Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Rimbaud, Arthur: Egy évad a pokolban /2 (UNE SAISON EN ENFER /2 Magyar nyelven)

Rimbaud, Arthur portréja
Határ Győző portréja

Vissza a fordító lapjára

UNE SAISON EN ENFER /2 (Francia)

MAUVAIS SANG

__

     J'ai de mes ancêtres gaulois l'oeil bleu blanc, la cervelle étroite, et la maladresse dans la lutte. Je trouve mon habillement aussi barbare que le leur. Mais je ne beurre pas ma chevelure.

     Les Gaulois étaient les écorcheurs de bêtes, les brûleurs d'herbes les plus ineptes de leur temps.

     D'eux, j'ai: l'idolâtrie et l'amour du sacrilège; - oh! tous les vices, colère, luxure, - magnifique, la luxure; - surtout mensonge et paresse.

     J'ai horreur de tous les métiers. Maîtres et ouvriers, tous paysans, ignobles. La main à plume vaut la main à charrue. - Quel siècle à mains! - Je n'aurai jamais ma main. Après, la domesticité mène trop loin. L'honnêteté de la mendicité me navre. Les criminels me dégoûtent comme des châtrés: moi, je suis intact, et ça m'est égal.

     Mais! qui a fait ma langue perfide tellement, qu'elle ait guidé et sauvegardé jusqu'ici ma paresse? Sans me servir pour vivre même de mon corps, et plus oisif que le crapaud, j'ai vécu partout. Pas une famille d'Europe que je ne connaisse. -J'entends des familles comme la mienne, qui tiennent tout de la déclaration des Droits de l'Homme. - J'ai connu chaque fils de famille!

_____________

 

     Si j'avais des antécédents à un point quelconque de l'histoire de France!

     Mais non, rien.

     Il m'est bien évident que j'ai toujours été race inférieure. Je ne puis comprendre la révolte. Ma race ne se souleva jamais que pour piller: tels les loups à la bête qu'ils n'ont pas tuée.

     Je me rappelle l'histoire de la France fille aînée de l'Église. J'aurais fait, manant, le voyage de terre sainte; j'ai dans la tête des routes dans les plaines souabes, des vues de Byzance, des remparts de Solyme; le culte de Marie, l'attendrissement sur le crucifié s'éveillent en moi parmi mille féeries profanes. - Je suis assis, lépreux, sur les pots cassés et les orties, au pied d'un mur rongé par le soleil. - Plus tard, reître, j'aurais bivaqué sous les nuits d'Allemagne.

     Ah! encore: je danse le sabbat dans une rouge clairière, avec des vieilles et des enfants.

     Je ne me souviens pas plus loin que cette terre-ci et le christianisme. Je n'en finirais pas de me revoir dans ce passé. Mais toujours seul; sans famille; même, quelle langue parlais-je. Je ne me vois jamais dans les conseils du Christ; ni dans les conseils des Seigneurs, - représentants du Christ.

     Qu'étais-je au siècle dernier: je ne me retrouve qu'aujourd'hui. Plus de vagabonds, plus de guerres vagues. La race inférieure a tout couvert - le peuple, comme on dit, la raison; la nation et la science.

     Oh! la science! On a tout repris. Pour le corps et pour l'âme, - le viatique, - on a la médecine et la philosophie, - les remèdes de bonnes femmes et les chansons populaires arrangés. Et les divertissements des princes et les jeux qu'ils interdisaient! Géographie, cosmographie, mécanique, chimie!...

     La science, la nouvelle noblesse! Le progrès. Le monde marche! Pourquoi ne tournerait-il pas?

     C'est la vision des nombres. Nous allons à l'Esprit. C'est très-certain, c'est oracle, ce que je dis. Je comprends, et ne sachant m'expliquer sans paroles païennes, je voudrais me taire.

