Romains, Jules: La vie unanime (Je suis un habitant)

Je suis un habitant de ma ville, un de ceux
Qui s'assoient au théâtre et qui vont par les rues ;
Une voix qu'on entend, une face aperçue
Dont certains ont gardé la forme dans leurs yeux

Mon vouloir, que jadis je vénérais, n'est rien
Qu'un éphémère élan du vouloir unanime ;
Je méprise mon cœur et ma pensée intime :
Le rêve de la ville est plus beau que le mien.

Je n'ai pas le désir enfantin d'être libre ;
Mon idéal usé pend après de vieux clous.
Je disparais. Et l'adorable vie de tous
Me chasse de mon corps et conquiert chaque fibre.

Et tandis que j'avais naguère mal au bras
De porter mon paquet d'angoisse, gros et dense,
Avec ce qui me reste encor de conscience,
Je connais le bonheur de n'être presque pas.

Én csak egy vagyok a sokak közül,
a tömegből, mely telenyüzsgi az utcaszintet.
egy hang, egy könnyen elillanó tekintet,
melynek ez, vagy amaz talán örül.

A harcom, mit egykor úgy becsültem, messze száll ma,
mint könnyű mámor, melybe mindenki elmerül;
már megvetem szívem és álmaim belül,
az álmodó városnak szebb az álma.

Már nem vagyok ifjú, ki szabadságot akar,
a fáradt vágy bilincset hurcol meggyötörve,
a sokak pompás élete összetörte
az életem és magamtól eltakar.

Nemrég a fáradalmaim még oly nagyok
valának, és a félelem benyomta mellem;
mit máig megőrzött éberen a szellem,
boldogan érzi: szinte már nem is vagyok.