Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Vigny, Alfred de: Párizs (Paris Magyar nyelven)

Vigny, Alfred de portréja

Paris (Francia)

« Prends ma main. Voyageur, et montons sur la tour. —

Regarde tout en bas, et regarde à l'entour.

Regarde jusqu'au bout de l'horizon, regarde

Du nord au sud. Partout où ton oeil se hasarde,

Qu'il s'attache avec feu, comme l'oeil du serpent

Qui pompe du regard ce qu'il suit en rampant,

Tourne sur le donjon qu'un parapet prolonge,

D'où la vue à loisir sur tous les points se plonge

Et règne, du zénith, sur un monde mouvant

Comme l'éclair, l'oiseau, le nuage et le vent.

Que vois-tu dans la nuit, à nos pieds, dans l'espace,

Et partout où mon doigt tourne, passe et repasse ?

— Je vois un cercle noir si large et si profond,

Que je n'en aperçois ni le bout ni le fond.

Des collines, au loin, me semblent sa ceinture,

Et pourtant je ne vois nulle part la nature,

Mais partout la main d'homme et l'angle que sa main

Impose à la matière en tout travail humain.

Je vois ces angles noirs et luisants qui, dans l'ombre,

L'un sur l'autre entassés, sans ordre ni sans nombre,

Coupent des murs blanchis pareils à des tombeaux.

— Je vois fumer, brûler, éclater des flambeaux,

Brillant sur cet abîme où l'air pénètre à peine

Comme des diamants incrustés dans l'ébène.

— Un fleuve y dort sans bruit, replié dans son cours,

Comme dans un buisson la couleuvre aux cent tours.

Des ombres de palais, de dômes et d'aiguilles,

De tours et de donjons, de clochers, de bastilles,

De châteaux-forts, de kiosks et d'aigus minarets ;

De formes de remparts, de jardins, de forêts,

De spirales, d'arceaux, de parcs, de colonnades,

D'obélisques, de ponts, de portes et d'arcades,

Tout fourmille et grandit, se cramponne en montant,

Se courbe, se replie, ou se creuse ou s'étend.

— Dans un brouillard de feu je crois voir ce grand rêve.

La Tour où nous voilà dans ce cercle s'élève ;

En le traçant jadis, c'est ici, n'est-ce pas,

Que Dieu même a posé le centre du compas ?

Le vertige m'enivre, et sur mes yeux il pèse.

Vois-je une Roue ardente, ou bien une Fournaise ? »

 

— Oui, c'est bien une Roue ; et c'est la main de Dieu

Qui tient et fait mouvoir son invisible essieu.

Vers le but inconnu sans cesse elle s'avance.

On la nomme PARIS, le pivot de la France.

Quand la vivante Roue hésite dans ses tours,

Tout hésite et s'étonne, et recule en son cours.

Les rayons effrayés disent au cercle : « Arrête. »

Il le dit à son tour aux cercles dont la crête

S'enchâsse dans la sienne et tourne sous sa loi.

L'un le redit à l'autre ; et l'impassible roi,

Paris, l'axe immortel, Paris, l'axe du monde,

Puise ses mouvements dans sa vigueur profonde,

Les communique à tous, les imprime à chacun,

Les impose de force, et n'en reçoit aucun.

Il se meut ; tout s'ébranle, et tournoie et circule ;

Le cœur du ressort bat, et pousse la bascule ;

L'aiguille tremble et court à grands pas ; le levier

Monte et baisse en sa ligne, et n'ose dévier.

Tous marchent leur chemin, et chacun d'eux écoute

Le pas régulateur qui leur creuse la route.

Il leur faut écouter et suivre ; il le faut bien :

Car lorsqu'il arriva, dans un temps plus ancien,

Qu'un rouage isola son mouvement diurne,

Dans le bruit du travail demeura taciturne,

Et, brisa, par orgueil, sa chaîne et son ressort,

Comme un bras que l'on coupe, il fut frappé de mort.

Car Paris l'éternel de leurs efforts se joue,

Et le moyeu divin tournerait sans la roue ;

Quand même tout voudrait revenir sur ses pas,

Seul il irait ; lui seul ne s'arrêterait pas,

Et tu verrais la force et l'union ravie

Aux rayons qui partaient de son centre de vie.

C'est donc bien, voyageur, une roue en effet.

Le vertige parfois est prophétique. Il fait

Qu'une fournaise ardente éblouit ta paupière ?

C'est la fournaise aussi que tu vois. — Sa lumière

Teint de rouge les bords du ciel noir et profond ;

C'est un feu sous un dôme obscur, large et sans fond ;

Là, dans les nuits d'hiver et d'été, quand les heures

Font du bruit en sonnant sur le toit des demeures,

Parce que l'homme y dort, là veillent des Esprits,

Grands ouvriers d'une œuvre et sans nom et sans prix.

La nuit, leur lampe brûle, et, le jour, elle fume ;

Le jour, elle a fumé, le soir, elle s'allume,

Et toujours et sans cesse alimente les feux

De la Fournaise d'or que nous voyons tous deux,

Et qui, se reflétant sur la sainte coupole,

Est du globe endormi la céleste auréole.

Chacun d'eux courbe un front pâle, il prie, il écrit,

Il désespère, il pleure ; il espère, il sourit ;

Il arrache son sein et ses cheveux, s'enfonce

Dans l'énigme sans fin dont Dieu sait la réponse,

Et dont l'humanité, demandant son décret,

Tous les mille ans rejette et cherche le secret.

Chacun d'eux pousse un cri d'amour vers une idée.

L'un [1] soutient en pleurant la croix dépossédée,

S'assied près du Sépulcre et seul, comme un banni,

Il se frappe en disant : Lamma Sabacthani ;

Dans son sang, dans ses pleurs, il baigne, il noie, il plonge

La couronne d'épine et la lance et l'éponge,

Baise le corps du Christ, le soulève, et lui dit :

« Reparais, Roi des Juifs, ainsi qu'il est prédit ;

Viens, ressuscite encore aux yeux du seul apôtre.

L'Église meurt : renais dans sa cendre et la nôtre,

Règne, et sur les débris des schismes expiés,

Renverse tes gardiens des lueurs de tes pieds. »

Rien. Le corps du Dieu ploie aux mains du dernier homme,

Prêtre pauvre et puissant pour Rome et malgré Rome.

Le cadavre adoré, de ses clous immortels

Ne laisse plus tomber de sang pour ses autels ;

Rien. Il n'ouvrira pas son oreille endormie

Aux lamentations du nouveau Jérémie,

Et le laissera seul, mais d'une habile main,

Retremper la tiare en l'alliage humain.

« Liberté ! » [2] crie un autre, et soudain la tristesse

Comme un taureau le tue aux pieds de sa déesse,

Parce qu'ayant en vain quarante ans combattu,

Il ne peut rien construire où tout est abattu.

N'importe ! Autour de lui des travailleurs sans nombre,

Aveugles, inquiets, cherchent à travers l'ombre

Je ne sais quels chemins qu'ils ne connaissent pas,

Réglant et mesurant, sans règle et sans compas,

L'un sur l'autre semant des arbres sans racines,

Et mettant au hasard l'ordre dans les ruines.

Et, comme il est écrit que chacun porte en soi

Ce mal qui le tuera, regarde en bas, et voi.

Derrière eux s'est groupée une famille forte[3]

Qui les ronge et du pied pile leur œuvre morte,

Écrase les débris qu'a faits la Liberté,

Y roule le niveau qu'on nomme Égalité,

Et veut les mettre en cendre, afin que pour sa tête

L'homme n'ait d'autre abri que celui qu'elle apprête ;

Et c'est un temple : un temple immense, universel,

Où l'homme n'offrira ni l'encens, ni le sel,

Ni le sang, ni le pain, ni le vin, ni l'hostie,

Mais son temps et sa vie en œuvre convertie,

Mais son amour de tous, son abnégation

De lui, de l'héritage et de la nation.

Seuls, sans père et sans fils, soumis à la parole,

L'union est son but et le travail son rôle,

Et, selon celui-là qui parle après Jésus,

Tous seront appelés et tous seront élus.

— Ainsi tout est osé ! Tu vois, pas de statue

D'homme, de roi, de Dieu, qui ne soit abattue,

Mutilée à la pierre et rayée au couteau,

Démembrée à la hache et broyée au marteau !

