Oly hirtelen nyeltem keserűséget, bút,
Hogy számomra nincs kor, és nincsen többé nem.
Az Idő hozzám ért... Mezítláb járok, lenn,
Mert nem ért véget még a nagy zarándok út.
A hajnal arany, fény - azért, hogy csapdát less.
Naív az ifjúság, kimérát űzött, lám.
Csalárd voltál, ó, szem... De keserű vagy, szám...
Milyen hosszú az út, s mily messze még az est!
S a zarándokló nép lassan, leverten lép,
E könyörgő, vert had, fárasztja szél, út, por.
Fel-felsegít és visz a nyűtt, vánszorgó sor.
Könyörgünk, jöjj már Est, Isteni, nyugodt, szép!
Hagyományos prozódiával fordítva:
Úgy rémlik, nincs korom és nincs többé nemem sem,
Annyi keserüség szakadt rám hirtelen.
Hozzám ért az Idő... A lábam meztelen,
Mert e gyötrő uton végig kell végre mennem.
A hajnal arany fény - csak hogy csapdába ess.
Naív az ifjúság, mert kimérákat űz csak.
Becsaptak a szemek... Szám, hej, de keserű vagy...
Milyen hosszú az út, s mily messze még az est!
A zarándoknép megy, lassan vonszolja testét,
E könyörgő, vert had, fárasztja út s a por.
Fel-felsegít, sodor az elnyűtt, hosszu sor.
Könyörgünk mind a szép s nyugalmas Isten-Estért!