Verhaeren, Émile: A hódító szobra (Une statue (2) Magyar nyelven)

Au carrefour des abattoirs et des casernes,
Il apparaît, foudroyant et vermeil,
Le sabre en bel éclair dans le soleil.
 
Masque d'airain, bicorne d'or ;
Et l'horizon, là-bas, où le combat se tord,
Devant ses yeux hallucinés de gloire !
 
Un élan fou, un bond brutal
Jette en avant son geste et son cheval
Vers la victoire.
 
Il est volant comme une flamme,
Ici, plus loin, au bout du monde,
Qui le redoute et qui l'acclame.
 
Il entraîne, pour qu'en son rêve ils se confondent,
Dieu, son peuple, ses soldats ivres ;
Les astres mêmes semblent suivre,
Si bien que ceux
Qui se liguent pour le maudire
Restent béants : et son vertige emplit leurs yeux.
 
Il est de calcul froid, mais de force soudaine :
Des fers de volonté barricadent le seuil
Infrangible de son orgueil.
 
Il croit en lui - et qu'importe le reste !
Pleurs, cris, affres et noire et formidable fête,
Avec lesquels l'histoire est faite.
 
Il est la mort fastueuse et lyrique,
Montrée, ainsi qu'une conquête,
Au bout d'une existence en feu et en tempête.
 
Il ne regrette rien de ce qu'il accomplit,
Sinon que les ans brefs aillent trop vite
Et que la terre immense soit petite.
 
Il est l'idole et le fléau :
Le vent qui souffle autour de son front clair
Toucha celui des Dieux armés d'éclairs.
 
Il sent qu'il passe en brusque orage et que sa destinée
Est de tomber comme un écroulement,
Le jour où son étoile étrange et effrénée,
Cristal rouge, se cassera au firmament.
 
Au carrefour des abattoirs et des casernes,
Il apparaît, foudroyant et vermeil,
Le sabre en bel éclair dans le soleil.

Kaszárnyák és vágóhidak között a téren
Felbukkan egy órjási, rőt alak,
Kardján a Nap villáma lángrakap.
 
Ércfej - sisakján aranytoll forog;
S lentről a szemhatár, hol még a harc lobog,
Felszökken mámoros, győztes szemébe.
 
Rögeszme és nyers akarat,
Mely kart kilök, vad mént is az ragad
Diadalok elébe.
 
Akár a csóva, úgy röpül
Ott fent - s alatta a világ,
Mely féli s melyben üdvözül.
 
És elragad, eggyé-ötvözni mind, e vágy,
Istent, hazát, zsoldost, lerészegülten -
A csillag is mellészegül fenn –
S úgy tűnik, hogy akik
Átkot készültek szórni rá,
Némák - s a szédülettől szemük tágranyit.
 
Hideg, ha mérlegel, ám karja kész lecsapni,
Acél-akaratát megtörni nincs erőd,
Küszöbjén ott vigyáz a gőg.
 
Magának hisz csak Ő - a többi mit se számít,
Könny, jaj és rémület e szörnyű ünnepen,
Mit úgy hívnak: Történelem.
 
Az ő halála pompás, nagy halál,
Kitűnik, mint a hóditások,
Egy pálya alkonyán, mely tűzbe, vasba vásott.
 
Ami mögötte van, nem sajnál semmit ő,
Hacsak nem, hogy az év oly kurta, röpke,
Vagy, hogy a nagyvilágot már kinőtte.
 
A bálvány és a bosszú ő:
Szent szél sziszeg sugárzó homlokán,
Harcias istenek küldöttje, zord magány.
 
S már érzi, hogy körötte vér buzgó orkánja száll,
Kíméletlen bukást sejt, végzetet
És percet, melyben zord sors-csillaga megáll
És vérvörös kristálya megreped.
 
Kaszárnyák és vágóhidak között, a téren
Felbukkan egy órjási, rőt alak,
Kardján a Nap villáma lángrakap.