Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Örkény István: A ballad about the power of poetry (Ballada a költészet hatalmáról Angol nyelven)

Örkény István portréja
Tamás Szabados  portréja

Vissza a fordító lapjára

Ballada a költészet hatalmáról (Magyar)

A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek, és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő.

Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt:

- Megvan az utolsó négy sor!

Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.

- Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.

A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.

Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját.

Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon vála­szolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának.

Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben lévő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan talál­ga­tásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt.

Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidá­man ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban.

Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyves­boltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.

Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hűlt helye volt.

Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten.

*

A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kis­gyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.

A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad meg­tréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe - mely kissé rézsút dőlt a puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót.

A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn... A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.

 



FeltöltőTamas Szabados
KiadóDigitális Irodalmi Akadémia
Az idézet forrásaPIM Digitális Irodalmi Akadémia
Megjelenés ideje

A ballad about the power of poetry (Angol)

There was a telephone booth on the boulevard. Its door opened and closed frequently. People discussed their actual problems, called the housing office, arranged a date, borrowed money from their friends, or tortured their loved ones with jealousy. An elderly woman, after hanging up the handset, once leaned against the phone and cried. However, such a thing was rare.

On a sunny summer afternoon, a poet entered the booth. He called an editor and said:

-- I have found out the last four lines!

He read four lines of a poem from a dirty piece of paper.

-- Oh, how depressing it is! said the editor. -- Rewrite it once more, but much more cheerfully.

The poet argued in vain. He soon hung up the receiver and left.

No one came for a while, the booth stood empty. Then a middle-aged woman appeared there. She was conspicuously fat, with huge breasts, in a large-floral printed summer dress. She wanted to open the door of the booth.

It was difficult to open the door. At first, the door didn't open at all, but then it suddenly sprang out, in fact pushing the lady back into the street. The door responded to the next attempt in such a way that it was already worth a kick. The lady staggered back felling to a mailbox.

Passengers waiting for a bus gathered around. One of them was a man with a briefcase, determined in action. He tried to open the door but was hit so hard by the door that he fell back on the pavement. More and more people gathered there, making comments about the booth, the telephone company, and the lady in large-floral printed dress. Some thought there was a high voltage current in the door, others said that the lady in large-floral printed dress and her accomplice wanted to rob the coins from the device, but they were caught in time. The booth listened silently to their senseless guessing for a while, then turned around and walked calmly along the Rákóczi avenue. There was a red traffic light at the corner, there the booth stopped and waited.

People looked at it but said nothing; in our city they don’t wonder about anything, at most about things that are natural. A bus arrived, took the passengers, and the booth wandered further along the Rákóczi avenue in the bright summer afternoon.

It looked at the shop windows. It lingered in front of the florist, some saw it go into a bookstore, but they might have confused it with someone else. It picked up a shot of rum in a pub in a side street, then walked along the banks of the Danube and crossed to Margaret Island. It saw another phone booth at the ruins of a medieval cloister. It walked on, then turned back, finally crossing over to the other side, and began to stare at the other booth tactfully but persistently. Later, when it was getting dark, he waded into a flower bed among the roses.

What happened at the ruins at night, what not, cannot be ascertained because the public lighting on the Island is poor. But the next day, early passers-by noticed that the booth in front of the ruins was full of blood-red roses, and the phone was switching incorrectly all day. The other booth was nowhere to be found by then.

It left the Island at dawn and crossed to Buda. It went up to Gellért Hill, and from there, crossing hills and valleys, it climbed to the top of Hármashatár Hill. Then descended on the side of the hill and started on the highway. It was never seen in Budapest again.

*

Outside the town, beyond the last houses of Hűvösvölgy but well before the village of Nagykovácsi there is a wildflower meadow. It's just the size that a little kid can run around it without exhaustion, and it lives as hidden among tall trees as a tarn. It’s too small even for someone to mow; hence in the middle of summer the grass, weeds and flowers grow up to waist height. This is the place where the booth has settled down.

Hikers who wander there on Sundays are very happy for it. They are tempted to make a joke about someone who is still asleep soundly, or to call home to put the key they left at home under the doormat. They enter the booth — which leaned slightly sloping on the soft ground — and as the long-stemmed wildflowers lean behind them at the door, pick up the phone.

However, the phone doesn’t sound a dial tone. Instead, four lines of a poem sound in the handset, as softly as a violin with sordino... The money is not returned, but no one has complained about it yet.

 



FeltöltőTamas Szabados
Kiadónincs
Az idézet forrásasaját

minimap