Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Rimbaud, Arthur: A részeg hajó (Le Bateau Ivre Magyar nyelven)

Rimbaud, Arthur portréja

Le Bateau Ivre (Francia)

Comme je descendais des Fleuves impassibles,

Je ne me sentis plus guide par les haleurs:

Des Peaux-rouges criards les avaient pris pour cibles,

Les ayant cloues nus aux poteaux de couleurs.

 

J'étais insoucieux de tous les équipages,

Porteur de blés flamands ou de cotons anglais.

Quand avec mes haleurs ont fini ces tapages,

Les Fleuves m'ont laissé descendre où je voulais.

 

Dans les clapotements furieux des marées,

Moi, l'autre hiver, plus sourd que les cerveaux d'enfants,

Je courus! et les Péninsules démarrées

N'ont pas subi tohu-bohus plus triomphants.

 

La tempête a béni mes éveils maritimes.

Plus léger qu'un bouchon j'ai dansé sur les flots

Qu'on appelle rouleurs éternels de victimes,

Dix nuits, sans regretter l'oeil niais des falots!

 

Plus douce qu'aux enfants la chair des pommes sures,

L'eau verte pénétra ma coque de sapin

Et des taches de vins bleus et des vomissures

Me lava, dispersant gouvernail et grappin.

 

Et dès lors, je me suis baigné dans le Poème

De la Mer, infusé d'astres, et lactescent,

Dévorant les azurs verts; où, flottaison blême

Et ravie, un noyé pensif parfois descend;

 

Où, teignant tout à coup les bleuités, délires

Et rythmes lents sous les rutilements du jour,

Plus fortes que l'alcool, plus vastes que nos lyres,

Fermentent les rousseurs amères de l'amour!

 

Je sais les cieux crevant en éclairs, et les trombes

Et les ressacs et les courants: je sais le soir,

L'Aube exaltée ainsi qu'un peuple de colombes,

Et j'ai vu quelquefois ce que l'homme a cru voir.

 

J'ai vu le soleil bas, taché d'horreurs mystiques,

Illuminant de longs figements violets,

Pareils à des acteurs de drames très antiques

Les flots roulant au loin leurs frissons de volets!

 

J'ai rêvé la nuit verte aux neiges éblouies,

Baiser montant aux yeux des mers avec lenteur,

La circulation des sèves inouies,

Et l'éveil jaune et bleu des phosphores chanteurs!

 

J'ai suivi, des mois pleins, pareille aux vacheries

Hystériques, la houle à l'assaut des récifs,

Sans songer que les pieds lumineux des Maries

Pussent forcer le mufle aux Océans poussifs!

 

J'ai heurté, savez-vous, d'incroyables Florides

Mêlant aux fleurs des yeux de panthères à peaux

D'hommes! Des arcs-en-ciel tendus comme des brides

Sous l'horizon des mers, à de glauques troupeaux.

 

J'ai vu fermenter les marais énormes, nasses

Où pourrit dans les joncs tout un Léviathan!

Des écroulements d'eaux au milieu des bonaces,

Et les lointains vers les gouffres cataractant!

 

Glaciers, soleils d'argent, flots nacreux, cieux de braises,

Echouages hideux au fond des golfes bruns

Où les serpents géants dévorés des punaises

Choient, des arbres tordus, avec de noirs parfums!

 

J'aurais voulu montrer aux enfants ces dorades

Du flot bleu, ces poissons d'or, ces poissons chantants.

- Des écumes de fleurs ont bercé mes déradees

Et d'ineffables vents m'ont ailé par instants.

 

Parfois martyr lasse des pôles et des zones,

La mer dont le sanglot faisait mon roulis doux

Montait vers moi ses fleurs d'ombre aux ventouses jaunes

Et je restais, ainsi qu'une femme à genoux...

 

Presque ile, ballottant sur mes bords les querelles

Et les fientes d'oiseaux clabaudeurs aux yeux blonds.

Et je voguais, lorsqu'à travers mes liens frêles

Des noyés descendaient dormir, à reculons!...

 

Or moi, bateau perdu sous les cheveux des anses,

Jeté par l'ouragan dans l'éther sans oiseau,

Moi dont les Monitors et les voiliers des Hanses

N'auraient pas repêché la carcasse ivre d'eau;

 

Libre, fumant, monté de brumes violettes,

Moi qui trouais le ciel rougeoyant comme un mur

Qui porte, confiture exquise aux bons poètes,

Des lichens de soleil et des morves d'azur;

 

Qui courais, tache de lunules electriques,

Planche folle, escorte des hippocampes noirs,

Quand les juillets faisaient crouler ä coups de triques

Les cieux ultramarins aux ardents entonnoirs;

 

Moi qui tremblais, sentant geindre ä cinquante lieues

Le rut des Behemots et des Maelstroms epais,

Fileur eternel des immobilites bleues,

Je regrette l'Europe aux anciens parapets!

