Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Rimbaud, Arthur: Részeg hajó (Le Bateau Ivre Magyar nyelven)

Rimbaud, Arthur portréja

Vissza a fordító lapjára

Le Bateau Ivre (Francia)

Comme je descendais des Fleuves impassibles,

Je ne me sentis plus guide par les haleurs:

Des Peaux-rouges criards les avaient pris pour cibles,

Les ayant cloues nus aux poteaux de couleurs.

 

J'étais insoucieux de tous les équipages,

Porteur de blés flamands ou de cotons anglais.

Quand avec mes haleurs ont fini ces tapages,

Les Fleuves m'ont laissé descendre où je voulais.

 

Dans les clapotements furieux des marées,

Moi, l'autre hiver, plus sourd que les cerveaux d'enfants,

Je courus! et les Péninsules démarrées

N'ont pas subi tohu-bohus plus triomphants.

 

La tempête a béni mes éveils maritimes.

Plus léger qu'un bouchon j'ai dansé sur les flots

Qu'on appelle rouleurs éternels de victimes,

Dix nuits, sans regretter l'oeil niais des falots!

 

Plus douce qu'aux enfants la chair des pommes sures,

L'eau verte pénétra ma coque de sapin

Et des taches de vins bleus et des vomissures

Me lava, dispersant gouvernail et grappin.

 

Et dès lors, je me suis baigné dans le Poème

De la Mer, infusé d'astres, et lactescent,

Dévorant les azurs verts; où, flottaison blême

Et ravie, un noyé pensif parfois descend;

 

Où, teignant tout à coup les bleuités, délires

Et rythmes lents sous les rutilements du jour,

Plus fortes que l'alcool, plus vastes que nos lyres,

Fermentent les rousseurs amères de l'amour!

 

Je sais les cieux crevant en éclairs, et les trombes

Et les ressacs et les courants: je sais le soir,

L'Aube exaltée ainsi qu'un peuple de colombes,

Et j'ai vu quelquefois ce que l'homme a cru voir.

 

J'ai vu le soleil bas, taché d'horreurs mystiques,

Illuminant de longs figements violets,

Pareils à des acteurs de drames très antiques

Les flots roulant au loin leurs frissons de volets!

 

J'ai rêvé la nuit verte aux neiges éblouies,

Baiser montant aux yeux des mers avec lenteur,

La circulation des sèves inouies,

Et l'éveil jaune et bleu des phosphores chanteurs!

 

J'ai suivi, des mois pleins, pareille aux vacheries

Hystériques, la houle à l'assaut des récifs,

Sans songer que les pieds lumineux des Maries

Pussent forcer le mufle aux Océans poussifs!

 

J'ai heurté, savez-vous, d'incroyables Florides

Mêlant aux fleurs des yeux de panthères à peaux

D'hommes! Des arcs-en-ciel tendus comme des brides

Sous l'horizon des mers, à de glauques troupeaux.

 

J'ai vu fermenter les marais énormes, nasses

Où pourrit dans les joncs tout un Léviathan!

Des écroulements d'eaux au milieu des bonaces,

Et les lointains vers les gouffres cataractant!

 

Glaciers, soleils d'argent, flots nacreux, cieux de braises,

Echouages hideux au fond des golfes bruns

Où les serpents géants dévorés des punaises

Choient, des arbres tordus, avec de noirs parfums!

 

J'aurais voulu montrer aux enfants ces dorades

Du flot bleu, ces poissons d'or, ces poissons chantants.

- Des écumes de fleurs ont bercé mes déradees

Et d'ineffables vents m'ont ailé par instants.

 

Parfois martyr lasse des pôles et des zones,

La mer dont le sanglot faisait mon roulis doux

Montait vers moi ses fleurs d'ombre aux ventouses jaunes

Et je restais, ainsi qu'une femme à genoux...

 

Presque ile, ballottant sur mes bords les querelles

Et les fientes d'oiseaux clabaudeurs aux yeux blonds.

Et je voguais, lorsqu'à travers mes liens frêles

Des noyés descendaient dormir, à reculons!...

 

Or moi, bateau perdu sous les cheveux des anses,

Jeté par l'ouragan dans l'éther sans oiseau,

Moi dont les Monitors et les voiliers des Hanses

N'auraient pas repêché la carcasse ivre d'eau;

 

Libre, fumant, monté de brumes violettes,

Moi qui trouais le ciel rougeoyant comme un mur

Qui porte, confiture exquise aux bons poètes,

Des lichens de soleil et des morves d'azur;

 

Qui courais, tache de lunules electriques,

Planche folle, escorte des hippocampes noirs,

Quand les juillets faisaient crouler ä coups de triques

Les cieux ultramarins aux ardents entonnoirs;

 

Moi qui tremblais, sentant geindre ä cinquante lieues

Le rut des Behemots et des Maelstroms epais,

Fileur eternel des immobilites bleues,

Je regrette l'Europe aux anciens parapets!

 

J'ai vu des archipels sidéraux! et des îles

Dont les cieux délirants sont ouverts au vogueur:

- Est-ce en ces nuits sans fond que tu dorss et t'exiles,

Million d'oiseaux d'or, ô future Vigueur? -

 

Mais, vrai, j'ai trop pleuré! Les Aubes sont navrantes.

Toute lune est atroce et tout soleil amer:

L'âcre amour m'a gonflé de torpeurs enivrantes.

O que ma quille éclate! O que j'aille à la mer!

 

Si je désire une eau d'Europe, c'est la flache

Noire et froide où vers le crépuscule embaumé

Un enfant accroupi plein de tristesses, lâche

Un bateau frêle comme un papillon de mal.

