Vigny, Alfred de: Le Bain (Fragment d'un poème de Suzanne)

C'était près d'une source à l'onde pure et sombre,

Le large sycomore y répandait son ombre.

Là, Suzanne, cachée aux cieux déjà brûlants,

Suspend sa rêverie et ses pas indolents,

Sur une jeune enfant que son amour protège

S'appuie, et sa voix douce appelle le cortège

Des filles de Juda, de Gad et de Ruben

Qui doivent la servir et la descendre au bain;

Et toutes à l'envi, rivales attentives,

Détachent sa parure entre leurs mains actives.

L'une ôte la tiare où brille le saphir

Dans l'éclat arrondi de l'or poli d'Ophir;

Aux cheveux parfumés dérobe leurs longs voiles,

Et la gaze brodée en tremblantes étoiles;

La perle, sur son front enlacée en bandeau,

Ou pendante à l'oreille en mobile fardeau;

Les colliers de rubis, et, par des bandelettes,

L'ambre au cou suspendu dans l'or des cassolettes.

L'autre fait succéder les tapis préparés

Aux cothurnes étroits dont ses pieds sont parés;

Et, puisant l'eau du bain, d'avance elle en arrose

Leurs doigts encore empreints de santal et de rose,

Puis, tandis que Suzanne enlève lentement

Les anneaux de ses mains, son plus cher ornement,

Libres des nœuds dorés dont sa poitrine est ceinte,

Dégagés des lacets, le manteau d'hyacinthe,

Et le lin pur et blanc comme la fleur du lis,

Jusqu'à ses chastes pieds laissent couler leurs plis.

Qu'elle fut belle alors! Une rougeur errante

Anima de son front la blancheur transparente;

Car, sous l'arbre où du jour vient s'éteindre l'ardeur,

Un oeil accoutumé blesse encore sa pudeur;

Mais, soutenue enfin par une esclave noire,

Dans un cristal liquide on croirait que l'ivoire

Se plonge, quand son corps, sous l'eau même éclairé,

Du ruisseau pur et frais touche le fond doré.

Egy tiszta kis patak, platánfa áll felette,

mely árnyát a sötét habokra rávetette.

Lomhán, merengve jő s az erdő mélyiben

a forró ég elől rejtőzve megpihen,

reátámaszkodik egy kedvelt csitri lányra

és hívja édesen kíséretét Zsuzsánna,

a Júda lányait, rubéni, gádi fajt,

a fürdőnél ezek fogják szolgálni majd.

Már mind figyelve áll, vetélkedésre készen,

hogy buzgón ékszerét leszedni egy se késsen;

egyik a tiarát, hol csillog a zafir

s aranyfény tündököl, mit készített Ofir;

másik pedig haján, mely csupa drága illat,

lebontja fátyolát, remeg azon a csillag,

a ringó gyöngyöket fülén és gyöngysorát,

melyet a homlokán finom szalag fon át;

az ámbraillatot, mely színaranyban ingott,

szalagos füstölőt, nyakáról a rubintot.

Másik megoldja már kicsiny koturnusát,

szőnyegre fekteti a talp finom husát,

vizet merít előbb, s lemossa még a lábat,

melyről a szantal- és a rózsaillat árad.

S amíg Zsuzsánna most, oly lassan nézve szét,

lehúzza gyűrüit, legdrágább ékszerét,

leoldva melliről zsinórok, cifra pántok,

a jácintkék köpeny, mit fürge kéz lehántott

s a tiszta vászoning, mint liliom, fehér,

lehull, s redőzete szűz lábaihoz ér.

De szép volt, ó de szép! Futó kis pírja támadt,

rezgett fehér szinén áttetsző homlokának.

A fák közt, hol a nap elveszti délhevét,

a megszokott szem is még sérti szégyenét.

Sötét rabnőre dől végül, hogy az kisérje,

mint híg kristályba száll elefántcsont fehérje,

úgy éri teste most a fénylő vizen át

a tiszta, hűs patak aranyló talaját.