 

J'ai vu des archipels sidéraux! et des îles

Dont les cieux délirants sont ouverts au vogueur:

- Est-ce en ces nuits sans fond que tu dorss et t'exiles,

Million d'oiseaux d'or, ô future Vigueur? -

 

Mais, vrai, j'ai trop pleuré! Les Aubes sont navrantes.

Toute lune est atroce et tout soleil amer:

L'âcre amour m'a gonflé de torpeurs enivrantes.

O que ma quille éclate! O que j'aille à la mer!

 

Si je désire une eau d'Europe, c'est la flache

Noire et froide où vers le crépuscule embaumé

Un enfant accroupi plein de tristesses, lâche

Un bateau frêle comme un papillon de mal.

 

Je ne puis plus, baigné de vos langueurs, ô lames,

Enlever leur sillage aux porteurs de cotons,

Ni traverser l'orgueil des drapeaux et des flammes,

Ni nager sous les yeux horribles des pontons!



Az idézet forrásahttp://www.kassiber.de/bateautrunkene.htm

A részeg hajó (Magyar)

Hogy jöttem lefelé egykedvü, vén vizeknek

folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:

lármás rézbőrű raj közt céltáblául sziszegtek

bepingált póznasorhoz nyilazva meztelen.

 

De, hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,

s hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol -

alighogy véget ért a parti furcsa hecc,

vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

 

És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket

csend hallgatott tunyán, mint a gyerekagyakban,

felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,

nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!

 

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve

tíz éjen át lebegtem vidám parafaként

a mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,

s nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

 

Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt,

mint almák hűvös húsa csúszik a gyermektorkon,

s hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt

letisztult rólam és levált a kormány s horgony.

 

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek

költészetében, melyre csillag csorog és béke

s nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek

lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

 

mert kékes színüket átfesti drága mámor

s ringatja enyhe rengés a rézszín nap alatt,

s nincs alkohol, csitítóbb, s dal, mely ily puhán forr,

a rőt s rosszízű vágyak ettől megalszanak.

 

S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,

s a mélységek hintáit s kanyargó áramát

láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,

s olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

 

Láttam süllyedt napot, vad titkokkal befolyva,

míg olvadt messziségek violája ragyog,

s hallottam, mintha antik tragédiát dalolna:

messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.

 

S vakító hócsucsokról álmodtam zöldszin éjen,

míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt

az óceánok csókja: izes áram a mélyben

s mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt,

 

és át sok hónapon, mint ha dagály robog

a sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,

rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok

ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.

 

S találtam tengeren túl s alúl a horizonton

párduc-szem fényü és virágos szigetek

kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón

a pőre nép fölött szivárvány libegett.

 

Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyü hálón

a sás közé akadt Rém poklos teste reng,

és vizeket rohadni örök szélcsendben állón

s örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.

 

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs

eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,

hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás

s enyhülni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.

 

S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék

halat, minőt találtam, aranyból, s énekelt,

s züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték

s olykor hizelkedőmül édes szél lengve kelt.

 

S olykor a minden tájak únottja, pólusok

bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,

beszórt árnyék-virággal, mely kénszájjal susog

s térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.

 

S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek

szőkeszemű sirályok, csetepatés család,

ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,

majd elhagyott süllyedve, aludni még alább...

 

Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,

kit elvitt a vihar élőtlen éterig,

s zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most

részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik.

 

Im bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékül,

utam kaput az ég izzó falába fúrt,

s zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül

ízes nap-cafatot s nyálas, nyulós azúrt!

 

Bitang deszkám belepte a villamos medúza,

s nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt

reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva

a reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.

 

Óh én, ki immár ötven mérföldnek távolából

hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,

s kit újra s újra vár a kék és merev távol:

megvetlek, Európa! únt gátú, ócska föld!

 

Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,

hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva,

s hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg

alvó madárseregként a boldog Jövők titka!

 

De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte!

S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,

már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe,

bár megszakadna már s benyelné már a hab!

 

Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan

vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,

hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban

s papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...

 

Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja,

nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,

s jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét únja,

s hogy hidak vad szeme bámúljon rá bután...



Kiadóhttp://epa.oszk.hu
Az idézet forrásaNyugat, 1917/4. szám

minimap