__________

 

     Le sang païen revient! L'Esprit est proche, pourquoi Christ ne m'aide-t-il pas, en donnant à mon âme noblesse et liberté. Hélas! l'Évangile a passé! l'Évangile! L'Évangile.

     J'attends Dieu avec gourmandise. Je suis de race inférieure de toute éternité.

     Me voici sur la plage armoricaine. Que les villes s'allument dans le soir. Ma journée est faite; je quitte l'Europe. L'air marin brûlera mes poumons; les climats perdus me tanneront. Nager, broyer l'herbe, chasser, fumer surtout; boire des liqueurs fortes comme du métal bouillant, - comme faisaient ces chers ancêtres autour des feux.

     Je reviendrai, avec des membres de fer, la peau sombre, l'oeil furieux: sur mon masque, on me jugera d'une race forte. J'aurai de l'or: je serai oisif et brutal. Les femmes soignent ces féroces infirmes retour des pays chauds. Je serai mêlé aux affaires politiques. Sauvé.

     Maintenant, je suis maudit, j'ai horreur de la patrie. Le meilleur, c'est un sommeil bien ivre, sur la grève.

__________

 

     On ne part pas. - Reprenons les chemins d'ici, chargé de mon vice, le vice qui a poussé ses racines de souffrance à mon côté, dès l'âge de raison - qui monte au ciel, me bat, me renverse, me traîne.

     La dernière innocence et la dernière timidité. C'est dit. Ne pas porter au monde mes dégoûts et mes trahisons.

     Allons! La marche, le fardeau, le désert, l'ennui et la colère.

     A qui me louer? Quelle bête faut-il adorer? Quelle sainte image attaque-t-on? Quels coeurs briserai-je? Quel mensonge dois-je tenir? - Dans quel sang marcher?

     Plutôt, se garder de la justice. - La vie dure, l'abrutissement simple, - soulever, le poing desséché, le couvercle du cercueil, s'asseoir, s'étouffer. Ainsi point de vieillesse, ni de dangers: la terreur n'est pas française.

     - Ah! je suis tellement délaissé que j'offre à n'importe quelle divine image des élans vers la perfection.

     Ô mon abnégation, ô ma charité merveilleuse! ici-bas, pourtant!

     De profundis Domine, suis-je bête!

_________

 

     Encore tout enfant, j'admirais le forçat intraitable sur qui se referme toujours le bagne; je visitais les auberges et les garnis qu'il aurait sacrés par son séjour; je voyais avec son idée le ciel bleu et le travail fleuri de la campagne; je flairais sa fatalité dans les villes. Il avait plus de force qu'un saint, plus de bon sens qu'un voyageur - et lui, lui seul! pour témoin de sa gloire et de sa raison.

     Sur les routes, par les nuits d'hiver, sans gîte, sans habits, sans pain, une voix étreignait mon coeur gelé: "Faiblesse ou force: te voilà, c'est la force. Tu ne sais ni où tu vas ni pourquoi tu vas, entre partout, réponds à tout. On ne te tuera pas plus que si tu étais cadavre." Au matin j'avais le regard si perdu et la contenance si morte, que ceux que j'ai rencontrés ne m'ont peut-être pas vu.

     Dans les villes la boue m'apparaissait soudainement rouge et noire, comme une glace quand la lampe circule dans la chambre voisine, comme un trésor dans la forêt! Bonne chance, criais-je, et je voyais une mer de flammes et de fumée au ciel; et, à gauche, à droite, toutes les richesses flambant comme un milliard de tonnerres.

