Rimbaud, Arthur: Egy évad a pokolban /7 (UNE SAISON EN ENFER /7 Magyar nyelven)

L'ÉCLAIR

__

     Le travail humain! c'est l'explosion qui éclaire mon abîme de temps en temps.

     "Rien n'est vanité; à la science, et en avant!" crie l'Ecclésiaste moderne, c'est-à-dire Tout le monde. Et pourtant les cadavres des méchants et des fainéants tombent sur le coeur des autres... Ah! vite, vite un peu; là-bas, par delà la nuit, ces récompenses futures, éternelles... les échappons-nous?...

     - Qu'y puis-je? Je connais le travail; et la science est trop lente. Que la prière galope et que la lumière gronde... je le vois bien. C'est trop simple, et il fait trop chaud; on se passera de moi. J'ai mon devoir, j'en serai fier à la façon de plusieurs, en le mettant de côté.

     Ma vie est usée. Allons! feignons, fainéantons, ô pitié! Et nous existerons en nous amusant, en rêvant amours monstres et univers fantastiques, en nous plaignant et en nous querellant les apparences du monde, saltimbanque, mendiant, artiste, bandit, - prêtre! Sur mon lit d'hôpital, l'odeur de l'encens m'est revenue si puissante; gardien des aromates sacrés, confesseur, martyr...

     Je reconnais là ma sale éducation d'enfance. Puis quoi!... Aller mes vingt ans, si les autres vont vingt ans...

     Non! non! à présent je me révolte contre la mort! Le travail paraît trop léger à mon orgueil: ma trahison au monde serait un supplice trop court. Au dernier moment, j'attaquerais à droite, à gauche...

     Alors, - oh! - chère pauvre âme, l'éternité serait-elle pas perdue pour nous!

_________

MATIN

___

     N'eus-je pas une fois une jeunesse aimable, héroïque, fabuleuse, à écrire sur des feuilles d'or, - trop de chance! Par quel crime, quelle erreur, ai-je mérité ma faiblesse actuelle? Vous qui prétendez que des bêtes poussent des sanglots de chagrin, que des malades désespèrent, que des morts rêvent mal, tâchez de raconter ma chute et mon sommeil. Moi, je ne puis pas plus m'expliquer que le mendiant avec ses continuels Pater et Ave Maria. Je ne sais plus parler!

     Pourtant, aujourd'hui, je crois avoir fini la relation de mon enfer. C'était bien l'enfer; l'ancien, celui dont le fils de l'homme ouvrit les portes.

     Du même désert, à la même nuit, toujours mes yeux las se réveillent à l'étoile d'argent, toujours, sans que s'émeuvent les Rois de la vie, les trois mages, le coeur, l'âme, l'esprit. Quand irons-nous, par delà les grèves et les monts, saluer la naissance du travail nouveau, la sagesse nouvelle, la fuite des tyrans et des démons, la fin de la superstition, adorer - les premiers! - Noël sur la terre!

     Le chant des cieux, la marche des peuples! Esclaves, ne maudissons pas la vie.

ADIEU

     L'automne, déjà! - Mais pourquoi regretter un éternel soleil, si nous sommes engagés à la découverte de la clarté divine, - loin des gens qui meurent sur les saisons.

     L'automne. Notre barque élevée dans les brumes immobiles tourne vers le port de la misère, la cité énorme au ciel tache de feu et de boue. Ah! les haillons pourris, le pain trempé de pluie, l'ivresse, les mille amours qui m'ont crucifié! Elle ne finira donc point cette goule reine de millions d'âmes et de corps morts et qui seront jugés! Je me revois la peau rongée par la boue et la peste, des vers plein les cheveux et les aisselles et encore de plus gros vers dans le coeur, étendu parmi des inconnus sans âge, sans sentiment... J'aurais pu y mourir... L'affreuse évocation! J'exècre la misère.

     Et je redoute l'hiver parce que c'est la saison du comfort!