Or ou plomb, tout métal est plongé dans la braise,

Et jeté pour refondre en l'ardente fournaise.

Tout brûle, craque, fume et coule ; tout cela

Se tord, s'unit, se fend, tombe là, sort de là,

Cela siffle et murmure ou gémit ; cela crie,

Cela chante, cela sonne, se parle et prie ;

Cela reluit, cela flambe et glisse dans l'air,

Éclate en pluie ardente ou serpente en éclair.

Oeuvre, ouvriers, tout brûle ; au feu tout se féconde :

Salamandres partout ! — Enfer ! Éden du monde !

Paris ! principe et fin ! ombre et flambeau !...

— Je ne sais si c'est mal, tout cela ; mais c'est beau !

Mais c'est grand ! mais on sent jusqu'au fond de son âme

Qu'un monde tout nouveau se forge à cette flamme,

Ou soleil, ou comète, on sent bien qu'il sera ;

Qu'il brûle ou qu'il éclaire, on sent qu'il tournera,

Qu'il surgira brillant à travers la fumée,

Qu'il vêtira pour tous quelque forme animée,

Symbolique, imprévue et pure, on ne sait quoi,

Qui sera pour chacun le signe d'une foi,

Couvrira, devant Dieu, la terre comme un voile,

Ou de son avenir sera comme l'étoile,

Et, dans des flots d'amour et d'union, enfin

Guidera la famille humaine vers sa fin ;

Mais que peut-être aussi, brûlant, pareil au glaive

Dont le feu dessécha les pleurs dans les yeux d'Eve,

Il ira labourant le globe comme un champ,

Et semant la douleur du levant au couchant :

Rasant l'œuvre de l'homme et des temps comme l'herbe

Dont un vaste incendie emporte chaque gerbe,

En laissant le désert, qui suit son large cours

Comme un géant vainqueur, s'étendre pour toujours.

Peut-être que, partout où se verra sa flamme,

Dans tout corps s'éteindra le cœur, dans tout cœur l'âme,

Que rois et nations, se jetant à genoux,

Aux rochers ébranlés crieront : « Écrasez-nous !

Car voilà que Paris encore nous envoie

Une perdition qui brise notre voie ! »

— Que fais-tu donc, Paris, dans ton ardent foyer ?

Que jetteras-tu donc dans ton moule d'acier ?

Ton ouvrage est sans forme, et se pétrit encore

Sous la main ouvrière et le marteau sonore ;

Il s'étend, se resserre, et s'engloutit souvent

Dans le jeu des ressorts et du travail savant,

Et voilà que déjà l'impatient esclave

Se meut dans la Fournaise, et, sous les flots de lave,

Il nous montre une tête énorme, et des regards

Portant l'ombre et le jour dans leurs rayons hagards.

 

Je cessai de parler, car, dans le grand silence,

Le sourd mugissement du centre de la France

Monta jusqu'à la tour où nous étions placés,

Apporté par le vent des nuages glacés.

— Comme l'illusion de la raison se joue !

Je crus sentir mes pieds tourner avec la roue,

Et le feu du brasier qui montait vers les cieux

M'éblouit tellement que je fermai les yeux.

 

— « Ah ! dit le Voyageur, la hauteur où nous sommes

De corps et d'âme est trop pour la force des hommes.

La tête a ses faux pas comme le pied les siens ;

Vous m'avez soutenu, c'est moi qui vous soutiens,

Et je chancelle encor, n'osant plus sur la terre

Contempler votre ville et son double mystère.

Mais je crains bien pour elle et pour vous, car voilà

Quelque chose de noir, de lourd, de vaste, là,

Au plus haut point du ciel, où ne sauraient atteindre

Les feux dont l'horizon ne cesse de se teindre ;

Et je crois entrevoir ce rocher ténébreux

Qu'annoncèrent jadis les prophètes hébreux.

Lorsqu'une meule énorme, ont-ils dit... — Il me semble

La voir. — ...apparaîtra sur la cité... — Je tremble

Que ce ne soit Paris. — ...dont les enfants auront

Effacé Jésus-Christ du cœur comme du front...