     Mais l'orgie et la camaraderie des femmes m'étaient interdites. Pas même un compagnon. Je me voyais devant une foule exaspérée, en face du peloton d'exécution, pleurant du malheur qu'ils n'aient pu comprendre, et pardonnant! - Comme Jeanne d'Arc! - "Prêtres, professeurs, maîtres, vous vous trompez en me livrant à la justice. Je n'ai jamais été de ce peuple-ci; je n'ai jamais été chrétien; je suis de la race qui chantait dans le supplice; je ne comprends pas les lois; je n'ai pas le sens moral, je suis une brute: vous vous trompez... "

     Oui, j'ai les yeux fermés à votre lumière. Je suis une bête, un nègre. Mais je puis être sauvé. Vous êtes de faux nègres, vous maniaques, féroces, avares. Marchand, tu es nègre; magistrat, tu es nègre; général, tu es nègre; empereur, vieille démangeaison, tu es nègre: tu as bu d'une liqueur non taxée, de la fabrique de Satan. - Ce peuple est inspiré par la fièvre et le cancer. Infirmes et vieillards sont tellement respectables qu'ils demandent à être bouillis. - Le plus malin est de quitter ce continent, où la folie rôde pour pourvoir d'otages ces misérables. J'entre au vrai royaume des enfants de Cham.

     Connais-je encore la nature? me connais-je? - Plus de mots. J'ensevelis les morts dans mon ventre. Cris, tambour, danse, danse, danse, danse! Je ne vois même pas l'heure où, les blancs débarquant, je tomberai au néant.

     Faim, soif, cris, danse, danse, danse, danse!

_____________

 

     Les blancs débarquent. Le canon! Il faut se soumettre au baptême, s'habiller, travailler.

     J'ai reçu au coeur le coup de grâce. Ah! je ne l'avais pas prévu!

     Je n'ai point fait le mal. Les jours vont m'être légers, le repentir va m'être épargné. Je n'aurai pas eu les tourments de l'âme presque morte au bien, où remonte la lumière sévère comme les cierges funéraires. Le sort du fils de famille, cercueil prématuré couvert de limpides larmes. Sans doute la débauche est bête, le vice est bête; il faut jeter la pourriture à l'écart. Mais l'horloge ne sera pas arrivée à ne plus sonner que l'heure de la pure douleur! Vais-je être enlevé comme un enfant, pour jouer au paradis dans l'oubli de tout le malheur!

     Vite! est-il d'autres vies? - Le sommeil dans la richesse est impossible. La richesse a toujours été bien public. L'amour divin seul octroie les clefs de la science. Je vois que la nature n'est qu'un spectacle de bonté. Adieu chimères, idéals, erreurs.

     Le chant raisonnable des anges s'élève du navire sauveur: c'est l'amour divin. - Deux amours! je puis mourir de l'amour terrestre, mourir de dévouement. J'ai laissé des âmes dont la peine s'accroîtra de mon départ! Vous me choisissez parmi les naufragés; ceux qui restent sont-ils pas mes amis?

     Sauvez-les!

     La raison m'est née. Le monde est bon. Je bénirai la vie. J'aimerai mes frères. Ce ne sont plus des promesses d'enfance. Ni l'espoir d'échapper à la vieillesse et à la mort. Dieu fait ma force, et je loue Dieu.

____________

 

     L'ennui n'est plus l'amour. Les rages, les débauches, la folie, dont je sais tous les élans et les désastres, - tout mon fardeau est déposé. Apprécions sans vertige l'étendue de mon innocence.

     Je ne serais plus capable de demander le réconfort d'une bastonnade. Je ne me crois pas embarqué pour une noce avec Jésus-Christ pour beau-père.

     Je ne suis pas prisonnier de ma raison. J'ai dit: Dieu. Je veux la liberté dans le salut: comment la poursuivre? Les goûts frivoles m'ont quitté. Plus besoin de dévouement ni d'amour divin. Je ne regrette pas le siècle des moeurs sensibles. Chacun a sa raison, mépris et charité: je retiens ma place au sommet de cette angélique échelle de bon sens.

     Quant au bonheur établi, domestique ou non... non, je ne peux pas. Je suis trop dissipé, trop faible. La vie fleurit par le travail, vieille vérité: moi, ma vie n'est pas assez pesante, elle s'envole et flotte loin au-dessus de l'action, ce cher point du monde.

