Verhaeren, Émile: La joie

Oh ces larges beaux jours dont les matins flamboient!

La terre ardente et fière est plus superbe encor

Et la vie éveillée est d'un parfum si fort

Que tout l'être s'en grise et bondit vers la joie.

Soyez remerciés, mes yeux,

D'être restés si clairs, sous mon front déjà vieux,

Pour voir au loin bouger et vibrer la lumière ;

Et vous, mes mains, de tressaillir dans le soleil ;

Et vous, mes doigts, de vous dorer aux fruits vermeils

Pendus au long du mur, près des roses trémières.

Soyez remercié, mon corps,

D'être ferme, rapide, et frémissant encor

Au toucher des vents prompts ou des brises profondes ;

Et vous, mon torse droit et mes larges poumons,

De respirer, au long des mers ou sur les monts,

L'air radieux et vif qui baigne et mord les mondes,

Oh ces matins de fête et de calme beauté !

Roses dont la rosée orne les purs, visages,

Oiseaux venus vers nous, comme de blancs présages,

Jardins d'ombre massive ou de frêle clarté !

A l'heure où l'ample été tiédit les avenues,

Je vous aime, chemins, par où s'en est venue

Celle qui recélait, entre ses mains, mon sort ;

Je vous aime, lointains marais et bois austères,

Et sous mes pieds, jusqu'au tréfonds, j'aime la terre

Où reposent mes morts.

J'existe en tout ce qui m'entoure et me pénètre.

Gazons épais, sentiers perdus, massifs de hêtres,

Eau lucide que nulle ombre ne vient ternir,

Vous devenez moi-même étant mon souvenir.

Ma vie, infiniment, en vous tous se prolonge,

Je forme et je deviens tout ce qui fut mon songe ;

Dans le vaste horizon dont s'éblouit mon oeil,

Arbres frissonnants d'or, vous êtes mon orgueil ;

Ma volonté, pareille aux noeuds dans votre écorce,

Aux jours de travail ferme et sain, durcit ma force.

Quand vous frôlez mon front, roses des jardins clairs,

De vrais baisers de flamme illuminent ma chair ;

Tout m'est caresse, ardeur, beauté, frisson, folie,

Je suis ivre du monde et je me multiplie

Si fort en tout ce qui rayonne et m'éblouit

Que mon coeur en défaille et se délivre en cris.

Oh ces bonds de ferveur, profonds, puissants et tendres

Comme si quelque aile immense te soulevait,

Si tu les as sentis vers l'infini te tendre,

Homme, ne te plains pas, même en des temps mauvais ;

Quel que soit le malheur qui te prenne pour proie,

Dis-toi, qu'un jour, en un suprême instant,

Tu as goûté quand même, à coeur battant,

La douce et formidable joie,

Et que ton âme, hallucinant tes yeux

Jusqu'à mêler ton être aux forces unanimes,

Pendant ce jour unique et cette heure sublime,

T'a fait semblable aux Dieux.

Ó, szép nap, villogó aranysugár!

Az ébredő, varázsos, büszke föld

erős, vad illata mindent betölt:

minden megittasul s örömre vár.

Ó, hála néktek, ti szemek,

hogy öregedő homlokom alatt

látásotok még tiszta, jó maradt,

s láthatjátok, ha messzi fény rezeg;

s hogy borzongtok a napon, ti kezek,

s ti ujjaim, aranyfényben fürödtök,

becézgetve aranyszínű gyümölcsöt,

ha utam itt a mályvák közt vezet,

És hála néked, testem,

hogy megmaradtál gyorsnak és erősnek,

ha véled fürge szelek kergetőznek;

és mellkasom, tenéked köszönöm,

és néked is, te táguló tüdőm,

hogy hegyeken vagy tengerparti esten

így isszátok az éles levegőt,

a világokat körüllebegőt.

Ó, szépség reggele, ó, csöndes ünnep!

A rózsa tiszta arcán harmat ül meg,

madarak, béke hirdetői, szállnak,

a kertben lenge fények, tömör árnyak.

Szeretlek most, ti nyári napsütötte

utak, mert egykor egy lány erre jött

s titkon kezében hozta sorsomat.

Szeretlek, messzi láp, s erdők, ti zöldek,

s a legmélyéig szeretem a földet,

hol halottaim porlanak.

Mindenben élek, ami áthatott,

te tiszta forrásvíz, te elvesző

kis ösvény, bükkfaerdő, fű, mező,

emlékeim, énemmé váltatok.

Határtalanná növök bennetek,

mi álmom volt, most mindaz én leszek;

a láthatáron fénylő messzeségben

aranyló fák, ti vagytok büszkeségem;

akaratom, mint gyűrűitek nőnek,

jó munkában acélozza erőmet.

Ti rózsák, akik viríttok a kertben,

hűs homlokomat közétek ha rejtem,

érintés rajta csók-szikrát csihol;

minden: simogatás, izzás nekem,

kéj, őrület, és megrészegedem

a világtól és száz alakban élek,

mindenben, ami tündökölve éled,

hogy szívem szent gyönyörben fölsikolt.

Ily mély, nagy elragadtatást ha érzel,

mely néked földöntúli szárnyat ad,

s te, ember, örök végtelenbe érsz fel,

panaszkodnod balsorsban sem szabad;

akármi fáj, te mindig mondd magadnak,

hogy egyszer, egy magasztos pillanatnak

a lüktető borzongást köszönöd,

hogy ízlelted az édes örömöt,

hogy megadatott néked az a boldog

fenséges óra, amikor a dolgok

ős lényegével önnön lelked egy lesz:

hasonlatossá tett az istenekhez.