Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Vigny, Alfred de: A Montmorency-i szerelmesek (Les Amants De Montmorency Magyar nyelven)

Vigny, Alfred de portréja

Les Amants De Montmorency (Francia)

                            I.

Étaient-ils malheureux, Esprits qui le savez!
Dans les trois derniers jours qu'ils s'étaient réservés?
Vous les vîtes partir tous deux, l'un jeune et grave,
L'autre joyeuse et jeune. Insouciante esclave,
Suspendue au bras droit de son rêveur amant,
Comme à l'autel un vase attaché mollement,
Balancée en marchant sur sa flexible épaule
Comme la harpe juive à la branche du saule;
Riant, les yeux en l'air, et la main dans sa main,
Elle allait, en comptant les arbres du chemin,
Pour cueillir une fleur demeurait en arrière,
Puis revenait à lui, courant dans la poussière,
L'arrêtait par l'habit pour l'embrasser, posait
Un oeillet sur sa tête, et chantait, et jasait
Sur les passants nombreux, sur la riche vallée
Comme un large tapis à ses pieds étalée;
Beau tapis de velours chatoyant et changeant,
Semé de clochers d'or et de maisons d'argent,
Tout pareils aux jouets qu'aux enfants on achète
Et qu'au hasard pour eux par la chambre l'on jette.
Ainsi, pour lui complaire, on avait sous ses pieds
Répandu des bijoux brillants, multipliés
En forme de troupeaux, de village aux toits roses
Ou bleus, d'arbres rangés, de fleurs sous l'onde écloses,
De murs blancs, de bosquets bien noirs, de lacs bien verts
Et de chênes tordus par la poitrine ouverts.
Elle voyait ainsi tout préparé pour elle:
Enfant, elle jouait, en marchant, toute belle,
Toute blonde, amoureuse et fière; et c'est ainsi
Qu'ils allèrent à pied jusqu'à Montmorency.

 

                            II.

Ils passèrent deux jours d'amour et d'harmonie,
De chants et de baisers, de voix, de lèvre unie,
De regards confondus, de soupirs bienheureux,
Qui furent deux moments et deux siècles pour eux.
La nuit on entendait leurs chants: dans la journée
Leur sommeil; tant leur âme était abandonnée
Aux caprices divins du désir! Leurs repas
Étaient rares, distraits; ils ne les voyaient pas.
Ils allaient, ils allaient au hasard et sans heures,
Passant des champs aux bois, et des bois aux demeures,
Se regardant toujours, laissant les airs chantés
Mourir, et tout à coup restaient comme enchantés
L'extase avait fini par éblouir leur âme,
Comme seraient nos yeux éblouis par la flamme.
Troublés, ils chancelaient, et le troisième soir,
Ils étaient enivrés jusques à ne rien voir
Que les feux mutuels de leurs yeux. La nature
Étalait vainement sa confuse peinture
Autour du front aimé, derrière les cheveux
Que leurs yeux noirs voyaient tracés dans leurs yeux bleus.
Ils tombèrent assis, sous des arbres; peut-être...
Ou s'éteindre... Ils voyaient seulement que le jour
Était pâle, et l'air doux, et le monde en amour...
Un bourdonnement faible emplissait leur oreille
D'une musique vague, au bruit des mers pareille.
Et formant des propos tendres, légers, confus,
Que tous deux entendaient, et qu'on n'entendra plus.
Le vent léger disait de la voix la plus douce:
"Quand l'amour m'a troublé, je gémis sous la mousse."
Les mélèzes touffus s'agitaient en disant:
"Secouons dans les airs le parfum séduisant
Du soir, car le parfum est le secret langage
Que l'amour enflammé fait sortir du feuillage."
Le soleil incliné sur les monts dit encor:
"Par mes flots de lumière et par mes gerbes d'or
Je réponds en élans aux élans de votre âme;
Pour exprimer l'amour mon langage est la flamme."
Et les fleurs exhalaient de suaves odeurs,
Autant que les rayons de suaves ardeurs;
Et l'on eût dit des voix timides et flûtées
Qui sortaient à la fois des feuilles veloutées;
Et, comme un seul accord d'accents harmonieux,
Tout semblait s'élever en choeur jusques aux cieux;
Et ces voix s'éloignaient, en rasant les campagnes,
Dans les enfoncements magiques des montagnes;
Et la terre, sous eux, palpitait mollement,
Comme le flot des mers ou le coeur d'un amant;
Et tout ce qui vivait, par un hymne suprême,
Accompagnait leurs voix qui se disaient: "Je t'aime."

