Verhaeren, Émile: A pályaudvar (La Gare Magyar nyelven)

Du côté du canal, où ronflent et s’exilent
Les trois usines de la ville,
La gare,
Avec ses coups de trompe et de sifflet,
Avec ses signaux verts dans le soir violet,
Luit et s’effare.
 
Elle existe, vivant de peu, très à l’écart ;
Où monte son pignon, montait l’ancien rempart.
Les dimanches, à l’heure où l’on sonne les messes,
Elle écoute de loin le lourd bourdon baller,
Et les cloches, une fois l’an, se quereller,
Toutes ensemble, à la Kermesse.
 
Elle connaît l’huissier, le juge et le curé,
Et ceux qui vont à Deynze, et de Deynze à Courtrai,
Et ceux que le lundi pousse jusqu’à Termonde ;
Tous, ils rentrent, le soir, avant la nuit, chez eux,
Sans que jamais aucun ne laisse errer ses yeux
Au long des rails brûlants, qui vont au bout du monde.
 
Un va-et-vient prévu de charriages las
Circule, autour de vieux hangars, là-bas ;
Un camion s’éloigne, un camion arrive ;
On hèle, au cabaret, quelques débardeurs soûls,
Et les wagons chargés sont poussés bout à bout,
Et se heurtent, comme entraînés à la dérive.
 
Mais, dès que le jour tombe, et que s’en vont rentrer
Ceux-ci d’Alost, ceux-là de Deynze et de Courtrai,
La gare,
Une dernière fois, tremble et s’effare,
Et se remplit de bruit ;
Puis, doucement s’enfonce et se clôt dans sa nuit ;
Et l’on n’entend plus rien dans la salle d’attente,
Où seul un bec de gaz reste allumé,
Que le grincement dur d’une plume irritante,
Près d’un guichet fermé.

Csatorna partja mellett ott dohog magába
A város három régi gyára -
S borzongva, rút dal
Süvöltöz: sípok és sikongó trombiták -
S a mályva estbe zöld jelzéseket bocsát
A pályaudvar.
 
Kevésből éldegél s meghúzza jól magát,
Ahol ma orma áll, ott állt a régi gát.
S minden vasárnapon, ha kongatnak misére,
Távolból hallja már: a vén harang rezeg -
S egy évben egyszer a lármás csengettyűket
Szólni a Búcsú ünnepére.
 
Ismeri a kapust, a bírát s a papot
S ki Deynze-be és ki Deynze-ből Courtrai-be utazott;
És mind, kit a hétfő elűz egész Termonde-ig
És akik visszatérnek estére, mind a földit,
Kiknek tekintete eddig még sose tévedt
A sínekre, mik a világ végéig érnek.
 
Ó csarnokok körül kering a forgatag,
Vonul sok társzekér, unott mind s álmatag,
Ha eltűnt egy kocsi, már másik jön helyette -
A rakodómunkást hívják, berúgva jön,
Tolatnak, száz vágón sikoltva összedöng
És csikorog - s megáll mellékvágányra vetve.
 
Majd, ha a hanyatló alkonyban visszatért
Alost-ból, Deynze-ből és Courtrai-ből már a nép:
A pályaudvar
Reszketni kezd s utolszor zúg a rút dal,
Zsibong, remeg -
Aztán ráhull a csönd, álomba szendereg,
A zaj lassan kihal a kis váróteremben,
Hol már csak egyetlen, rossz lámpa füstölög -
S valami izgatott toll percegése rebben
Egy zárt ablak mögött.