 

Je ne puis plus, baigné de vos langueurs, ô lames,

Enlever leur sillage aux porteurs de cotons,

Ni traverser l'orgueil des drapeaux et des flammes,

Ni nager sous les yeux horribles des pontons!



Az idézet forrásahttp://www.kassiber.de/bateautrunkene.htm

Részeg hajó (Magyar)

Hogy jöttem lefelé a halk és hüvös árral,

a vontatók sora egyszerre elmaradt:

versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj

festett karókra vert, meztelen húsukat.

 

Nem gondoltam velük, - s azzal se, tág ölemben

angol gyapot pihen vagy belga búza ring,

a vontatók jaja hogy elcsitult fülemben,

vitt-vitt a vén folyó kényem-kedvem szerint.

 

S a téli tébolyult hullámok zord dagályán

robogtam - siketen, mint gyermekagy - tova!

Az omló földű félszigetek partja táján

győzelmesebb vihar nem tombolt még soha!

 

A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen,

kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt

az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen

s nem bántam már a part hunyorgó fényeit.

 

Mint gyermekajkon a borízű alma húsa,

a zöld, lágy lé befolyt fenyő-bordámon át,

a kormányrúd levált s lemállt a horgony gúzsa,

s hab mosta kék borok és hányások nyomát.

 

S azóta fürdök itt a tejszínűn derengő

és csillagringató tenger dalaiban,

a zöld azúrt iszom, hol néha egy merengő

és mámoros tetem bús sajkaként suhan,

 

s hol enyhekék habot a rőtcsillámu napban

a mámor fénye fest s halk rengés lágyogat,

ízzóbban, mint a szesz s a dalnál is vadabban

erjesztve a fanyar és vérszín vágyakat.

 

Villámmal dúlt eget és örvényt vak robajjal,

tölcsért és áramot, mind láttam, és az est

árnyát s amint riadt galambként száll a hajnal -

s láttam, amit csupán fült fantázia fest.

 

Néztem, már süllyedő, borzongó titku napba

s láttam nyalábba nyúlt, alvadt violafényt,

mely tündökölve dőlt hömpölygő fodrú habba

antik tragédiák merev s zord hőseként.

 

Álmodtam zöldes éj káprázó hómezőit,

a tenger szemein csók volt az éjsetét,

kerengő áramu, rejtelmes-uj erő vitt

s hallottam sárga és kék foszfor énekét.

 

És hó múlt hóra s én zátonyok közt robogtam

a kergült csordaként torló hab taraján

nem bánva, máriás szirtfok ragyogó, roppant

talpával tiprat-e a hörgő óceán?

 

Megjártam Flóridát, a messzi mese-tájat,

láttam párduc-szemű, virágos testeket

s a horizont alatt kék habban méla nyájat,

s fölöttük ölelő szivárvány reszketett.

 

És mocsár fortyogott és óriási varsán

rohadt a sás között leviatháni hal,

szélcsendben víz omolt, s hallottam, hogy a harsány

örvény zuhog s mohón a messzi martba fal.

 

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot s a barna

öblök rém roncsait láttam s a hajnali

parázs eget, s kigyót, tetvektől szertemarva,

a görbe, mélyszagú fákról lehullani.

 

S a gyermekeknek óh be boldogan mutatnám

a kék s arany halat, mely zengve felszökellt.

Virágos habverés áldotta bús utam már

s a puha-puha szél hízelgőn lengni kelt.

 

S a tenger - pólusok gyötörték s unt világok -

míg zsongó jajszava oly lágyan rengetett

özönnel szórta rám a sárga árnyvirágot

s asszonyként türtem én, térdelve, reszketeg.

 

S mint imbolygó sziget, ringatta renyhe testem

a lármás, napszemű, szennyhullató sirályt

s ringattam néha holt tetemet, hogyha resten

rossz láncaim között aludni mélybe szállt...

 

Bitang bordáimat a rongy hínár alázta

s madártalan terek űréig vert az ár,

vizektől részegült roncsom ki nem halássza

se fürge monitor, se lassú bárka már.

 

Én szálltam szabadon, ibolyafényű ködbe,

s a mennyet fúrtam át, e bíborló falat,

és most a nap moha és azúr nyála föd be:

költőknek ritka és zamatos jófalat.

 

S villamos rája-rajt sodortam és tolongott

setét csikóhal is a balog tat megett,

vad juliusi fény és izzó lángdorongok

verték tölcsérbe fönn a sűrű-kék eget.

 

Kit Behemót buja s hars poklához az orkán

borzongató dühe ötven mérföldre vitt,

én, örök bujdosó a kék ég horizontján,

csak szánom Európa kivénhedt földjeit.

 

Láttam sziget-csodát! Csillagzó szemhatárral!

Fölötte meghasadt, mámoros menny terült!

Jaj, ott bujtál-e meg, alvó aranymadár-raj

az éjek mélyein: jövendő, szent Derű?

 

Igaz, sírtam sokat. Ugy elgyötört a hajnal

s minden hold szörnyű volt és minden nap sivár.

És részeggé tömött a kéj keserve. Jaj, jaj,

csak szétrepedni már! Csak elsülyedni már!

 

Ha vágynám vízre még ez unt Európában,

hűs tócsa volna az, setét és pici tó,

hol bús fiucska ül az alkony illatában

s pillangóként libeg egy csöpp papírhajó...

 

Akit már fürdetett hullámod, lusta tenger,

kalmárul szállhat-e gyapottal révbe még?

Nem, nem! s a lobogók és lángok dölyfe sem kell,

nem állom már a mord hidak nehéz szemét...



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu/04400/04407/04407.htm#68

minimap