Vous l'avez fait ! — ...alors que la ville enivrée

D'elle-même, au plaisir du sang sera livrée...

Qu'en pensez-vous ? — ...alors l'Ange la rayera

Du monde, et le rocher du ciel l'écrasera. »

 

Je souris tristement : — « Il se peut bien, lui dis-je,

Que cela nous arrive avec ou sans prodige ;

Le ciel est noir sur nous ; mais il faudrait alors

Qu'ailleurs, pour l'avenir, il fût d'autres trésors,

Et je n'en connais pas. Si la force divine

Est en ceux dont l'esprit sent, prévoit et devine,

Elle est ici. — Le Ciel la révère. — Et sur nous

L'ange exterminateur frapperait à genoux,

Et sa main, à la fois flamboyante et timide,

Tremblerait de commettre un second déicide.

Mais abaissons nos yeux, et n'allons pas chercher

Si ce que nous voyons est nuage ou rocher.

Descendons et quittons cette imposante cime

D'où l'esprit voit un rêve et le corps un abîme.

— Je ne sais d'assurés, dans le chaos du sort,

Que deux points seulement, LA SOUFFRANCE ET LA MORT.

Tous les hommes y vont avec toutes les villes.

Mais les cendres, je crois, ne sont jamais stériles.

Si celles de Paris un jour sur ton chemin

Se trouvent, pèse-les, et prends-nous dans ta main,

Et, voyant à la place une rase campagne,

Dis : « Le volcan a fait éclater sa montagne ! »

Pense au triple labeur que je t'ai révélé,

Et songe qu'au-dessus de ceux dont j'ai parlé

Il en fut de meilleurs et de plus purs encore,

Rares parmi tous ceux dont leur temps se décore,

Que la foule admirait et blâmait à moitié,

Des hommes pleins d'amour, de doute et de pitié,

Qui disaient : Je ne sais, des choses de la vie,

Dont le pouvoir ou l'or ne fut jamais l'envie,

Et qui, par dévouement, sans détourner les yeux,

Burent jusqu'à la lie un calice odieux.

— Ensuite, Voyageur, tu quitteras l'enceinte,

Tu jetteras au vent cette poussière éteinte,

Puis, levant seul ta voix dans le désert sans bruit,

Tu crieras : « Pour longtemps le monde est dans la nuit ! »



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://fr.wikisource.org/wiki/Paris_(Vigny)

Párizs (Magyar)

"Fogd kezem, Utas, a Toronyba jössz velem.

Tekints a mélybe, és nézz körül e helyen!

Tekints addig, ahol vége a horizontnak,

északtól délig! És hová szemed hatolhat,

mint kígyószem, mohó legyen és csupa tűz,

mely szinte elnyeli azt, amit kúszva űz.

Járd az erkélyt körül, hol körbefut a korlát,

honnan látja szemed a mély mindannyi pontját,

s mozgó világ ura, ha a zenitre ér,

mint villám és madár, mint a felhő s a szél.

Vajon mit látsz alant, az éjben és a térben,

s mindenütt, ahová mutat az ujjam éppen?"

"Látok fekete kört, mely mély s tág oly nagyon,

hogy szélét s fenekét meg nem találhatom.

Mintha egy távoli domblánc volna határa,

de sehol sem lelek a természet nyomára,

csak az ember kezét látom s szögleteit,

miket munkája az anyagra kényszerít.

E fénylő vagy sötét szögletek a homályban,

zsúfolt-rendetlenül és óriási számban

szelnek sírkőszerű, fehér falakat itt.

Látom fáklyáknak is füstjét és lángjait,

mik a mélység fölött, hová gyér láng hatol csak,

ébenfába rakott gyémántokként ragyognak.

Szunnyadni látok ott egy kanyargó folyót,

ravasz sikló gyanánt, mit elnyelt a bozót.

Dómok s csúcsos tetők, paloták s palotácskák,

templom-, őr- és harangtornyok, ősrégi bástyák,

várkastélyok, hegyes végű minaretek,

kioszkok, kertek és erdők, földsánc-hegyek,

ívek, spirálisok, parkok és kapuszárnyak,

obeliszkek, hidak s oszlopcsarnokok árnya

hemzseg, nő, fölfelé kúszik vagy görnyed itt,

kígyózik, homorul vagy elterpeszkedik.

