Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Frankopan, Fran Krsto: Srce žaluje da vilu ne vidi

Frankopan, Fran Krsto portréja

Srce žaluje da vilu ne vidi (Horvát)

Vi loze zelene, vi polja cvatuća,

   vi zdenci, potoki i voda tekuća,

   deh, skaž'te smilenje

   vrh tužno, žalostno to moje življenje.

 

Ni noći ni dneva prez suz polivanja,

   vsaki hip, magnutje ronim zdihavanja

   da b' se i pećine

   mogle umehčati od takve godine.

 

Drugi se raduju u vašoj liposti,

   ja pak vdil tugujem u strašnoj žalosti,

   a pomoć ne vidim,

   neg kot praznu maglu ufanje naslidim.

 

U vas dragost, vridnost vsaka je dobiti,

   v srcu pako momu čemer nahoditi,

   ki ga izkončava,

   ar milošće nikdir tužno ne spoznava.

 

U vas što god živi, drago se raduje,

   v meni pako misal nikdar ne miruje,

   nit poznam veselje,

   ar spodobno smrti je moje življenje.

 

Oh, srićno bivanje, oh, stokrat blaženo,

   svitlost sunca vidit da vam je sujeno,

   od vile lipotu,

   ka kot misec čista je v svomu životu.

 

Neg meni tužnomu ne more sijati,

   ovo jur godišće da moram strajati

   nje tela svitlosti

   ter konca ne vidim, oh, mojoj žalosti.

 

Aj, neverna srića, s tim li jesi dična

   da činiš trpiti prava za krivična!

   Vsako svoj cil ima,

   neg moje trpljenje smilovanja nima.

 

Deh, vi konči, vitri, glas moj pronosite

   ter vili ljublenoj službu nazvestite.

   Srce tak valuje:

   kdi telo ne more, naj misal zvršuje.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://hr.wikisource.org

Szívem szomorkodik, távol a tündértől (Magyar)

Viruló venyigék, zsendülő zöld mezők,

ti kutak, patakok, csobogó-friss kútfők,

mondjátok helyettem,

hogy milyen szomorú most az én életem.

 

Sem éjem, sem napom könnyhullatás nélkül,

minden perc, pillanat szorongat, hogy végül

kegyetlen kínomtúl

s könnyemtől a kemény szikla is megindul.

 

Szépségtek láttára mindenki felderül,

engem bánat éget, víg öröm elkerül.

Sehol sincs segítség,

mint üres ködképet követlek, reménység.

 

Bennetek szépséget, értéket láthat más,

de az én szívemben csak csömör és csak gyász.

Nehéz vágy elemészt,

nem látok biztatást, csak újabb szenvedést.

 

Emberek, állatok tinéktek örülnek,

bennem a gondolat sohasem nyugszik meg.

Hol vagy, kedv, csapongó?

Már az én életem halálhoz hasonló.

 

Ó, áldott életek! Emberek, boldogok!

vidáman nézitek: a napfény hogy ragyog

s a tündér szépségét

ámulva áldjátok mint a hold szép fényét.

 

Nekem az a fény már nem ragyog, tudom jól.

Hogy lehet ezt bírni? Elveszek a gondtól.

Testének szép fényét

nem látom ragyogni szebb napok reményét.

 

Hej, hűtlen szerencse, hát azzal dicsekszel,

hogy aki hű, igaz, bűnhődni annak kell?

Mindennek célja van,

csak az én életem kegyetlen, céltalan.

 

Legalább ti, szelek, hordjátok szét hangom

s a kedves tündérnek mondjátok: hírt adjon!

Vallja szívem vágyón:

Hova a test nem jut, gondolatom szálljon!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaK. G.

minimap