 

                            III.

Or c'était pour mourir qu'ils étaient venus là.
Lequel des deux enfants le premier en parla?
Comment dans leurs baisers vint la mort? Quelle balle
Traversa les deux coeurs d'une atteinte inégale
Mais sûre? Quels adieux leurs lèvres s'unissant
Laissèrent s'écouler avec l'âme et le sang?
Qui le saurait? Heureux celui dont l'agonie
Fut dans les bras chéris avant l'autre finie!
Heureux si nul des deux ne s'est plaint de souffrir!
Si nul des deux n'a dit: "Qu'on a peine à mourir!"
Si nul des deux n'a fait, pour se lever et vivre,
Quelque effort en fuyant celui qu'il devait suivre;
Et, reniant sa mort, par le mal égaré,
N'a repoussé du bras l'homicide adoré?
Heureux l'homme surtout, s'il a rendu son âme,
Sans avoir entendu ces angoisses de femme,
Ces longs pleurs, ces sanglots, ces cris perçants et doux
Qu'on apaise en ses bras ou sur ses deux genoux,
Pour un chagrin; mai qui, si la mort les arrache,
Font que l'on tord ses bras, qu'on blasphème, qu'on cache
Dans ses mains son front pâle et son coeur plein de fiel,
Et qu'on se prend du sang pour le jeter au ciel. -
Mais qui saura leur fin? -
                                      Sur les pauvres murailles
D'une auberge où depuis on fit leurs funérailles,
Auberge où pour une heure ils vinrent se poser
Ployant l'aile à l'abri pour toujours reposer,
Sur un vieux papier jaune, ordinaire tenture,
Nous avons lu des vers d'une double écriture,
Des vers de fou, sans rime et sans mesure. - Un mot
Qui n'avait pas de suite était tout seul en haut;
Demande sans réponse, énigme inextricable,
Question sur la mort. - Trois noms, sur une table,
Profondément gravés au couteau. - C'était d'eux
Tout ce qui demeurait... et le récit joyeux
D'une fille au bras rouge. "Ils n'avaient, disait-elle,
Rien oublié." La bonne eut quelque bagatelle
Qu'elle montre en suivant leurs traces, pas à pas.
- Et Dieu? - Tel est le siècle, ils n'y pensèrent pas.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://poesie.webnet.fr/lesgrandsclassiques

A Montmorency-i szerelmesek (Magyar)

                            I.

Oly szerencsétlenek voltak, tanú az ég!
Három nap volt nekik a végső menedék.
Láthattátok, amint egy méla ifju jobbján
szökik a zsenge, víg s enyhén hunyászkodó lány,
merengő kedvese ölelve vitte el,
kihez úgy tartozott, mint oltárhoz kehely,
csüggött lengedezőn a formás férfivállon,
mint héber hárfa szép hajlású fűzfaágon,
fogták egymás kezét, úgy haladtak tovább,
lajstromba vett a lány minden útszéli fát,
olykor le-lemaradt virágot szedni, majd a
fiú után szaladt, kis porfelhőt kavarva,
s mikor beérte őt: csókot, szirmot dobott
hajára s hol dalolt, hol pedig csacsogott
arról, ki arra járt s a dús völgyről, amelynek
füve lába elé terített drága selymet,
szép volt a szőnyeg: úgy tarkállott bársonya,
mint arany tornyok és ezüst házak sora -
játékszerek, miket veszünk gyerekeinknek,
hanyagul szórva szét szobácskáikban mindet.
Tetszelgett odalenn tündöklő ékszerek
gyanánt minden falu s nyájként delelgetett,
kék és piros tetők intettek mindenünnen,
virágok, karcsu fák, katonás rendbe gyűlten,
fehér falak, sötét ligetek, zöld tavak,
görnyedt s szügyig kitárt tölgyfák a domb alatt.
Ő úgy érezte, hogy minden csak néki termett,
szép volt, játékosan tobzódott, mint a gyermek,
szőkén, szerelmesen s büszkén haladt a lány
Montmerency felé kedvese oldalán.

 

                            II.

És két nap telt el így, csókos harmóniában,
ajak ajakra forrt, majd dalra nyílt vidáman,
üdvözült sóhajok, ölelkező szemek
varázsa percet is száz évnek hitetett.
Éjszaka énekük hangzott, nappal az álom
játszott velük, hiszen követték mennybe-szállón
a vágy szeszélyeit. Alig nehány falat
volt lakomájuk - és az is elvétve csak.
Ment, mendegélt a pár, amerre vitte vére,
mezőkről fák közé, vadak búvóhelyére,
s csak akkor haltak el igézve a dalok,
mikor tekintetük összetalálkozott.
Szűnt az önkívület, ha káprázott a lélek -
szemünk is ezt teszi, ha tiszta lángba réved.
Szédelgő s zaklatott volt már a harmadik
estén a két gyerek, már szemsugaraik
tüzét látták csupán. A természet hiába
mutatta elnagyolt ábráját az imádva
bámult homlok körül a hajtincsek megett:
fekete szemsugár kékkel keveredett.
Leroskadtak a fák alatt s történt, mi történt...
Nem tudtak semmiről. Élvezték a verőfényt
s az alkonyt is... Szivük boldogság járta át,
hisz édes volt a lég, szerelmes a világ...
Halk dúdolás hatolt fülükhöz, furcsa, zsongó
muzsika, tengerek morajához hasonló,
gyengéd és zavaros szavakká gyűlt e zaj,
visszhangzott bennük, ám el is némult hamar.
Így szólt a könnyü szél halkan, simogatóan:
"Mikor kínzott a vágy, mohák alatt zokogtam."
Sűrű vörösfenyők felől is szállt a szó:
"Belőlünk csalja ki az est a csábitó
illatokat, melyek lombjaink közt születnek
s titkos tolmácsai az égő szerelemnek."
Hullván hegyek mögé, üzent nekik a nap:
"Válaszul fényemet, arany csóváimat
küldöm hevem szerint a lelketek hevére -
nálam a lángolás a szerelem beszéde."
Ezer virág lehelt oly édes illatot,
hogy a sugár tüze is édes lett legott.
Félénken jött elő - miként fuvolahang szól -
olykor a vallomás a bársony lombozatból,
úgy tetszett: égbe száll a hangok elegye,
mint egyszer csendülő akkord, kórus-zene,
suhant a tájon át, végigsimítva minden
erdőt, mezőt s hegyi varázs-zugolyt szelíden,
a föld szemérmesen reszketett ezalatt,
mint szerelmes szivek, mint hullámon a hab,
és minden, ami él, himnuszt örvendve zengett,
kísérve ajkukon a bűvös szót: "Szeretlek."

 
                            III.

E helyre párosan meghalni jöttek ők.
És vajon melyikük beszélt erről előbb?
Csókjaikban hogyan üzent a vég? Mi módon
járta át szívüket kétféleképp az ólom,
egyszerre oltva ki életük? Összeforrt
ajkuk, mikor kiszállt lelkük s vérük kifolyt?
Ki tudja? Boldog az, kinek agóniáját
kedvese karjai óvó körükbe zárják!
Boldog, ki jajt se hall a másiktól, hiszen
egyik se mondta, hogy a halál: gyötrelem!
Egyik se tette meg, hogy - felpattanva - messze
szaladjon attól el, kit nincs követni mersze,
és megtagadva - mint tévedést - a halált,
karjából lökje el imádott gyilkosát.
Boldog a férfi, ki úgy adja vissza lelkét,
hogy nője jajszavát, szivettépő keservét
nem hallja, mit amúgy ölbe ültetve vagy
gyengéden ölelő karral csitítanak,
mikor gyötrő a kín. Ám ha szoros karokból
ragad ketté a vég, mindenki sírva tombol,
kezébe temeti homlokát s szíve el-
vakult vérvádjait az égnek hányja fel.
Ki látta végüket?
                         Egyedül a szegényes
falú hotelszoba, hová pihenni tértek
egy órácskára csak, de végül is örök
álomra leltek a kopott falak között.
Vers volt olvasható a méla sárgulással
enyésző kárpiton, kétféle kézirással,
buta kis versezet, döcögő, rímtelen.
Egy szó feljebb került s parázslik odafenn,
kérdés, amelyre nincs válasz, örök talány a
halálról. S még a kis asztal lapjába vájva
három név is virult. Ennyi maradt csupán
belőlük. S egy vörös könyökű szobalány
beszámolója. Ő mondta: "Nem feledkeztek
ők biz' meg semmiről." Pár apróságot eltett,
s így megmaradt rövid létük nehány jele.
- S Isten? - Örök. De ők nem gondoltak vele.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://vmek.niif.hu

minimap