     Comme je deviens vieille fille, à manquer du courage d'aimer la mort!

     Si Dieu m'accordait le calme céleste, aérien, la prière, - comme les anciens saints. - Les saints! des forts! les anachorètes, des artistes comme il n'en faut plus!

     Farce continuelle! Mon innocence ferait pleurer. La vie est la farce à mener par tous.

___________

 

     Assez! Voici la punition. - En marche!

     Ah! les poumons brûlent, les tempes grondent! la nuit roule dans mes yeux, par ce soleil! le coeur... les membres...

     Où va-t-on? au combat? Je suis faible! les autres avancent. Les outils, les armes... le temps!...

     Feu! feu sur moi! Là! ou je me rends. - Lâches! - Je me tue! Je me jette aux pieds des chevaux!

     Ah!...

     - Je m'y habituerai.

     Ce serait la vie française, le sentier de l'honneur!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://un2sg4.unige.ch/athena/rimbaud

Egy évad a pokolban /2 (Magyar)

Rossz vér

Gall őseimtől örököltem a szemem kökény kékségét, a keskeny fejformát meg azt, hogy a birkózásban setesuta vagyok. Ami a gúnyámat illeti, ugyanolyan barbár, akár az övék. De hajamat nem pomádézom vajjal.

Nem volt a galloknál nagyobb jószágnyúzó, ügyetlenebb gyepégető azidőtt.

Meg azt is tőlük kaptam, a bálványimádást meg a szentségtörés szeretetét - ó! meg minden bűnt, a haragot, a bujálkodhatnékot - a bujálkodhatnék! mi felséges is! - és mindenekfölött a hazugláriságot meg a lomhaságot.

Minden mesterségtől irtózom. Majsztramok? Munkások? Mind paraszt; alantasok. A toll­forgató kéz ér annyit, mint az ekeszarvát fogó marok. Micsoda kezek százada! Soha nem áll rá a kezem semmire. Aztán meg, a szolgalelkűségben nincs megállás. A koldulás tisztessége tűrhetetlen. A gonoszmívelőtől irtózom, mint a kimiskárolttól: hozzám még nem nyúltak, a többi meg oly mindegy.

De ki tehette nyelvemet ily alattomossá, hogy megoltalmazza és idáig elvezérelje lomhasá­gomat? Én, aki keresztbe szalmát nem tettem, hogy éljek, s lustább vagyok a varangynál - én éltem mindenütt. Nincs olyan családja Európának, amelyiket ne ismerném. Mármint az olyan családokat, mint az enyém, mely mindenét az Emberi Jogok Kinyilvánításának köszönheti. Ismertem minden jó családból való fiút.

Hiszen ha volnának felmenőim Franciaország történetében! Akármikor!

De nincsenek.

Tiszta sor, valami alsóbbrendű fajzathoz tartozom. Felfogni a lázadást? Képtelen vagyok. A magamfajtája soha nem lázad, hacsak nem azért, hogy fosztogathasson: mint a farkasok a nagyvad tetemén, amelyet nem maguk ejtettek.

Emlékszem az Egyház legidősebb leánya - Franciaország történetére. Mint földtúró paraszt, magam is elsodródhattam volna a Szentföldre; még földerengenek bennem az utak a svábiai mezőségeken át, Bizánc visztái, Jeruzsálem sáncai; Mária imádása, megindultságom a Felfeszített gondolvást, ezernyi világi tündérséggel egyetemben - megrezdül újra mind. Nap perzselte fal tövében ülök, egy leprás, fazékcserepeken és csalánon. Utóbb, mint zsoldos lanckenét, táborozom Németföldön az éjszakai ég alatt.

Utána megint: boszorkányszombaton! vénekkel, kicsinyekkel - ott táncolok a veres tisztáson.

Nem nyúlik hosszabbra emlékezetem, mint ez a föld meg a kereszténység. Nem győzöm fölfedezni magam ebben a múltban. De váltig egy szál magam, családtalanul. És de milyen nyelven szólhattam? Nem fedezem fel magam Krisztus tanácsában; sem a főrendek tanácsában, kik a Krisztus helytartói.

Mi lehettem a múlt században? Csak a mában találom magam. Nincsenek többé kóborjárók, nincsenek találomra háborúk. Az alja-fajzata mindent ellepett - a népet, ahogy mondják; az értelmet; a nemzetet és a tudományt.

Ó! a tudomány! Mindent újrakezdtek, elölről. Testnek, léleknek - utolsó kenetül - ott az orvoslás és a bölcselet - a vajákos kenceficék és a meghangszerelt népdalok. Meg a fejedel­mek mulatságai! meg a játékok, amiket betiltottak! földrajz, világleírás, géptan, vegytan!...

A tudomány, az új nemesség! A haladás. Halad a világ, halagdogál. Már miért ne forogna? Ez a számok látomása. A Szellem felé haladunk. Ez több mint bizonyos, az orákulum beszél belőlem. Értem a dolgokat, de mert nem tudom magyarázatát adni anélkül, hogy ne pogányul szólnék - inkább hallgatok.


A pogány vér visszaárad! A Szellem közel! Hát miért nem segít Krisztus, miért nem ad lelkem­nek nemességet és szabadságot?! Sajna! Az Evangélium! Hol van az már?! Az Evangélium! Az Evangélium.

Pákosztos módjára várom az Istent. Időtlen idők ótaiglan alantas fajtából származom.

Itt vagyok az armorikai tengerparton. Csak hadd gyulladozzanak ki a városok ablakai esténként. Útra kelek, az feltett szándokom. Elhagyom Európát. A tengeri levegő majd kiégeti a tüdőmet; messze távoli éghajlatok a bőrömet cserzik. Úszni, gázolni a fűben, vadászni, és mindenekfölött: bagózni. A forró acél miként - oly erős égettborokat inni; ahogy édes eleink vedelték a tűz körül.

Visszatérek még, de keménykötésű leszek, sötét bőrű és villámló tekintetű: a képemről bízvást hihetik - ilyen a fajtám, erős. Lesz aranyam, tunya leszek és goromba. Az asszonyok ajná­roz­zák az effajta szilaj rokkantakat, ha visszatérnek a meleg égöv alól. Nyakig merülök a köz­életbe. S az lesz a megváltás.

De most még elátkozott vagyok, visszaborzadok hazámtól. A legjobb, ha mély, bódult álomba merülök a part fövenyén.


Aztán mégsem indul el az ember. Hadd veszem nyakamba az utat innen, újfent, bűnöm terhével; a bűnnel, amely beléverte véknyamba gyökerét, azt szenvedem, amióta az eszemet tudom - égig érő gyökér; az ver; lever lábról; levon.

A teljes ártatlanság a félénkség teteje. Így mondják. Csak ne vinném el mindenüvé undoraimat és árulásaimat.

Gyerünk! A menés, a cipelés, a sivatag; a sivárság és a harag.

Ki szolgájának szegődjem el? Miféle jószágot kell imádnom? Nekitámadnom - miféle szent­kép­nek? Szívét összetörnöm - kinek? Hinnem a hazugságban; melyikben? Mi vérben gázolnom?

Vagy inkább - őrizkednem a törvény kezétől. A nehéz életet. A baromi egyszerűséget. Elszáradt karral felemelni a sírkövet, lekuporodni, fulladozni. Így se vénség, se veszedelmek: rémüldözni nem franciához illő.

Jaj! Én elárvult! Csak lenne isteni faragott kép, akármiféle, kinek felajánlhatnám buzgólko­dásomat a tökéletesedésben!

Ó, az én lemondásom, az én csudálatos könyörületem! itt alant, mégis!

De profundis Domine, íme, bárgyú vagyok!


