Örkény István: Dignidade professional (Szakmai önérzet Portugál nyelven)

Engem kemény fából faragtak!
Tudok magamon uralkodni.
Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott a kockán.
– Állatművész vagyok – mondtam.
– Mit tud? – kérdezte az igazgató.
– Madárhangokat utánzok.
– Sajnos – legyintett –, ez kiment a divatból.
– Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?
– Passzé – mondta unottan az igazgató.
Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.
– A viszontlátásra – mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon. 

Eu sou um carácter forte!
Eu sei dominar-me.
A cara não me denunciava, embora o trabalho diligente de longos anos, o reconhecimento do meu talento, todo o meu futuro tivessem sido postos em jogo.
– Sou um artista – disse.
– O que é que sabe? – perguntou o director.
– Imito o canto dos pássaros.
– Infelizmente – fez um gesto de quem lamenta –, isso já passou de moda.
Como? O gemer da rola? O chilrear do pintarroxo nos canaviais? O canto da codorniz? O grito da gaivota? O cantarolar da cotovia?
– Passou – disse o director, aborrecido.
Aquilo magoou-me. Mas penso que a cara não me denunciava.
– Adeus – disse eu delicadamente, e saí a voar pela janela aberta.