Vivien, Renée: Tes cheveux irréels

Tes cheveux irréels, aux reflets clairs et froids,
Ont de pâles lueurs et des matités blondes ;
Tes regards ont l’azur des éthers et des ondes ;
Ta robe a le frisson des brises et des bois.

Je brûle de baisers la blancheur de tes doigts.
L’air nocturne répand la poussière des mondes.
Pourtant je ne sais plus, au sein des nuits profondes,
Te contempler avec l’extase d’autrefois.

La lune t’effleura d’une lueur oblique…
Ce fut terrible autant qu’un éclair prophétique
Révélant la hideur au fond de ta beauté.

Je vis ― comme l’on voit une fleur qui se fane ―
Sur ta bouche, pareille aux aurores d’été,
Un sourire flétri de vieille courtisane.

Furcsán dereng hajad, fénytiszta és hideg, 
Halvány sugárai szőkéllenek fakulva;
A pillantásodban éter s vizek azúrja;
Úgy borzong hűvösöd, mint szellők s ligetek.

Csókommal ujjaid fehérjén perzselek.
Szerte az éji lég világok porát fújja.
De már az éjszakák sötét mélyében újra
A régi hévvel rád mégsem tekinthetek. 

Mert rád sütött a hold, s egy csóva ferdén siklott...
Rémkép villant elém, és megvilágosított:
Szépséged rejtekén csúfság lakik, iszony.

Láttam - ahogy a szem hervadt virágot láthat - 
A nyárhajnalokat idéző ajkadon
Sorvadó mosolyát egy öreg kurtizánnak.