Gyerekkoromban csodáltam a megrögzött fegyencet, akire naponta rádörren a fegyenctelep kapuja; ellátogattam fogadókba, garniszállókba, amelyeket felszentelt azzal, hogy megfordult a fedelük alatt. Úgy, ahogyan ő látta - láttam a kék eget és a megforgatott földek virágát; szimatoltam balvégzetét a városokban. A szentembernél több ereje - az utasembernél több sütnivalója volt; és ő, csak ő volt tanúja tulajdon dicsőségének és eszének.

Az utakon, a téli éjszakában hajléktalanul, ruha nélkül, kenyér nélkül, összefagyott szívemet egy hang szorongatta; „Gyönyörűség vagy erő, de - vagy; s ez erő. Nem tudod, hová mégy, miért mégy - hát lépj be mindenüvé, válaszolj mindeneknek. Nem ütnek agyon jobban, mint ha már hulla lennél.” Reggelre oly réveteg volt a tekintetem és hótt-üres az ábrázatom, hogy akivel találkoztam, tán meg se látott.

A városokban a sár egyszeribe mintha vörösre, feketére változott volna: így köröz a szomszéd szobából a lámpás a tükörben; vagy az erdei kincs miként! Sok szerencsét, kiáltottam utána, mihelyt láttam, hogy a lángtenger meg a füst az égre csap; jobbról, balról, milliárd mennydörgés hangján sistergett mindenféle gazdagság - a javak.

De - semmi kicsapongás. Asszonnyal pajtáskodnom tilos volt. Társam? mutatóba se, senki, sehol. Ott voltam a felgerjedt tömeg előtt, szemközt a kivégző osztaggal; mind zokogva boldogtalanságomban, amit úgyse értettek volna meg, és rájuk adva megbocsátásomat - mind Szent Johanna! - „...Papok, tanár urak, iskolamesterek! Tévedésből adtok a törvény kezére. Semmi közöm ehhez a népséghez itt, soha nem voltam keresztény. A magamfajtája dalol a kínpadon. Nem hajazom a törvényt, nincs erkölcsi érzékem, jószág vagyok: amit tesztek, tévedésből teszitek...”

Igen, szemem csukva a ti világosságotok számára. Jószág vagyok, fekete vagyok. De még van megváltás a számomra. Bezzeg ti - ti hamis négerek! ti tébolyodottak, ti vadak, ti fösvények. Te kalmár, te fekete vagy, te tanácsúr, te fekete vagy, te tábornok, te fekete vagy; te vén rühes, te fejedelem, te fekete vagy: ittál a Sátán megadózatlan kisüstijéből. Ennek a népnek a láz meg a rákfene az ösztökélője. Betegeik, véneik oly tisztességtudóak, hogy ők maguk kérik felfőzetésüket. Aki huncut, van annyi esze: csak itthagyni ezt a földséget, ahol az elszabadult téboly túszokat szed a nyomorultaknak. Belépek Hám ivadékainak igaz országába.

Tudom még, mi a természet? tudom, ki vagyok? Elég a szóból. A gyomromba temetem halottaimat. Üvöltés, dobszó, tánc, tánc, tánc, tánc! Sejteni sem sejtem amaz órát, mikoron majd a fehérek partra szállnak, és én a semmibe zuhanok.

Éhség, szomjúság, üvöltés, tánc, tánc, tánc, tánc!


A fehérek partra szállnak. Ágyúzás. Paríroznom kell. Keresztvíz alá mennem, rongyokba bújnom, robotolnom.

A szívembe kaptam a kegyelemdöfést. Ó! Hogy én ezt nem láttam előre!

