani a francia verseket, alighanem azért, mert szótagszámlálás alapján történő fordításnak, eme nyelvek fonetikai arculata miatt, nem volna értelme. Valószínűleg emiatt, noha magyarra történő szótagszám-elvű fordítás lehetséges és sokkal kézenfekvőbb volna, a magyar költők is jambikus vagy trochaikus sorokkal fordítják a francia verseket, de a magyar, úgynevezett „rímes-időmértékes” technika szerint. Ez a költőink megszentelte hagyomány; én mégis húzódozom tőle. A fenti fordítást sem szántam rímes-időmértékesnek, az mégis olyan lett. Ezt elkerülni nehéz, nem megvalósítani... éppen emiatt csábít ez a módszer sztereotípiára, túl könnyen hullámzó, tetszetős de egyhangú ritmusra. A németben kevésbé monoton a jambikus vagy trochaikus zakatolás, mert ott a a hangsúlyos szótagok nem mindig ejtődnek hosszabban is egyúttal.
|