Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Rimbaud, Arthur: Ophélie

Rimbaud, Arthur portréja

Ophélie (Francia)

I

 

Sur l'onde calme et noire où dorment les étoiles

La blanche Ophélia flotte comme un grand lys,

Flotte très lentement, couchée en ses longs voiles...

– On entend dans les bois lointains des hallalis.

 

Voici plus de mille ans que la triste Ophélie

Passe, fantôme blanc, sur le long fleuve noir;

Voici plus de mille ans que sa douce folie

Murmure sa romance à la brise du soir.

 

Le vent baise ses seins et déploie en corolle

Ses grands voiles bercés mollement par les eaux;

Les saules frissonnants pleurent sur son épaule,

Sur son grand front rêveur s'inclinent les roseaux.

 

Les nénuphars froissés soupirent autour d'elle;

Elle éveille parfois, dans un aune qui dort,

Quelque nid, d'où s'échappe un petit frisson d'aile :

– Un chant mystérieux tombe des astres d'or.

 

II

 

Ô pâle Ophélia ! belle comme la neige !

Oui tu mourus, enfant, par un fleuve emporté!

– C'est que les vents tombant des grands monts de Norwège

T'avaient parlé tout bas de l'âpre liberté;

 

C'est qu'un souffle, tordant ta grande chevelure,

A ton esprit rêveur portait d'étranges bruits;

Que ton cœur écoutait le chant de la Nature

Dans les plaintes de l'arbre et les soupirs des nuits;

 

C'est que la voix des mers folles, immense râle,

Brisait ton sein d'enfant, trop humain et trop doux ;

C'est qu'un matin d'avril, un beau cavalier pâle,

Un pauvre fou, s'assit muet à tes genoux !

 

Ciel! Amour! Liberté! Quel rêve, ô pauvre folle !

Tu te fondais à lui comme une neige au feu :

Tes grandes visions étranglaient ta parole

– Et l'infini terrible effara ton oeil bleu !

 

III

 

– Et le poète dit qu'aux rayons des étoiles

Tu viens chercher, la nuit, les fleurs que tu cueillis,

Et qu'il a vu sur l'eau, couchée en ses longs voiles,

La blanche Ophélia flotter, comme un grand lys.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://abardel.free.fr/recueil_de_douai

Ofélia (Magyar)

1

 

A hűs, sötét habon, hol csillag alszik este,

fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,

lassan leng tova, bő fátylai közt lebegve.

S hallalik zengenek a messzi csaliton.

 

Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt

árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.

Ím ezredéve már, hogy szelíd tébolyának

borzong románcain az esti fuvalom.

 

Mellére szél simúl hűs csókkal és kibontja,

mint pártát, habokon hintázó fátyolát.

Vállára fűz borúl borzongva és zokogva,

s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.

 

Körötte suttogón a vízirózsa rebben.

Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb

ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.

S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.

 

2

 

Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,

meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.

Mert füledbe a szél, amint betört a norvég

hegyek felől, a vad szabadságról dalolt.

 

Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,

merengő lelkeden furcsa zsivajjal át,

hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára

meghallotta szived a természet szavát.

 

Mert megtörte dühös hörgésével a tenger

oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,

s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel

némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.

 

Szabadság, vágy, egek: szegény őrült, mily álom!

Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.

Elfulladt a szavad a roppant látomáson.

- S a szörnyű Végtelen megölte kék szemed.

 

3

 

S a költő szól: bolyongsz, csillagsugárban, este,

keresve, hol van a hajdan szedett virág;

s ő látta a vizen, fátylai közt lebegve,

mint nagy liliomot, fehér Oféliát.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://polczer.hu/enekek03.htm#BM349

minimap