     - Quelquefois je vois au ciel des plages sans fin couvertes de blanches nations en joie. Un grand vaisseau d'or, au-dessus de moi, agite ses pavillons multicolores sous les brises du matin. J'ai créé toutes les fêtes, tous les triomphes, tous les drames. J'ai essayé d'inventer de nouvelles fleurs, de nouveaux astres, de nouvelles chairs, de nouvelles langues. J'ai cru acquérir des pouvoirs surnaturels. Eh bien! je dois enterrer mon imagination et mes souvenirs! Une belle gloire d'artiste et de conteur emportée!

     Moi! moi qui me suis dit mage ou ange, dispensé de toute morale, je suis rendu au sol, avec un devoir à chercher, et la réalité rugueuse à étreindre! Paysan!

     Suis-je trompé? la charité serait-elle soeur de la mort, pour moi?

     Enfin, je demanderai pardon pour m'être nourri de mensonge. Et allons.

     Mais pas une main amie! et où puiser le secours?

_________

     Oui l'heure nouvelle est au moins très-sévère.

     Car je puis dire que la victoire m'est acquise: les grincements de dents, les sifflements de feu, les soupirs empestés se modèrent. Tous les souvenirs immondes s'effacent. Mes derniers regrets détalent, - des jalousies pour les mendiants, les brigands, les amis de la mort, les arriérés de toutes sortes. - Damnés, si je me vengeais!

     Il faut être absolument moderne.

     Point de cantiques: tenir le pas gagné. Dure nuit! le sang séché fume sur ma face, et je n'ai rien derrière moi, que cet horrible arbrisseau!... Le combat spirituel est aussi brutal que la bataille d'hommes; mais la vision de la justice est le plaisir de Dieu seul.

     Cependant c'est la veille. Recevons tous les influx de vigueur et de tendresse réelle. Et à l'aurore, armés d'une ardente patience, nous entrerons aux splendides villes.

     Que parlais-je de main amie! Un bel avantage, c'est que je puis rire des vieilles amours mensongères, et frapper de honte ces couples menteurs, - j'ai vu l'enfer des femmes là-bas; - et il me sera loisible de posséder la vérité dans une âme et un corps.

Villám

Az emberi munka! ez az a robbanás, amely időről időre beleragyog örvényeimbe.

„Semmi se hiábavaló; fel a tudásra, és aztán tovább!” - kiáltja a modern Prédikátor, vagyis Mindenki. De a gonoszok és semmirekellők hullái mégis a mások szívére zuhannak... Ó! gyorsan, gyorsabban egy kicsit; odatúl, túl az éjszakán... elkerülhetjük-e ezeket a jövendő, ezeket az örök jutalmakat?...

- Mit tehetek én itt? A munkát ismerem; s a tudomány túl lassú. Jól látom én, hogy az ima vágtat, s a fény mennydörög. Túl egyszerű, és túl nagy a hőség; nélkülem is meglesznek. Tudom a kötelességem, s mint annyian, én is büszkén fogok fütyülni rá.

Az életem kopott. Gyerünk! legyünk színlelők és semmittevők, ó, irgalom! S az életünk mulatság lesz, álmaink szörnyeteg szerelmek és fantasztikus világok, siránkozunk és veszek­szünk majd a világ látszataival, kötéltáncosok, koldusok, művészek, bandita - pap! Kórházi ágyamon oly hatalmasnak éreztem a tömjén szagát; szent illatok őrzője, mártír, hitvalló...

Ebben mocskos gyermeki neveltetésemre ismerek. No és aztán!... Gyerünk, húsz esztendőm, mások is lesznek húszévesek...

Nem! nem! most fellázadok a halál ellen! Gőgömnek túl könnyű a munka: elárulnom a világot túlságosan is kurta szenvedés. Az utolsó pillanatban is vagdalkozni fogok jobbra, balra...

Akkor - ó! - szegény, drága lélek, tán nem lenne veszve számunkra az öröklét!

Reggel

Nem volt-e egykor kedves, hősi, mesés, aranylapokra kívánkozó ifjúságom - nagyon is sok szerencsém! Micsoda vétkem vagy tévedésem érdemelte ki mai nagy gyengeségemet? Ti, akik azt állítjátok, hogy az állatok zokognak bánatukban, hogy a betegek kétségbeesnek, hogy a halottak rosszakat álmodnak, próbáljátok meg elmesélni bukásomat és álmaimat. Én már nem tudom jobban kifejezni magam, mint a koldus az ő örökös Pater noster-eivel és Ave Mariá-ival Már nem tudok beszélni!

