Vivien, Renée: À une femme

Tendre à qui te lapide et mortelle à qui t’aime,

Faisant de l’attitude un frisson de poème,

Ô Femme dont la grâce enfantine et suprême 

Triomphe dans la fange et les pleurs et le sang,

Tu n’aimes que la main qui meurtrit ta faiblesse,

La parole qui trompe et le baiser qui blesse,

L’antique préjugé qui meurt avec noblesse 

Et le désir d’un jour qui sourit en passant.

Férocité passive, âme légère et douce,

Pour t’attirer, il faut que le geste repousse :

Ta chair inerte appelle, en râlant, la secousse 

Et l’effort sans beauté du mâle triomphant. 

Esclave du hasard, des choses et de l’heure,

Être ondoyant, en qui rien de vrai ne demeure,

Tu n’accueilles jamais la passion qui pleure 

Ni l’amour qui languit sous ton regard d’enfant.

Le baume du banal et le fard du factice,

L’absurdité des lois, la vanité du vice 

Et l’amant dont l’orgueil contente ton caprice,

Suffisent à ton cœur sans rêve et sans espoir. 

Jamais tu ne t’éprends de la grâce d’un songe,

D’un reflet dont le charme expirant se prolonge,

D’un écho dans lequel le souvenir se plonge,

Jamais tu ne pâlis à l’approche du soir.

Óvod, ki megkövez, ki szeret, ölni vágyod,

Versek borzongató hidegségét sugárzod, 

Ó nő, uralkodós, naiv gyermek varázsod

Sárban, könnyek között, vérben is győzni tud. 

Csak gyilkoló kezet óhajt ingó mivoltod,

Hazug szókat szeretsz, csak vérig sebző csókot,

Meg ósdi tévhitet, nemes gőggel halódót, 

A vágyat, mely terád mosolyt vet, épp csak úgy.

Tétova bestia, szelíd és gyönge lélek,

Csupán mi eltaszít, vonzását annak érzed,

Közönyt mutat húsod a bősz erőlködésnek, 

Ezért rándul s akar, a győztes, büszke hím.

Sorsnak, dolgoknak és időnek vagy te rabja, 

Forgandó lény, szíved fikarc igaz se lakja,

A könnyes szenvedélyt bennsőd be nem fogadja,

Szerelmet olt, ha csak ránézel gyermekin.

Frázisok balzsama és pózok orcapírja,

Törvény agyréme és a léha gőg manírja,

A dölyfös hódolód, szeszélyed ez csitítja,

Reményt nem ismerő szívednek ennyi kell.

Nem gyújt téged soha ábránd szerelmi lángra,

Se illó bűvölés, még szikráit ha hányja, 

Se emléket nyelő visszhang távol danája,

Nem sápaszt el soha, az éj ha már közel.