Mintha izzó ködök burkolnák e nagy álmot!

E körben mered a Torony, hol veled állok;

meghúzva ezt a kört, ugye Isten saját

keze tette ide szélrózsánk centrumát?

Szédülés környez, és káprázik a szemem még.

Tán tüzes Kereket látok vagy nagy Kemencét?"

 

"Kerék valóban az; Isten tartja kezét

rajta s forgatja nem látható tengelyét.

Oly cél felé halad, melyet senki se láthat.

Párizsnak nevezik, frank föld kerékagyának.

Ha nem forog simán az eleven Kerék,

ámul, habozik és hátrál minden egyéb.

»Állj!« - szólnak rá ijedt küllői a Kerékre,

s az az abroncsokat inti így, miknek éle

az ő hátába nőtt, s forogniuk muszáj.

S míg ők fecsegnek, az érzéketlen Király,

Párizs, nagy és örök tengelye a világnak,

erejéből merít lendületet, mit átad

mindenkinek, szeret mozgatni másokat,

erőszakos, ha kell, s mindenki szót fogad.

Mozdul: s mozdul, kering, örvénylik más tömérdek;

a rugó szíve jár, és billen már a mérleg;

a mérlegnyelv remeg, s lendül; az emelő

útján fel és leszáll, kitérni nem mer ő.

Mind pályáján halad, az ütemet betartják,

mely mérvadó nekik, s számukra is utat vág.

Kell is hallgatniuk s figyelniük, de jól,

mert régesrég, mikor megtörtént valahol,

hogy egy hajtókerék mozgását abbahagyta

egy napon, nem vegyült hangja a munkazajba,

s gőgjében összetört láncot, rugót legott,

mint ki egy kart levág, halállal sújtatott.

Mert Párizs, az örök, gúnnyal néz e robotra,

s e csodás gép Kerék nélkül is elforogna;

még ha hátrafelé menne is a világ,

akkor sem állna meg, maga járna tovább,

te pedig erejét boldog harmóniáját

a szívéből jövő sugarakban csodálnád.

Ez tehát, jó Utas, valóban egy Kerék.

Néha a szédület látnoki. Itten ég

egy Kemence, s szemed káprázva néz tüzébe.

Mert Kemence is az, mit látsz csodálva. Fénye

festi vörösre a sötét ég peremét.

Tűz az, mely végtelen, homályos boltban ég;

ott téli s nyári éj sötétjén, míg az órák

a háztetők felett csapnak fölzengve lármát,

mert benn alvó pihen, őrködnek Szellemek,

nagy mű munkásai, nem várva bért s nevet.

Lámpájuk éjjel ég, nappal füstöl a lángja;

s ha nappal füstöl is, fellobban éjszakára,

s fáradhatatlanul táplálja az arany

Kemencének tüzét, mit látsz, s látok magam,

s melynek fénye vetül fönn a szent kupolára,

mint alvó Glóbusunk mennyei glóriája.

Könyörög, sír, fakó arcát lehajtja mind,

elcsügged s könnyezik, remél s nevet megint;

tépi haját, szivét, és elmerül ezernyi

talányba, amire csak Isten tud felelni,

és az emberiség, sorsát kutatva szán

rá ezredéveket, s megy a titok nyomán.

Mindegyik valamely eszmébe hőn szerelmes.

Egyik sír, s hű marad a rangfosztott Kereszthez,

ül síremlék tövén, mint egy sehonnai,

Lamma sabaktáni-t kiált, s mellét veri.

Vére és könnyei bőven áradva mossák

a töviskoronát, a lándzsát és a spongyát,

s Krisztus holttetemét ölelve mondja már:

»Zsidók királya, végy bosszút, mint írva áll;

támadj fel, s lássa ezt az utolsó apostol.

Az Egyház, lásd, halott: éledj meg hamvainkból.

Uralkodj, s megtorolt schismák romjaira

űzze őreidet lábad fénysugara.«

Csend... A Test visszadől végső híve ölébe;

Rómáért küzd szegény pap, Róma ellenére;

az imádott Tetem nem múló sebei

az oltárokra vért nem fognak hinteni;

csend... Isten, a halott, többé sohase hallja,

ha feljajdul az új Jeremiás siralma,

s magára hagyva kell a Tiarát neki

ügyesen emberi öntvénnyé edzeni.

- »Szabadság!« - így kiált amaz, s a bú bikája

Istennője előtt tapossa őt halálra,

mert el hiába telt küzdelmes negyven év,

mit sem építhet ott, hol romnál nincs egyéb.

- Sebaj! Körötte már munkások légiója

a sötétben vakon, meg nem nyugodva rója

a járhatatlan és ismeretlen utat,

s bár nincs műszer s szabály, szabályoz, mér, kutat,

gyökértelen fasort növeszt a pusztaságból,

s vaktában a romok közé rendet varázsol.

S mert az Irás szerint ki-ki szíve alatt

hordja a kórt, amely megöli, lásd magad.

Mögöttük egy erős család gyűlt már csoportba,

mely irtja őket, és holt művüket tiporja,

a Szabadság ledőlt romjait zúzza, és

Egyenlőség nevű szintre hengerli, s kész

porrá hamvasztani, hogy ne leljen az ember

más menedékhelyet, csak amit ő kitervel:

s templom az: óriás, közös Templomhajó,

hol nem lesz se kenyér-, se bor-, se vér-, se só-,

se tömjénáldozat az Égnek fölajánlva,

de élte napjait ki-ki munkára váltja,

szeret mindenki mást, önmagáról lemond,

megtagad Nemzetet s örökül nyert Vagyont;

nincs gyermek és szülő, s hogy szavuk meg ne szegjék,

hivatásuk robot, és szent céljuk az egység,

s Jézus szava szerint azt mondhatnánk csakis:

Mind hivatottak, és mind választottak is.

- Így semmi sem tilos!... Látod? Mindannyi isten-,

hős- és királyszobor ledöntve hever itten,

lerontva talpkövig, késél metélte föl,

szekerce vágta szét, zúzta nehéz pöröly!

Minden fém, ón s arany izzó parázsba vetve,

hogy újraöntse a forró tüzű Kemence.

Minden füstöl, recseg, olvad és szétömöl,

egyesül s széthasad, elnyeletik s kitör;

süvölt és zúgva búg, majd feljajdul zokogva,

énekel, harsonáz, s beszél, imát motyogva;

lángot vetve suhan a légben, fölragyog,

tűzesőt záporoz, s villámként kanyarog.

Mű, munkás, minden ég, teremtő tűz hevében!...

Szalamandrák hada!... Pokol és földi Éden!

Párizs! Te kezdet és vég! Fény és vak sötét!...

Nem tudom, rossz-e az, amit látok; de szép,

de nagy! S egészen a lelkem mélyéig érzem,

hogy új világ fogan a lángok tengerében:

ha Nap, ha Üstökös, érezzük jönni mind;

ha fénylik, ha lobog, érzem, hogy majd kering,

hogy tündökölve tör ki a füstfellegekből,

hogy lelkes, meglepő, jelképes, tiszta mezt ölt

minden ember előtt, még nem tudom, milyet,

de mely közös hitet jelent mindenkinek,

fátyolként födi el Isten elől a Földet,

vagy reménycsillaga lesz a dicső jövőnek,

s egység és szeretet hullámai felett

célja felé viszi az emberi nemet;

de tán perzselni fog, mint lángja ama kardnak,

amelytől könnyei Évának elapadtak,

felszántja, mint mezőt, az egész Földtekét,

kelettől nyugatig fájdalmat hintve szét:

művet, embert, időt kaszálva, mint a rétet,

hol nagy tűzvész után egy fűcsomó sem él meg,

s hagyván sivatagot, mely követi nyomát,

mint győztes óriás, örök időkön át.

Lehet, hogy mindenütt, ahol csak lángja éled,

testből kihal a szív, szívből kihal a lélek;

hogy térdre hull Király és Nemzet egyaránt,

s a rengő kő felé kiált: »Zuhanj reánk!