De ma, úgy érzem, befejeztem a poklomról szóló beszámolót. A pokol volt ez valóban, az, amelynek kapuit az ember nyitotta meg.

Ugyanabban a pusztaságban, ugyanazon az éjszakán fáradt szemeim még mindig az ezüst­csillagra nyílnak, de mindig anélkül, hogy mozdulnának az Élet urai, a háromkirályok, a szív, a lélek és az ész. Mikor mehetünk már, partokon és hegyeken túl, köszönteni az új munka szü­le­tését, az új tudásét, a zsarnokok és démonok futását, a babona végét, s imádni - első­ként! - a földre szállt Karácsonyt!

Egek éneke, népek menete! Rabszolgák, ne átkozzuk az életet.

Búcsú

Máris az ősz! - De miért is sajnálni az örökös napsütést, ha az ember az isteni világosság felfedezésére szánta el magát - távol az emberektől, akik belehalnak az évszakokba.

Ősz. Bárkánk a mozdulatlan ködökbe emelkedve elfordul a nyomor kikötője, a roppant város felé, melynek ege tűztől és sártól szennyes. Ó, a rothadt condrák, az esőtől dohosult kenyér, a részegség és ezernyi szerelem, amely keresztre feszített engem! Hát sohase vész el már hullazabáló királynője a millió holt testnek és léleknek, amely majd megítéltetik! Újra látom magam, mocsok és dögvész marta bőrrel, férgektől nyüzsgő hajjal és hónaljjal s még kövérebb férgekkel teli szívemmel, amint elnyúlok a kortalan, közönyös ismeretlenek között... Bele is halhattam volna... Iszonyú szellemidézés! Irtózom a nyomortól.

És félek a téltől, mert az a kényelem évada!

- Határtalan partokat látok olykor az égen, melyeket örömteli fehér nemzetek lepnek el. Aranyhajó lengeti fölöttem sokszínű lobogóit a reggeli szélben. Minden ünnepet, minden diadalt, minden drámát én teremtettem! Új virágokat, új csillagokat, új húsokat, új nyelveket akartam felfedezni! Azt hittem, természetfölötti hatalmat szerezhetek. Nos hát! el kell temetnem képzeletemet és emlékeimet! Szép kis dicsőség a művésznek és mesemondónak!

Én! én, aki varázslónak vagy angyalnak véltem magam, minden erkölcs alól felszabadultnak, vissza­adattam a földnek, hogy kötelességet válasszak magamnak, és két kézzel markoljam a durva valót! Paraszt!

Tévedtem-e? Lehet, hogy énnekem halál nővére az irgalom?

Végül is bocsánatot kérek, hogy hazugsággal táplálkoztam. S gyerünk.

De sehol egy baráti kéz! és hol van számomra segítség?

Igen, ez a mai óra legalábbis nagyon súlyos.

Mert mondhatom, hogy a győzelem enyém lett: a fogcsikorgatások, tűzsziszegések, mérges leheletek csitulnak. Minden nemtelen emlék elmosódik. Utolsó panaszaim is eloldalognak - a féltékenység, a koldusok, a banditák, a halál barátai s a mindenféle elesettek iránt. - Átkozottak! ha megbosszulnám magam!

Modernnek kell lenni mindenestül.

Semmi dicshimnuszt: tovább a megkezdett úton. Zord éjszaka! Alvadt vér füstöl arcomon, s mögöttem semmi, csak a rettentő bozót!... A szellem harca éppoly brutális, mint az emberek csatája; de az igazság látványa csak Istennek adatik...

De most ez még csak az előeste. Fogadjuk be minden erő és valódi gyengédség áramát. És hajnalban, izzó türelemmel vértezetten, belépünk majd a fényes városokba.

Mit beszéltem baráti kézről! Mintha nem volna már szép nyereség az is, hogy nevetni tudok a régi hazug szerelmeken, s szégyennel verhetem ezeket a hazug kapcsolatokat - láttam odalenn az asszonyok poklát -, és megadatik nekem, hogy enyém lehessen egy testben s egy lélekben az igazság.