Samain, Albert: Mon âme est une infante

Mon Ame est une infante en robe de parade,
Dont l'exil se reflète, éternel et royal,
Aux grands miroirs déserts d'un vieil Escurial,
Ainsi qu'une galère oubliée en la rade.

Aux pieds de son fauteuil, allongés noblement,
Deux lévriers d'Écosse aux yeux mélancoliques
Chassent, quand il lui plaît, les bêtes symboliques
Dans la forêt du Rêve et de l'Enchantement.

Son page favori, qui s'appelle Naguère,
Lui lit d'ensorcelants poèmes à mi-voix,
Cependant qu'immobile, une tulipe aux doigts,
Elle écoute mourir en elle leur mystère...

Le parc alentour d'elle étend ses frondaisons,
Ses marbres, ses bassins, ses rampes à balustres ;
Et, grave, elle s'enivre à ces songes illustres
Que recèlent pour nous les nobles horizons.

Elle est là résignée, et douce, et sans surprise,
Sachant trop pour lutter comme tout est fatal,
Et se sentant, malgré quelque dédain natal,
Sensible à la pitié comme l'onde à la brise.

Elle est là résignée, et douce en ses sanglots,
Plus sombre seulement quand elle évoque en songe
Quelque Armada sombrée à l'éternel mensonge,
Et tant de beaux espoirs endormis sous les flots.

Des soirs trop lourds de pourpre où sa fierté soupire,
Les portraits de Van Dyck aux beaux doigts longs et purs,
Pâles en velours noir sur l'or vieilli des murs,
En leurs grands airs défunts la font rêver d'empire.

Les vieux mirages d'or ont dissipé son deuil,
Et, dans les visions où son ennui s'échappe,
Soudain - gloire ou soleil -un rayon qui la frappe
Allume en elle tous les rubis de l'orgueil.

Mais d'un sourire triste elle apaise ces fièvres ;
El, redoutant la foule aux tumultes de fer,
Elle écoute la vie - au loin - comme la mer...
Et le secret se lait plus profond sur ses lèvres.

Rien n'émeut d'un frisson l'eau pâle de ses yeux,
Où s'est assis l'Esprit voilé des Villes mortes ;
El par les salles, où sans bruit tournent les portes,
Elle va, s'enchantant de mots mystérieux.

L'eau vaine des jets d'eau là-bas tombe en cascade,
Et, pâle à la croisée, une tulipe aux doigts,
Elle est là, reflétée aux miroirs d'autrefois,
Ainsi qu'une galère oubliée en la rade.

Mon Ame est une infante en robe de parade.

Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája
S vén várában királyi magánya úgy ragyog
A nagy bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
Öböl vizén viszfénylik az ottfelejtett gálya.

Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
Skót agarak hevernek, szemükben méla tûz,
S ha olykor int az úrnő, a két eb vadat ûz,
Szimbolum-vadakat, Vágy s Álom erdejében.

Kedvenc apródja is van, ennek a neve: Nemrég,
Úrnőjének felolvas, zsongító verset, halkan,
S Ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
Hogy a szók titkos lelkük lekében kileheljék.

S körûl királyi parkja pompázik és tenyészik,
Márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
S lelke a csodarejtő távlatoktól boros
Míg tekintete búsan látkörén elenyészik.

Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
Jól tudja: ez a fátum, mért volna hát a harc?
Csak néha vet hullámot ős, bús gúnnyal, az arc,
Ha szánalom fuvall rá, mint lassu szél a tóra.

Így él, lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
Csak néha még busabb, álmában hogyha látja,
Örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája
S reményei, miket temetnek mély habok.

Csak súlyos bíború estén sohajt, ha nézi
A fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
Ó pompáját: keskeny kezet, halavány arcélt,
Mely mély bársonyban búsong s trónok álmát idézi.

Aranyos, régi bûv-kép így néha gyásza kínját
Szétszórja s bánata gyors víziókba csap:
Dús sugárkéve éri - dicsőség? vagy a nap? -
S fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubínját.

De rögtön, szomorún, mosollyal hûti lázát
S rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
Távolból hallja csak, mint tenger moraját
S búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.

Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
Itt a Holt városok fátylas nemtője ûl -
S át nesztelen ajtókon s termein, egyedûl,
Titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.

Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva -
S Ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
A Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
Öböl vizén viszfénylik az ottfelejtett gálya.

Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája.