Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Verhaeren, Émile: La neige

Verhaeren, Émile portréja

La neige (Francia)

La neige tombe, indiscontinûment,

Comme une lente et longue et pauvre laine,

Parmi la morne et longue et pauvre plaine,

Froide d'amour, chaude de haine.

 

La neige tombe, infiniment,

Comme un moment -

Monotone - dans un moment ;

La neige choit, la neige tombe,

Monotone, sur les maisons

Et les granges et leurs cloisons ;

La neige tombe et tombe

Myriadaire, au cimetière, au creux des tombes.

 

Le tablier des mauvaises saisons,

Violemment, là-haut, est dénoué ;

Le tablier des maux est secoué

A coups de vent, sur les hameaux des horizons.

 

Le gel descend, au fond des os,

Et la misère, au fond des clos,

La neige et la misère, au fond des âmes ;

La neige lourde et diaphane,

Au fond des âtres froids et des âmes sans flamme,

Qui se fanent, dans les cabanes.

 

Aux carrefours des chemins tors,

Les villages sont seuls, comme la mort ;

Les grands arbres, cristallisés de gel,

Au long de leur cortège par la neige,

Entrecroisent leurs branchages de sel.

 

Les vieux moulins, où la mousse blanche s'agrège,

Apparaissent, comme des pièges,

Tout à coup droits, sur une butte ;

En bas, les toits et les auvents

Dans la bourrasque, à contre vent,

Depuis Novembre, luttent ;

Tandis qu'infiniment la neige lourde et pleine

Choit, par la morne et longue et pauvre plaine.

 

Ainsi s'en va la neige au loin,

En chaque sente, en chaque coin,

Toujours la neige et son suaire,

La neige pâle et inféconde,

En folles loques vagabondes,

Par à travers l'hiver illimité monde.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://poesie.webnet.fr/lesgrandsclassiques

A hó (Magyar)

Hullong a hó, hull szakadatlan

mint tiszta gyolcs, hull csendesen

az árva-árva tereken,

s amerre száll, átok terem.

 

Hullong a hó az alkonyaiban,

hogy egyik perc a másba pattan,

hull, hull — egyhangún — szakadatlan;

sziszeg, zuhog, akár a katlan;

tompán a néma házra hull,

zárdákon, csűrökön lapul;

sziszeg, zuhog, akár a katlan

s a temetőkre és sírokra száll le halkan.

 

A zord idők bús lobogóját

kibontja a hósík felett;

s a gyászos nyomortól nem óják

kunyhók a bús szegényeket.

 

A fagy lejő s csontig hatol

és szűk a kunyhó, szűk az ól,

a lelkeken ott a nyomor s a hó,

a bús, nehéz és tiszta hó.

Sötét hidegben fázik a lakó

és arca oly sápadt, fakó.

 

Hótól fehér az út,

halottak a faluk;

a sok kristályos nagy kopár fa,

és a didergő fák sora

úgy áll fehér cukorba mártva.

 

Belepte már a malmot a fehér moha

s olyan, akárcsak egy kelepce

és készen áll prédára lesve;

lenn a viharban reszkető

kolostor és a háztető

november óta küzd az estbe;

s a hó csak hull, hull, hullong csendesen

a végtelen, kopárbús tereken.

 

Ameddig csak a szem elér,

minden fehér, fehér, fehér,

hó mindenütt, hó, tiszta hó,

halotti, sápadt takaró,

halotti meddő takaró.

A végtelen tél szemfedője

rongyos pehely-hímmel beszőve.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://hu.wikisource.org/wiki/A_h

minimap