Mert Párizs városa íme ránk szabadítja

a vészt, amely jövőnk útját félbeszakítja!«

- Tüzes kohódban, ó, Párizs, mi születik?

Mit öntesz te acél öntőformába itt?

Műved alaktalan, a munkás durva marka

s a zengő kalapács formál még egyre rajta;

elnyúlik, elszükül, sokminden kárba vesz,

mit nyers erő s tudós munka kockára tesz,

s a Kemencébe zárt rab már mozogni kezd el,

türelmét vesztve, s míg lobog a lávatenger,

ormótlan nagy fejét felüti, s éjszaka

és nappal tüköre riadt szembogara.

Nem folytatom, mivel Francia-föld szivének

nyomasztó moraja, nagy csendjében az éjnek,

a Toronyig hatolt, ahol állok veled,

s hideg fellegeket sodornak a szelek.

- Ó, mily csalóka a józan észbe vetett hit!

Lábam, mint a Kerék, úgy jár, azt hittem eddig,

s hogy a kemenceláng az ég felé csapott,

behunytam szememet, mert elkápráztatott."

 

- "Ó! - szólt az Utas -, e magasság, hol mi lélek

s test szerint is vagyunk, túl nagy a földi lénynek!

Az ész, akár a láb, itt könnyen megbotol;

támogattál, ki most énrám támaszkodol,

s még egyre habozok, félek innen lemenni,

s a várost s kétszeres titkát szemügyre venni.

De nagyon féltem azt, s téged is féltelek,

mert valami sötét, nehéz, roppant tömeg

lobog a zeniten, hová a tűz nem ér el,

amely a szemhatárt szegi vörös szegéllyel;

úgy sejtem, a sötét kőszikla az maga,

melyről szól a zsidó próféták jóslata.

Ha egy roppant malomkő... - Látom szinte máris -,

jön a város fölé... - Félek, hogy maga Párizs

e város -, amelynek átallják fiai

Jézus Krisztust kevély szívükben hordani...

- Ezt teszitek -, midőn a város, mint ki részeg

magától, konca lesz a hús-vér gyönyörének...

- Mit szóltok ehhez? - ...az Angyal eltörli még

nyomát is, és az ég Sziklája zúzza szét."

Mosolygok szomorún, ezt válaszolva: - "Végül

így járunk tán, csoda által vagy csoda nélkül:

egünk sötét ugyan, de egy másik helyet,

mely rejt még a jövő számára kincseket,

nem tudok. Szent erő ha csak azokba szállhat,

kik éreznek, s akik jósként jövőbe látnak,

itt él az az erő. - Tudja az Ég maga:

Itt térdre hullna a pusztulás Angyala,

kezében kezdene a lángpallos remegni,

s új istengyilkolást irtóznék elkövetni.

De nézzünk másfelé, s ne törődjünk vele,

hogy amit lát szemünk, felhő-e, szikla-e?

E magasztos orom ne tartson vissza minket,

hol lelkünk álmodoz, s hol szédül a tekintet.

A sors zűrzavaros homályában szilárd

pontot kettőt tudok: a Szenvedést s Halált.

Emberek, városok mind vesztükbe rohannak,

azonban úgy hiszem, sosem meddők a hamvak;

ha Párizs porait meglátod valahol,

végy egy maroknyit a kezedbe, úgy latold,

s ha csupán letarolt mezőt találsz helyette,

mondd: »A Vulkán a nagy hegységet szétvetette!«

Azt, hogy háromszoros munkája, ne feledd,

s hogy azoknál, kiket említettem neked,

található nem egy még tisztább s nemesebb szív,

nem épp azok között, kikkel korunk dicsekszik;

kiket csodált, s el is ítélt a nagy tömeg,

kikben sok kétely élt, sok részvét s szeretet,

kiknek idegenek voltak a földi dolgok,

kiket az arany és hatalom sose vonzott,

kik önfeláldozón s nem nézve félre sem,

a szégyen poharát kiitták szívesen...

- Azután, jó Utas, búcsút mondasz e helynek,

a kihűlt hamvakat előbb szélnek ereszted,

majd a nagy pusztaság mély csendjébe kiált

szavad: Soká marad sötétben a világ!"



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu/04300/04350/04350.htm#24

minimap