Mi gonoszat cselekedtem? Semmit. Napjaim könnyen telnek majd; megkímélnek bűnök meg­bánásától. Nem leszek azok lelkigyötredelmének osztályosa, akik a jóság számára meghaltak, és ravatalgyertyák komor lángja csap fel körülöttük. Sorsa a jó fiúnak, ki időnap előtt száll sírjába, s családja könnyei öntözik. Tiszta sor, a züllés - ostobaság; a bűn - ostobaság; félre hát, félre mindennel, ami romlott. Ám az óramű annak még nem tudója, hogy csak a tiszta fájdalom idejét üsse! Mint gyermeket ragadnak el, hogy a ránk zúduló bajokat feledve, a paradicsomban játszadozzam?

Hamar! Másmilyen élet: nincs? Gazdagságra ágyazni s aludni? Lehetetlen. A gazdagság: mindenki portékája. Csupán csak az isteni szeretet adja kezünkbe a tudomány kulcsát. Már látom: a természet a jóság megmutatkozása. Isten véletek, ábrándok, eszmények, tévelygések.

Józan angyalének száll fel a mentőhajóról: ez az isteni szeretet. Két szeretet! Meghalhatok földi szerelemtől és meghalhatok alázatomban. Akiket hátrahagytam, a lelkek még jobban megsínylik távozásomat. Engem választottatok ki a hajótöröttek közül. Hát akik maradnak, azok? nem barátaim-é?

Mentsétek meg őket!

Megszületett bennem az értelem. A világ jó. Áldanom az életet, szeretnem fivéreimet: fogom! Ez már nem a zsenge kor fogadkozása. Sem nem a reménység, hogy megszökhetek az öregedés és a halál elől. Isten az erőm; és én dicsérem az Istent.


Többé nem vagyok csömör szerelmese. A dühöngést, a kicsapongást, a tébolyt, melyeknek ismerem minden tombolását, minden rombolását - letettem minden terhemet. Mérjük fel szédüldözés nélkül ártatlanságom kiterjedését.

Nem leszek képes rá többé, hogy kikönyörögjem a megbotoztatás vigaszát. Hogy hajóra szálltam egy menyegzőre menet, melyen hogy Jézus Krisztus volna ipamuram? Kötve hiszem.

Nem vagyok értelmem foglya. Azt mondom: Isten. A szabadságot a megváltásban - erre törekszem; de mint s hogyan legyen? A léháskodás már nincs ínyemre. Semmi szükségem alázatra, isteni szeretetre. Nem sírom az érzékeny szívek századát. Kinek-kinek megvan a maga igaza, megvetése, szeretete: én kitartok a magam helyén - a józan ész angyallajtorjája csúcsán.

Már ami a megalapozott házi boldogságot illeti vagy más egyéb boldogságot... Nem, nem nekem való. Ahhoz eltékozoltam magam, túl gyenge legény vagyok. Serény munkából sarjad az élet, öreg igazság: ehhez az én életem oly súlytalan, hogy elszáll, s ott lebeg messze távol a tett fölött - pedig ez az, amiért él-hal a világ.

Miféle aggszűz lett belőlem, már ahhoz sincs merszem, hogy szeressem a halált!

Ha Isten által megadatnék nekem amaz égi, légi lelki nyugalom, a felfohászkodás - a régi szenteknek miként! Ó, a szentek! a szilárdak! a remeték, az alkotóművészek, amilyeneknek manapság már nincs keletje!

Szakadatlan bohózat! Ártatlanságom könnyekre fakaszt. Az élet édesmindnyájunk bohózata.


Elég! Itt a büntetés. - Indíts!

Jaj! Ég a tüdőm, lüktet a halántékom! Az éjszaka a szemembe tódul, nem látok a Naptól! A szívem... a tagjaim...

Hová megyünk? harcolni?! Gyenge vagyok! a többiek előnyomulnak. A felszerelés, a fegyverek... az idők!

Tűz! rám tüzelnek! Vissza! ha nem - megadom magam. - Gyávák! - Meg én, megölöm: a lovak patái elé vetem magam!

Jaj!...

- Majd csak hozzászokom.

Ez volna hát a francia élet, a becsület ösvénye!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu/04400/04407/04407.htm

minimap