Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Kérjük olvassa el a megváltozott Általános Szerződési Feltételeket!
Hírek

Wouters, Liliane: Testamentum (Testament Magyar nyelven)

Wouters, Liliane portréja
Tóth Krisztina portréja

Vissza a fordító lapjára

Testament (Francia)

Pour  Alain  Bosquet

 

À  l'enfant  que  je  n'ai  pas  eu

mais  que  d'un  homme  je  reçus

septante  fois  sept  fois  et  davantage,  à  l'enfant  sage

dont  je  formai  le  souffle  et  le  visage

sept  fois  septante  fois,  dans  un  ventre  pareil

au  mien,  par  des  nuits  rouges  de  soleil,

par  des  jours  cristallins  d'aurore  boréale,

à  l'enfant  dont  je  porte  en  moi  les  initiales

secrètes,  ainsi  que  ton  nom,  Yahvé,

enfant  conçu,  toujours  inachevé,

qu'on  me  fait,  que  je  fais,  à  chaque  fois  que  j'aime,

qui  se  défait  en  moi  pour  donner  un  poème,

à  l'enfant  qui  ne  viendra  pas

clore  mes  yeux,  choisir  l'ultime  drap,

marcher  derrière  mon  poids  d'os,  de  cendres,

me  regarder  dans  la  fosse  descendre,

à  cet  enfant  je  lègue  devant  Dieu,  devant

les  hommes  et  mon  chien,  devant  le  jour  vivant

(qui  n'est  que  parce  que  je  suis  et  qui  mourra

comme  je  meurs)  je  lègue,  pour  autant  que  se  pourra,

pour  autant  qu'il  en  fasse  usage  en  lieu  et  place

de  moi,  ses  père  et  mère  en  un  seul  être  pris,

je  lègue  tous  mes  biens  de  chair,  d'esprit,

de  temps  toujours  compté  et  d'illusoire  espace :

 

le  coin  de  ciel  que  j'ai  scruté  en  vain,

l'arpent  de  terre  où  j'usai  mes  semelles,

les  quatre  murs  entre  quoi  je  me  Uns,

les  six  cloisons  qui  leur  seront  jumelles;

 

l'argent  qui  m'est  entre  les  doigts  filé

—  pour  le  plaisir  que  j'eus  à  le  répandre  —,

le  faux  savoir  qu'on  me  crut  refiler

—  pour  le  bonheur  d'aussitôt  désapprendre  — ;

 

les  jours  passés  que  je  n'ai  pas  vécus,

les  jours  vécus  près  desquels  suis  passée,

le  temps  mortel  à  quoi  j'ai  survécu,

l'heure  éternelle  et  pourtant  effacée;

 

l'amour  jeté  dont  j'ignorais  le  prix,

l'amour  donné  à  qui  ne  sut  le  rendre,

l'amour  offert  qu'aussitôt  je  repris,

l'amour  perdu  qu'on  voit  dehors  attendre.

 

A  l'enfant  que  je  n'ai  pas  eu,

que  pourtant  j'ai,  de  ma  semence

formé,  dedans  ma  chair  conçu,

dont  chaque  étreinte  parfait  l'existence,

à  cet  enfant  je  lègue  pour  le  mieux  mais  surtout  pour

le  pire,  ce  que  m'a  prêté  le  jour  :

 

le  moi  dont  à  crédit  je  fais  usage

à  des  taux  qui  dépassent  mes  moyens,

dont  je  n'ai  pu  choisir  ni  le  visage,

ni  le  sexe  (il  faut  prendre  ce  qui  vient)  :

 

un  cerveau  creux  dans  une  tête  pleine,

un  corps  trop  mou  sur  des  os  trop  puissants,

un  sang  trop  vif  pour  une  courte  haleine,

un  cœur  trop  doux  pour  ce  furieux  sang,

 

des  pieds  qui  n'ont  soulevé  que  poussière,

des  bras  surpris  d'avoir  étreint  le  vent,

des  genoux  pris  au  piège  des  prières,

des  mains  restant  vides  comme  devant;

 

des  yeux  fermés  sur  un  côté  des  choses,

—  cette  moitié  qui  fait  à  tous  défaut  —,

des  yeux  ouverts  sous  leurs  paupières  closes

et  dans  le  noir  voyant  plus  qu'il  n'en  faut.

