Saint-Amant, Marc-Antoine de: Le contemplateur (extraits)
Le contemplateur (extraits) (Francia)... Tout ce qu'autrefois j'ai chanté De la Mer en ma Solitude, En ce lieu m'est représenté Où souvent je fais mon étude : J'y vois ce grand Homme marin Qui d'un véritable burin Vivait ici dans la mémoire Mon coeur en est tout interdit Et je me sens forcé d'en croire Bien plus qu'on ne m'en avait dit.
Il a le corps fait comme nous, Sa tête à la nôtre est pareille, je l'ai vu jusques aux genoux, Sa voix a frappé mon oreille ; Son bras d'écailles est couvert, Son teint est blanc, son oeil est vert, Sa chevelure est azurée ; Il m'a regardé fixement Et sa contenance assurée M'a donné de l'étonnement.
Un portrait qui n'est qu'ébauché Représente bien son visage ; Sous du poil son sein est caché, Il a des mains le libre usage : De la droite, il empoigne un cor Fait de nacre aussi rare qu'or Dont les chiens de mer il assemble : Je puis croire un Glauque aujourd'hui ; Bref, à nous si fort il ressemble, Que j'ai pensé parler à lui.
... Quelquefois, bien loin écarté, Je puise, pour apprendre à vivre, L'Histoire ou la Moralité Dans quelque vénérable livre ; Quelquefois, surpris de la nuit, En une plage où, pour tout fruit, J'ai ramassé mainte coquille, Je reviens au château, rêvant Sous la faveur d'un ver qui brille Ou plutôt d'un astre vivant.
|
A tűnődő (részletek) (Magyar)Mint a tengerről valaha magányomban el-elmeséltem, a sok kitaláltam csoda most van nagy elevenedésben. A Nagy Vízi Ember, ihol, emlékezetem őrzi jól, mintha bevágta volna véső; szívemben rémült áhítat, hiszem, hogy hús-vér létezés ő, hírénél valóságosabb.
Teste: akárcsak a mienk, feje formázza a miénket – egyszer már térdig megjelent –, a hangja is fülembe tépett; karja pikkellyel van tele, bőre fehér, zöld a szeme, fürtökben omló haja kékes. Oly szúrósan szemügyre vett, s oly magabiztos volt s fölényes, hogy lábamról tüstént levett.
Orcája vázlatban feledt képhez hasonlatos leginkább; a melle szőrzettel fedett, a kezei mozgékony indák; jobbjában pompás csigakürt, amely a mélyből fölmerült — azzal terelgeti a fókát —, Glaukoszban ma bízvást hiszek: formái oly emberi formák, felelne is, ha kérdezek…
Máskor titkon, magánosan, hogy élni tudni megtanuljak, bölcs könyvekbe ásom magam s buvárlom a morált, a múltat. Olykor az éj úgy lep meg ott, hogy táplálékom más se volt, mint egy-egy gyenge-húsu kagyló. Merengve ballagok haza, irányítóm egy-egy aranyló ablak, vagy az ég csillaga…
|