 

A  l'enfant  que  je  n'ai  pas  eu

je  lègue  enfin,  pour  qu'il  en  tienne

bien  compte,  pour  qu'il  s'en  souvienne

par  contumace,  lorsque  sera  décousu

l'ourlet  de  mon  passage  sur  l'étoffe  ancienne  :

les  quinze  choses  que  jamais  je  n'ai  pu  faire  :

courber  le  front  devant  plus  grand  que  moi,

marcher  sur  plus  petit,  montrer  du  doigt,

crier  avec  la  foule,  ou  bien  me  taire,

reconnaître  parmi  les  Blancs  le  Noir,

choisir  dix  justes,  nommer  un  coupable,

trouver  telle  attitude  convenable,

lire  un  autre  que  moi  dans  les  miroirs,

conjuguer  l'amour  à  plusieurs  personnes,

résister  à  la  tentation,  blesser  exprès,

rester  dans  l'indécis,  dire  Cambronne

au  lieu  de  merde,  qui  est  plus  français.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryclub.com.ua/readpoem

Testamentum (Magyar)

Alain  Bosquetnek

 

Gyermekemre, ha ilyen nem él is,

akit egy férfi nemzett mégis,

hetvenhétszer kit nemzett gondolatban,

hétszáz és hét alakban,

hetvenhétszer akit mint a méhemnek mélye,

naptól oly vörös éjszaka szült a fényre,

derengő északi hajnalok kristálygömbje

nevelte őt, a gyermek, aki örökre

bennem él mint a te neved, Jahve, mélyen,

aki sohasem ölthet testet egészen,

gyermek, akit adok és kapok a szerelemben,

kinek tagjai ott mozdulnak a versben,

gyermekem, aki nem jöhet el halálom

napján búcsúzni, lefogni majd az ágyon

szememet, aki romló poraim nem kíséri,

a hulló rögöket nem fogja sírva nézni,

erre a gyermekre hagyományozom Isten,

az emberek és a kutyám előtt minden

javamat ezen élő napon (amely nem értem

kelt fel, és véget is ér, ahogy nekem is végem),

hogy szíve szerint használja majd halálom

után, ki anyja és apja is voltam egyben,

hogy használja majd rászállott testem, lelkem,

a megszámlált időt, és elképzelt világom:

 

Melyben semmi sincs, a földúlt eget,

a földet, melyen elkopott a talpam,

szobám négy falát, ahol éveket

éltem, s házamat, melyben másik hat van,

 

minden pénzemet, ami elfogyott,

– és az örömöt, mellyel elköltöttem

tanítást, ami rajtam nem fogott

– és az örömöt, hogy felejtek közben,

 

meg a meg nem élt, elmúlt napokat,

meg a már megélt, mégis elmúlókat,

a telő időt, hogy éltem sokat,

az örök időt, mely vissza nem hozhat,

 

szerelmet, ami ingyen kijutott,

szerelmet, miért drágán megfizettem,

szerelmet, amit adtam, s elfogyott,

szerelmet, ami vár valahol engem.

 

Gyermekemre, ilyen nincs nekem,

ám sejtjeimből mégis létre hívtam,

őt fogantam benn, test-mélyeken,

minden ölelés szebbé alakítja,

e gyermekre hagyom — jobbat, rosszabbat nem tudok —

mindazt, mit ez a nap kölcsönadott:

 

énemet, őt használhatom hitelbe,

hisz nem bírnám a magas kamatot,

nem választhattam arcot és nemet se,

(át kell venni, mit alább átadok):

 

odvas agyat mélyén zsúfolt fejemnek,

túl gyönge húst túl erős csontomon,

vért — túl sebes — s túl kurtákat lehellek

túl lágy szívet, mélyén bősz vér rohan

 

amely a port verte csak fel, e lábat,

e kart, amely csupán szelet ölelt,

térdet, ima kelepcéjébe zártat,

s amely üres, mint rég, e tenyeret,

 

szemet: csukott a lét árnyoldalára

— fájó hidny a dolgok egy fele —,

szemet: nyitott, bár a szemhéja zárva,

s lát sötétben, többet, mint kellene.

 

Gyermekemre, ilyen nincs nekem,

ráhagyom hát, listázza sorra

e pár tételt, idézze újra

konokon, ha már a régi szöveten,

melyet létem szegett, a nyomom elfoszolva:

van tizennégy dolog, mire nem voltam képes:

nálam nagyobb előtt fejem meghajtani

ujjal mutatni és tiporni, ki kicsi,

zúgni, ha zúg tömeg, elhallgatni, mi kényes,

a fehérek közül kiszúrni feketét,

lelni tíz igazat, megnevezni, ki bűnös,

viselkedni, ahogy az írva van, s előnyös,

hinni, megváltozik a tükrömben a kép,

ragozni szerelmet, de többesszámba téve,

kísértést állani, direkt sebezni mást,

és ködösíteni, mondani: „fityfenébe",

s nem „francba", ami nem illő, nem franciás.

 

TK és LJ közösen fordította.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap